A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük január 22-én, annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le egy nagyobb kéziratcsomag részeként és jelölte meg dátummal Csekén a Himnusz kéziratát.
Az évfordulóval kapcsolatos megemlékezések alkalmat adnak arra, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk évezredes hagyományainknak, gyökereinknek, nemzeti tudatunk erősítésének, felmutassuk és továbbadjuk a múltunkat idéző tárgyi és szellemi értékeinket.
Az emléknapon a magyarság szerte a világban megemlékezik a magyar kulturális értékekről.
Kiállításokat és koncerteket szerveznek, könyvbemutatókat, irodalmi esteket és színházi előadásokat tartanak, megrendezik az Együtt szaval a nemzet című programot és a Magyar Drámaíró Verseny döntőjét.
E naphoz kapcsolódva adják át a Felvidéken a Csemadok-díjat. Megérdemelten! Nagyon sokan vannak még élők, de még többen, akik e 70 éves szervezet megtartói, mozgatói voltak, köztük sokan olyanok, akik fél évszázadon át őrizték a lángot. Ők már nincsenek köztünk.
Tették ezt önkéntesen, mondhatnánk kedvtelésből, közösségi igényük kielégítésére. Igen, ez is jellemezte az arra rátermett embereket. Aki egyszer megismerte az élet legszebb, legéltetőbb alapjait: a közösségért tett munka örömét, a kultúra, művelődés gyönyörűségét, az édes anyanyelven szóló dallamokat, táncokat, zenét, a népművészet megannyi csodáját, vagy az irodalom gyöngyszemeit minden feldolgozásban, azt már áthatotta az elkötelezettség.
S ezt csak megszilárdította, erősítette, fokozta a kisebbségi sorsba jutottakat érő jogtiprások, korlátozások, olykor megaláztatások sorozata, nemcsak helyi szinten, de a politikai légkörben is. Ezek a megszállott emberek évtizedeken keresztül és ma is őrzik a tüzet, a lángot, hogy majdan átvigyék a szerelmet a túlsó partra.
A világ globális, liberális folyamata mindezt igyekszik elnyomni az idegen kultúrák áramlásával, majmolásával, terjesztésével. S mindennek tetőzésére a járvány pontosan két éve éppen ezt a kitartást, ezt az öntudatos folyamatot, a kultúrát állította le, a legdrasztikusabb formában: nincs meg a találkozás öröme, az életet erősítő közösségi együttlét, nincs katarzist megélt, szívet, lelket erősítő izgalom, élmény. Mert a két évvel ezelőtt a több évtizede működő, vagy éppen megalakult csoportok működése leállt.
2022 elején adódik a kérdés: lesz-e magyar kultúra a Felvidéken? Részei leszünk-e nemzeti kultúránknak, itthoni cselekedeteinkkel? Lesz-e kitől átvenni a múlt értékeit, s lesz-e ki átvegye? A vidéki kultúrházak, klubok, Csemadok-házak két éve zárva vannak.
Nemrég a Szövetség párt adott ki sajtóközleményt, „Lesz-e sport Szlovákiában” címmel. Merthogy a két év kiesés az élsportolók lemaradását, egy generáció hiányát jelenti.
Én ennél is tragikusabbnak vélem, hogy a két év kiesés miatt gyermekeink tehetsége, képessége elkallódik, szavaló-, ének, tánc- és egyéb versenyek, felmérések nélkül.
Számomra – aki több mint ötven éven keresztül zsűrizett, szervezett, szavalóversenyeket, vetélkedőket – elfogadhatatlan, hogy normálisnak tartsam az online versenyeket, hogy a személyi kontaktust, konzultációt, a belsőnk irányította arckifejezéseket egy monitornak közvetítsük, visszajelzés nélkül.
Aki egy életen át a kultúra berkeiben dolgozott, és kisebbségi sorsban tette ezt a nemzetünk, népünk megmaradásért, s olyan múlttal, amit itt megőrzött hetven éven át, annak jogos az aggodalma a kétéves kultúrszabadságunk megvonása miatt.
S mintha mindenkinek mindegy lenne minden. Ha csak a járásomból veszem szomorúságom okát: elfogytak a gyermek- és felnőtt tánccsoportok, énekkarok, folklórcsoportok, színjátszó csoportok, stb. (tisztelet a kivételt képezőknek). Nagy-nagy nehézségek közepette berendezett tájház zárta be ajtaját, jó ha bőröndökbe (s nem eladásra, vagy feldarabolásra) kerülnek újra a gyönyörű megmaradt népviseletek.
Sorolhatnám még hazai két színházunk sorsát, alkotó tehetségeink gondjait, iskolák szakköreinek gondjait, a nemzeti kultúra megannyi pillérének romba dőlését.
Nem éppen ünnepi hangulatot árasztó cikkem talán túlságosan vészharangot kongató. Nem ez volt a célom, de ezt érzékelem itt és most, aggódva gyermekeink, unokáink jövőjéért.
Hobo az ismert dalszerző, énekes, egyik közelmúltban vele folytatott beszélgetés alkalmával csak ennyit mondott: „A kultúra meghalt!” A művészvilág a művészet minden ágában agonizál! Rajtunk múlik, hogy engedjük-e a kultúra halálát, a közösség elidegenítését. Talán ez is a gonosz sátán munkája?
Az összefüggéseket is észre kell vennünk. A kereszténység üldözése nyíltan folyik már világszerte. Szakrális világunk is üresedik. Márpedig kereszténység nélkül nincs magyar kultúra.
S végül álljon itt egy ide illő gondolat, olvasói élményeimből. Mintegy száz esztendővel ezelőtt XIII. Leó pápa magánkápolnájában misézett, majd hirtelen megállt a mise celebrálása közben és huzamos ideig mereven egy pontra figyelt. A ministráló pap a mise végén megkérdezte: Talán beteg, vagy valami baj történt? S akkor elmondotta, hogy látomása volt, és az Úr Jézus közölte vele: az elkövetkező évszázad, a XX. század, a sátán százada lesz. A gonosz lélek uralkodni fog az egész világon, különösen Európán. Bement az irodájába, és saját kezűleg megírta azt a bizonyos imát, amelyre az idősebbek még emlékeznek, mert kötelező volt magyar nyelven elimádkozni minden szentmise végén az ún. Leó-imát:
„Szent Mihály arkangyal! Védelmezz minket a küzdelemben, a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk!…” Imádkozzunk mindannyian, mert az élet (még) él, s élni akar! Ne maradjon minden csak kőbe, fába vésve, tegyük élővé a kultúránkat amíg van kivel, és kinek!
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
