Miközben Szlovákia-szerte egyre nagyobb az elégedetlenség, mind több érdekvédelmi szövetség – az egészségügyi dolgozók, a munkáltatók, nyugdíjasok és mások érdekképviselete – kongatja a vészharangot és sürget mielőbbi megoldásokat a kétségbeejtő energiahelyzet, az infláció, s az áremelkedések katasztrofális hatásainak enyhítésére, a kormányfő optimista.
Ígéretek mellett ezzel az optimizmussal lényegében ki is merül az érdemi tevékenysége a kormánnyal egyetemben. Heger kijelentette ugyanis, hogy az eddigi prognózisok alapján még nagyjából két évig tarthat a gazdasági instabilitás és az energiaválság Szlovákiában, utána enyhülés jöhet. Arra egyelőre nem tudott választ adni, ez utóbbi pontosan milyen mértékű lehet, ami nem is mérvadó, hiszen a jelenlegi helyzetben minden ilyen jellegű prognózis légből kapott találgatásnak minősül.
Mindenesetre még ha valóban „csak“ két „szűk esztendő“ elé kellene is néznünk, vajon van-e kormányfőnknek fogalma arról, hogy hányan roppannak bele abba is, főleg a kormány ilyen mértékű cinikus tehetetlensége, tétlensége mellett?
Vajon feléri-e egyáltalán ésszel és empatikus képességgel, hogy hány vállalkozás, vállalat fog csődbe menni, hány ember válik munkanélkülivé, hajléktalanná, kerül kilátástalan helyzetbe, végrehajtás alá, rokkan bele, netán vet véget végső elkeseredésében önkezével az életének? Fel tudja-e fogni, érdekli-e egyáltalán? Nem hiszem.
Olvastam nemrégiben, hogy a magas államadósság miatt májusra visszamenőlegesen csökkentik és befagyasztják a miniszterek fizetését. Történik mindez azt követően, hogy a költségvetési tanács szerint a tárcavezetők bérét korábban egyáltalán nem kellett volna valorizálni és emelni, tehát előfordulhat, hogy csak azt vonják meg tőlük, amit indokolatlanul kaptak meg. A miniszterek fejenként 315 eurót kénytelenek visszaadni a fizetésükből, s talán még meg is sajnálnánk szegény párákat, ha nem jutna rögtön eszünkbe, hogy ők mindezt talán észre sem veszik, miközben sokan ekkora nyugdíjból élnek. Friss adatok szerint a nyugdíjasok több mint 55%-a kapja az 515 eurós átlagnyugdíjat, amiből nekik napi 3 euró 60 cent jut élelmiszerre, a fűtés, villanyszámla, gyógyszerköltségek, s minden egyéb kiadás mellett. Vajon el tudja-e ezt egyáltalán képzelni, át tudja-e érezni Heger, s a kormánytagok, a parlamenti képviselők? Nem hiszem, s még rosszabb, hogy nem is érdekli őket.
S akkor még nem beszéltünk a többgyermekes családokról, a gyermeküket egyedül nevelő szülőkről, a fogyatékossággal, tartós betegséggel élőkről, a munkanélküliekről, az egyre inkább elszegényedő középosztályról, a saját otthon megteremtésére esélytelen fiatalokról, s folytathatnánk hosszan a sort.
Nem kérünk tehát az ilyen kincstári optimizmusból, a „tartsatok ki, már nem tart soká“ jellegű hamis biztatásokból, az országnak tényleges megoldások kellenek, melyeket már régen jóvá kellett volna hagyni.
Nincs olyan, hogy bírjátok ki, majd két év múlva jobb lesz, mert a jelenlegi helyzetben még a holnap is bizonytalan, nem még az, hogy mi lesz itt két év múlva… S bizony addig is élni kellene valahogy, naponta osztani, szorozni, beosztani, s lehetőleg nem éhen halni, vagy megfagyni télen a fűtetlen lakásban, netán fedél nélkül az utcán, ami ellen az ilyen és hasonló ígéretek sajnos nem védenek meg, ahogy az esztelen, öngyilkos szankciók sem vetettek véget a háborúnak, csak még inkább elmérgesítették azt és még mélyebb válságba sodortak bennünket…
(NZS/Felvidék.ma)