EzRejtélyes személy, állítólag nyugdíjas osztrák pap jótékonykodik Szlovákia egyik legszegényebb vidékén, a Rimaszombattól (Rimavská Sobota) tizenöt kilométerre levő Zsipen (Zíp), adta hírül néhány pozsonyi lap.
– Jók az értesüléseik. Rendszerint a havi szociális segélyek kiosztása előtti héten érkezik, amikor sok családnak már egy árva centje sem maradt. Valakit biztosan értesít, mert azon a délutánon egyszerre csak sokan gyülekeznek a 210 lelket számláló falunk élelmiszerboltja előtt – mondja Nagy Pál Magda polgármester.
Zsíros Jolán, a kimustrált fabódéban árusító tulajdonos folytatja: – Lisztet, étolajat, cukrot, konzerveket vásárol, rendszerint kétszáz euró körüli öszszegért. Ezekből kis csomagokat készíttet velem, és aztán kiáll a bolt elé, és osztogatni kezdi. De előtte az ott tolongó romáknak játék kockát ad, hogy gurítsanak. Aki egyet dob, az egy csomagot kap, aki kettest, az dupla adagot, aki hármat vagy többet, annak peche van. A pap szerint túl mohó volt, ezért aznap üres kézzel távozhat. Esetleg még egyszer beállhat a sorba, ha az atya éppen megengedi. Nekem ezek a vásárlások sokat jelentenek, mert azokban a napokban legalább több a bevételem, mert máskor bizony nagyon kevés – közli apró sóhaj kíséretében.
Kérdem a polgármester aszszonytól, ki ez a titokzatos személy. – Még a nevét sem tudjuk. Amikor kérdezősködtem, csak annyit válaszolt, hogy ő adakozik, és nem hivalkodik. Én enynyit tudok róla – teszi hozzá.
Járjuk az utcákat a metsző, hideg szélben, amely felkavarja a frissen hullott havat. Megérkezik a rimaszombati buszjárat, amely itt fordul vissza, mert a faluba egyirányú út vezet, arrébb már csak dombok szürkéllnek. Alig akarnak szóba állni velünk, rövidesen kiderült, miért. A minap járt itt a pozsonyi Markíza kereskedelmi tévé riportere, aki döbbenetes beszámolót készített a többségében romák lakta település viszonyairól. Másnap megjelentek a rimaszombati gyámhivatal munkatársai, és rendőri segédlettel hat kisgyermeket vittek el a losonci állami gyermekgondozóba abból a putriból, amelyben nem volt fűtés. Most mások is attól rettegnek, hogy hasonló sorsra juthatnak, hiszen ők sem élnek jobb körülmények között. Ahova bezörgetünk, egy mordulással vagy indulatos szavak kíséretében adják ki az utunkat.
Demeter Jolán, a közeli Uzapanyit (Uzovská Panica) polgármestere segít: Kovács Andrea szociális munkást kéri meg, kalauzoljon bennünket. A leány két éve mezőgazdasági szakközépiskolát végzett, nemrég a pozsonyi roma kormánybiztos által szervezett tanfolyamon vett részt. Ezután állt munkába. Bérét uniós szociális alapból kapja. Elmondja, hogy a két falu lakosságának többsége roma, és ugyanez a helyzet a közeli Nemesradnóton (Radnovce) és Rimaszécsen (Rimavská Seč).
– Tavaly júliustól annyit értem el, hogy már minden ház udvarán van kút, javult a tisztálkodás, és Uzapanyiton nincs már tetves gyerkőc. Mégis temérdek a gond, mert a rimaszombati járásban már majdnem negyvenszázalékos a munkanélküliség, ezen a vidéken pedig meghaladja a kilencvenet. Épülnek, főleg brüsszeli pénzből, szociális lakások is, de messze nem annyi, amennyi kellene. Na, próbáljuk meg itt!
Zörgetésünkre gyerkőcök ugrálnak ki a roskatag viskóból, aztán férfihang csattan fel: – Tűnjenek a francba, maga meg tegye el a fényképezőgépet, mert összetöröm! – ordítja a küszöbön dülöngélve. Továbbállunk. – Innen vitték el tegnap a gyerkőcöket, majdnem megfagytak. Az asszonynak tizenegy gyermeke van a férjétől, kettő meg az apósától. Szörnyű – szaporázza a lépteit. Rigóéknál próbálkozunk, ahol tíz gyermek lakik. Az apa szerint hatan reggel iskolába mentek, a legidősebb meg tűzifát gyűjt a közeli erdőben. A férfi csak akkor hajlandó a fényképezésre, ha tíz eurót adunk nekik. Leperkáljuk a kért összeget. Szóba hozzuk a papot is, mire a házhoz jött pénztől megenyhült férfi ismét feldühödik. – Kétszer hatost dobtam, ezért nem adott semmit. Tavaly vett nekünk téglát, cementet, hogy építsek kéményt, javítsam meg a házat, de én eladtam az anyagot, mert egy árva vasam sem volt, éheztek a gyermekeim, meg aztán miből fizettem volna a munkásokat? Tizenegy purdénak meg nekünk kettőnknek mi az a havi hétezer koronás, most meg az alig több mint kétszáz eurós segély? Amikor megtudta a pap, hogy eladtam az ajándékát, közölte, hogy többször már nem segít, és azóta semmit sem ad! Hát milyen ember ez? Nem tud megbocsátani?
