Mitől ilyen vagy olyan (jelesül pl. posztmodern) egy háború? Nem elég annyit tudni róluk, hogy mindegyik mocskos, és a történetüket, „igazságukat” úgyis a győztesek írják? Alapvetően persze igen, de vannak a dolognak olyan „finomságai”, amelyekre érdemes pillantást vetni…
Ezekbe enged betekintést Somkuti Bálint elemzése a moszkvater.com-on. Ami több is mint elemzés: figyelmeztetés egy olyan korszakra, ahol az atomfegyverek árnyékában az érdekkonfliktusok proxyháborúkká silányulnak, de az igazi harc valójában az ideológiai azonosulásért folyik. Vagyis a lelkekért. Az enyémért, tiédért…
És ez az a háború, melyben nincs tűzszünet, de még tárgyalóasztal sem, s az egyetlen a történelemben, amelyhez már a nappali kényelméből is lehet csatlakozni …
A posztmodern háborúk lényege – Somkuti elemzése alapján –, hogy szakítanak a régi korok nemes illúzióival – azokkal az eszmékkel, amelyek legalább próbálták korlátozni az erőszakot és a pusztítást. Itt nincs helye humanitárius álmoknak; helyette az atomfegyverek rideg realitása szab határt. Az nyilvánvaló, hogy két atomhatalom soha nem fog közvetlenül egymásnak ugrani, mert az eszkaláció globális apokalipszissel fenyeget – akár az egész Föld pusztulásával. Jó példa erre az indiai-pakisztáni konfliktus, mely jószerivel pillanatok alatt ért véget a két atomhatalom között.
A proxyháborúk korát éljük, vagyis a „helyettesítőkkel” vívott háborúkét – s ilyen az orosz–ukrán konfliktus is.
Az USA és az EU globalista elitje minden eszközzel ki akarta söpörni az orosz befolyást Ukrajnából, amire Moszkva katonai erővel vágott vissza. Eddig még a dolog mondható „klasszikusnak” is – érdekkalkulációk, amit aztán követ a diplomácia meghosszabbított karja, a háború. Csakhogy itt már egy újabb csatatér is belépett a képbe: a háborúk immár narratívacsatákká is válnak, sokkal jobban, mint valaha a történelem folyamán. Ahol az ideológiai frontvonalak mindent átszőnek. Somkuti szerint ez a harmadik kulcstényező: a közvéleményért dúló totális propagandaháború, ami eljut odáig, hogy üldözni „kell” Dosztojevszkijt, Puskint, Muszorgszkijt…
És itt a lényeg: a totális ideológiai azonosulás követelménye, ami a posztmodern háborúk egyik legdermesztőbb sajátossága.
Nyugaton, ha nem állsz be teljes mellszélességgel az ukrán és nyugati célok mögé, azonnal „oroszpártinak” skatulyáznak. Oroszországban pedig a „különleges katonai művelet” elleni egyetlen szóért hazaárulónak bélyegeznek.
A háború egzisztenciális küzdelemmé vált, köszönhetően a „jóemberkedés vallásának” – ahogy azt Somkuti találóan nevezi.
Ez a woke agresszív univerzalizmusa, ami a kommunista és náci ideológiákhoz hasonlóan mindenkire ráerőlteti magát…
szd/Felvidék.ma
