A mátyusföldi Rétéről számos családot érintett a lakosságcsere egyezmény. A korábbi faluközösséget talán örök életre megváltoztatta a döntés, mely szerint több rétei családnak kellett elhagynia otthonát, szülőföldjét, ahogy a többi felvidéki település, így Réte sem heverte ki ezt a tragédiát.
Rétén a megemlékezés ökumenikus istentisztelettel kezdődött a református templomban. Bohony Beáta lelkipásztor és Heriban László nyugalmazott plébános szolgáltatták az istentiszteletet, melyen közreműködött az Immanuel Velünk az Isten ökumenikus énekkar.
Mivel a nyugati hatalmak a magyarság egyoldalú kitelepítését nem engedélyezte a csehszlovák államvezetésnek, Magyarországot rákényszerítették a csehszlovák – magyar lakosságcsere egyezmény aláírására. Mivel Magyarország a szlovákok toborzását és a lakosságcsere egyezmény végrehajtásának megkezdését késleltette, a csehszlovákok alattomos módon kényszermunkára hurcolták a munkaképes férfiakat és családjukat a Szudéta-vidékre, Csehországba, ahonnan egyoldalúan telepítették ki a német lakosságot. Ezzel akarták rákényszeríteni Magyarországot az embertelen egyezmény betartására.
Ezeknek a borzalmas eseményeknek emlékére avatta emlékművet Rétén, a kitelepítettek emléknapján, április 12-én a református templom előtt, ahonnan a rétei magyarokat elszállították Szencre. Erről a térről indultak a teherautók a szenci állomásra, ahonnan marhavagonokkal szállították őket tovább
– emlékezett a szervezők nevében Laki László, a TerreRethe polgári társulás elnöke. „Előtte került sor az utolsó közös istentiszteletre, ahol az akkori református gyülekezet gondnoka, Dóka István búcsúlevelet szeretett volna felolvasni, azonban erre nem volt lelki ereje. Végül egy másik kitelepítésre ítélt olvasta azt fel, Kovács Lehel lelkész személyében. Ez a levél megmaradt.” – mondta Laki László bevezetőjében.
A levelet Dóka István dédunokája, Dóka Eszter olvasta fel. „Megtörve s fájó szívvel állok most köztetek. Úgy érzem magamat e templomban, mint egy elítélt bűnös mindazokkal együtt, akik arra ítéltettek, hogy itt hagyjuk szülőföldünket, itt hagyjuk rokonainkat, itt hagyjuk anyaszentegyházunkat, itt hagyjuk lakóhelyünket s itt hagyjuk vagyonunkat, itt hagyjuk temetőkertünket, hol őseink nyugosznak, s apáink , szerető rokonaink, akik éltükben forró szeretettükkel s féltő aggodalommal vettek körül bennünket, s most mindezeket el kell hagynunk (….) 17 évvel ezelőtt, mikor avval bíztak meg, hogy a rétei anyaszentegyháznak gondnoka legyek, s most, – bár bizalmukat nem vonták meg tőlem – de távoznom kell, ki tudja hová, ki tudja merre. Nehezebb a válás anyaszentegyházamtól, mint a házamtól, mert lehet, hogy házat adnak, de ilyen egyetértő gyülekezetet bizonnyal nem” –hangzott el a levélből.
Leleplezésre várva (Fotó: Neszméri Tünde/Felvidék
A levél felolvasása után leleplezték az emlékművet.
Az emlékmű a kitelepítettek és elüldözöttek emlékére készült, annak központi szimbóluma Szloboda Tibor ötlete alapján készült, több jelentéssel bír.
„A legszembetűnőbb a vágy, a vágy az idő visszapörgetésére és a vonatok megállítására. Azonban ez, mint tudjuk, nem lehetséges, de a kő marad, törötten is, de megmaradt, itt Rétén azok emlékére, kikenek el kellett hagyniuk a szülőföldjüket.” – mondta Laki László.
Az emlékmű leleplezése (Fotó: Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
Emlékező beszédet Tomovics Miroszlav helytörténész mondott, aki évtizedeken át kutatta a kitelepítések történetét. Visszaidézte, 2005-ben készült egy film a kitelepítésekről, ebből a filmből idézett néhány gondolatot beszédében: „Ili néni így emlékezett: Itt még mindig élnek jó emberek, akik szívesen emlékeznek rájuk, önök azok. Sokunknak nem adatott meg a viszontlátás pillanata! Meghaltak, magyar földön nyugszanak, magyar földben, de nem a szülőföldön. Egy itt maradt lakótársunk, Etus néni, így emlékezett: Úgy sírni embereket még nem láttam. Jobban fájt a szülőföld elhagyása, mint valamelyik családtag elvesztése. Bözsi Néném emlékei: Mikor elmentünk a házunk előtt, csak akkor tudatosult benne, hogy azokból a körtékből én már nem fogok enni, amelyek most virágoznak. Annyi év után, még mindig érzem az ízüket – a körtefák ma is nyílnak. A rétei állomáson, mikor áthaladtak, a szívük összeszorult vagy sírva néztek vissza. Látlak-e még kicsi falum? Csak még egyszer! Csak még egyszer az életben! A vonat püfögve haladt tovább. Még ismerős tájakon a rétei határban. Ennek is vége lett, és nincs tovább.”
A megemlékezésen közreműködött Svec Marián, aki egy erre az alkalomra írt dalt énekelt el.
Laki László az ünnepség végén köszönetet mondott azoknak, akik hozzájárultak az emlékmű elkészítéséhez. Az emlékmű leleplezése, megkoszorúzása és az emlékbeszéd után a jelenlévők közösen énekelték el nemzeti imánkat. „Isten, áldd meg a magyart!”
Neszméri Tünde/Felvidék.ma