Többórányi kérdezősködés után sikerült kihámoznom, miként talált ide ez a rejtélyes személy. Az itteni férfiak Németországba és Ausztriába járnak alkalmi segédmunkára meg az ottani szemétlerakatokban, kukákban guberálni. (- Leginkább a kidobott ruhák, edények és biciklik érdekelnek bennünket, mert Zsipen a legtöbb házban kikapcsolták a villanyt, így aztán tévére semmi szükség – árulja el egyikük.) A helybeli Váradi László így került amolyan szolgának ehhez a paphoz, valahova Graz mellé. Ő hívta ide az atyát, győződjék meg személyesen arról, mekkora itt a nyomorúság. Hozzájuk is bekopogunk, de csak az asszony van otthon: – Nem mondhatok semmit, mert a pap kikötötte, hogy ha valamit elárulok róla, akkor beszünteti a segélyeket. Ezt a házat is ő vette nekünk tavaly majdnem háromszázezer koronáért. Na, menjenek tovább! – csapja be az ajtót.
A férje börtönben ül – tudom meg később. Azt is, hogy miért. A pap ugyanis csomagosztás közben többször azt hajtogatta, hogy ezt a jótékonykodást nem neki, hanem a polgármester asszonynak kellene végeznie. Annyira feltüzelte a helybelieket, hogy aznap este néhányan berontottak Nagy Pál Magda házába. Éppen Váradi László volt az, aki megfenyegette őt: ha havi bérének egy részét nem fordítja adakozásra, akkor megöli a családját is. Rendőröket kellett hívni, akik a férfit előállították. Nemrég pedig jogerősen hat hónapi, letöltendő börtönbüntetésre ítélték hivatalos személy elleni erőszakos cselekedet és magánlaksértés miatt – suttogják többen, akik ijedten kérik, nehogy megírjam a nevüket.
A takaros polgármesteri hivatalban megerősítik a történetet. – Azóta elkerülöm azt a papot, akinek a viselkedésén régebben is megütköztem. Főleg amikor kockadobásra kényszerítette ezeket a szerencsétleneket, és jókat szórakozott a bánatukon is. Tavaly karácsony előtt a rimaszombati erdészet jutányos áron kínált tűzifát. Mondtam az atyának, vegyen a legszegényebbeknek, mire ő azt válaszolta, csak azzal törődik, hogy a szegény romák hasa naponta legalább egyszer legyen tele. Mi igyekszünk segíteni a helybelieken, huszonhat személy közhasznú munkát végez, így a havi segélyt hatvan euróval gyarapíthatják. Többre nem futja a költségvetésből, pedig nagyon szeretnénk mindenkin segíteni – sóhajtja a polgármester asszony.
Bekopogunk az uzapanyiti plébánia melletti épületbe is, ahol a ferences rendi Engesztelő Mária Misszionárius Nővérek Társasága található. A kaputelefonon közöljük, mi járatban vagyunk. Néhány perc múlva egy férfi jelenik meg a kapuban: Pater Lorenz – közli németül. Mondom neki, jótékonykodásairól szeretnék vele beszélgetni, mert Demeter Jolán tudomása szerint ők is gyakran osztogatnak élelmiszercsomagokat. Meg arról a rejtélyes papról is érdeklődnék, aki hasonlóan cselekszik. Tört magyarsággal válaszolja, hogy engedélyt kell kérnie a Losonc melletti Gácsfalun (Halic) levő főnökétől, addig várjunk. Vagy tíz perc múlva tér vissza: – Sajnos nem egyezett bele, ezért semmit sem mondhatok. Kérem, értse meg, dicsértessék – kissé meghajolt, és becsukta a kaput.
Másnap visszatérünk Zsipre, ahol Váradi Lászlóné váratlan hírrel fogad: Értesítettem rimaszécsi ismerősöm segítségével az atyát, aki azt válaszolta, ha nem hagyom abba a keresgélést, többet nem jön ide. Nem óhajt a nyilvánosság előtt szerepelni. Azt is üzente, hogy ő már idős ember, leginkább kenyéren és vízen él, minden pénzét a nagyon szegény emberek megsegítésére fordítja. Ha sokan követnék a példáját, nem lennének annyian és egyre többen. Ezt megírhatja, üzeni.
Kora este lépdelünk fotós kollégámmal gépkocsink felé, amikor egy gyerkőc áll elénk: – Bácsik, adjanak egy kis pénzt, az apa mondta, hogy kérjek maguktól, mert még nem jött a pap. – Bemegyünk az élelmiszerboltba, felvágottat és kiflit veszek neki, a fiú pillanatok alatt befalja. Elvigyorodik: – Ma még semmit sem ettem… – Aztán kitárja a kezét: – Azért adjanak egy kis pénzt is, mert az apa elver, ha lóvé nélkül megyek haza.
NOL
