Sokat panaszkodunk a mai kor emberére. Kegyetlen, cudar ez a világ és veszélyes! Sorolhatnám hosszan elkeseredésünket, aggodalmunkat értünk, a fiatalokért és a jövőért. Pedig van reményünk! Mindig voltak, és ma is vannak jó emberek. Talán több figyelmet és elismerést érdemelnének; többet kellene róluk szólni, s nem elfelejteni őket. Mert megérdemlik!
Ki csendben, ki nagyobb „zörejjel” teszi a dolgát – csak úgy.
Biztos, hogy nem önmagáért! Mert kapott valamit az Istentől. Ezt nem mindenki tudja. Talentumot! Tehetséget, küldetést, megbízást! Szellemi képességet, tudást, de nagyon sokszor a szellemivel egyenértékű fizikai tehetséget. Az írók, művészek mellett olyan szakemberek is vannak, akik magas szinten végzik munkájukat. Ennek széles skálája tapasztalható a körülöttünk lévő világban, környezetünkben.
Az ilyen embereknek cselekedniük kell, mert belső igény hajtja őket. (Ezt a most divatos idegen szóval „flow”-nak nevezik.) Nem önmagukért nyüzsögnek, cselekszenek! Ebben biztos vagyok. Közösségért, népéért, hazáért stb. S ami a legfontosabb: nem a pénz motiválja ezeket az embereket. Sokkal több időt, nappalt és éjszakát áldoznak elképzelésük sikeréért, megvalósulásáért, s nem karriervágyból.
A karrierépítés, sajnos, a mai ember célja lett, ötvözve pénzszerzéssel.
Ebben a rohanásban az egyén annyira előtérbe helyezi a sikerélmény hajszolását, hogy ugyan halad a ranglépcsőn, de lassan elveszíti a családját, közösségét, életcélját, s bizony sokszor az életét is.
Az igazi, istenadta tehetségek nem rohannak, nem hajtanak. Nekik olykor csendre, magányra, értelmi és szellemi társra van szükségük, s persze megértésre és visszajelzésre a közösségtől, családtól. Sajnos ebből van kevesebb. Mert ezekkel szemben gyakran felmerül a gyanú, az irigység, a kétkedés, a rosszmájúság, s gyakran a bosszú – amely leginkább meg nem értésből ered.
Olykor rombolónak vélik az egyéni, egyedi alkotásokat, megnyilvánulásokat, amelyek senki ellen nem születnek, csak egy magasabb belső kényszerből. S nem értjük egymást. Beszélni nem akarunk, vagy nem is tudunk róla!
Pedig milyen egyszerű lenne: egymással megismertetni saját énünket, akár egy írás, egy mű által. A mai világ sajnos ezt olyannyira elvetette, hogy igényünk sincs a párbeszédre. Leírjuk, elvetjük embertársunkat, és kész!
Honnan gondolkodom én ezeken? Koromnál fogva is elsősorban tapasztalatból. Aki emberekkel dolgozik, és figyel is rájuk – akár kollégaként, akár főnökként, vagy közösségben –, az felismeri, amit bevezető soraimban írtam az emberekről.
Elcsépelt gondolat, hogy minden ember egyformán jön a világra.
Akkor mitől vagyok én más, mint a többi? Családi örökség, őseim, iskolai végzettségem, közéleti szerepem? A legalapvetőbb példa a család, az elődök életformája, viszonya családon belül és közösségben is. Na meg a külső példaképek.
Vagy húsz éve megkérdeztem egy fiatal értelmiségitől: kell-e példakép napjainkban? Szemembe nevetett, mert nem foglalkozott még a témával sem. Nekem kellett, és sokunknak biztosan!
Példaképek voltak, vannak! Ha nem beszélünk róluk, ha nem is fogalmazzuk meg, akkor is szükségünk van rájuk. Nemcsak családon belül, de közösségben is.
Írásaim, tudósításaim témájául gyakran szolgál egy-egy szerény, de a közösségért önkéntesen sokat tevő példakép. Olyan emberek, akik sokszor még egy köszönetet sem kapnak, nemhogy elismerést! Nem mintha várnák, igényelnék a kitüntetéseket, dicshimnuszokat, mint anno a kitűzött sok-sok érmet.
Viszont a tisztelet, egy kézfogás, egy vállveregető, őszinte elismerés mindenkinek jár, hogy megerősítést kapjon, hogy jól csinálja. Példakép!
Tapasztalatból tudom, hogy mennyire nem kellemes kiállni, átvenni, megköszönni a nem várt elismerést. Sokszor egy könnycsepp csordul a szemünkből, és még a gyakorlott színpadi ember is zavarban van egy-egy ilyen pillanatban. Mert nem ezért teszi a dolgát. Mégis, az ünnepi pillanat emléke végigkíséri egész hátralevő életében. Ez is „csak” arra jó, hogy elhiggye: kellett a cselekedete, alkotása, mert másokért van. Hogy mi minden fér ebbe, hadd ne soroljam. A hívő ember ezt úgy nyugtázza: ez is Isten műve volt.
Mindezen gondolataimat azért merem leírni, mert egész életemben sok olyan ember közelségében voltam, akik csendben, sokszor magányos farkasként, de tették a dolgukat falujukban, a közösségükért. És őket nem szabad elfelejteni! Még holtukban sem.
„Mert ők tartják ezt a Földet, az édes anyaföldet.”
Tőlük vettünk példát!
A köszönetükben csak ennyi van: „Nem a kitüntetésért csinálom!” Senki sem azért, de a szeretetnek és megbecsülésnek ez a mára sok helyütt hiányzó formája legjobban a szürke, csendes hétköznapi hősöknél hiányzik. Akár csak egy köszönet is. Nem mindig kapnak!
„Milyen jó, amikor visszajelzést kapunk arról, hogy az életünk különleges. Hogy az életünk, és amik vagyunk, ajándék a világnak, amit Isten ad nekünk.
A talentumokról szóló példabeszéd feldolgozása általános iskolás korú gyerekekkel egy első találkozás, szembenézés lehet számukra mindazzal az ajándékkal, ami önismeretre és képességeink tudatos felfedezésére szólít minket.”
Kedvenc bibliai idézetem: Velünk az Isten (Máté evangéliuma), mert tőle kapunk mindent.
Mindennapi cselekedetünk nem elismerésekről szól, nem is pénzjutalomról, de minden emberi érték elismerésének alapja a másikra figyelés, a tisztelet, a köszönet, és van, hogy kitüntetés, amit jó példa céljával adományoznak. A több tisztelet és hála, hiszem, hogy több embert mozgat cselekvésre. Jó szándékú emberek mindenütt vannak!
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
