Közös gondjainkról Urbán Aladárral, a Palóc Társaság elnökével: – Húsz év után jobb, vagy rosszabb lett-e a helyzete az Ipoly mente magyarságának?
– Nagyon nehéz a válasz, mert mindig a napi életből kell kiindulni. Úgy látom, bizonyos területeken szabadabban gondolkodik, szabadabban cselekszik az ember, ugyanakkor a húsz év sokkal több olyan eredményt is hozhatott volna, ami az itteni magyarságnak kedvező. Nos, ezek nem születtek meg, és ennek megnyilvánulása a mindennapi életben például az iskoláink helyzete. Nem tudom megkerülni ezt a problémát, mert tanár voltam, s most szomorúan tapasztalom, hogy minden jó vagy rossz változás ellenére egyre szűkülnek a keretek, egyre kevesebb gyerek megy magyar iskolába. Ennek rengeteg oka lehet, így a szülők felelőtlensége is. Bár minden szülő jót akar a gyermekének, mégsem lehet elfogadni, hogy vélt vagy valós előnyök, téves elképzelések vagy idegen befolyásolás miatt fel kell adni identitásunkat.
– Ön szerint mi hiányzik a leginkább most a szlovákiai magyarság életéből?
– Az összetartás, de az nagyon. Mert ha komoly a helyzet, ha rosszak a kilátásaink, a jövőnk érdekében is össze kellene fognunk, s most nem ezt látjuk. Holott a dolgainkat asztalhoz ülve, négy- vagy sokszemközt kellene megvitatnunk, megoldanunk, nem kiteregetnünk kellene… Amit most látok a közéletünkben, az kiábrándító. Az embereket, az állampolgárokat is inkább önmaguk felé, befelé fordítja, csalódottá teszi. Sokan csalódtak a politikában, a politikusokban, mindabban, amit eddig hitelesnek véltek. Mindenki a maga kis várát vagy fellegvárát építi, és azt hiszi, hogy nagy eredményt fog elérni, pedig az eredmény közös munka, összefogás nélkül nem fog sikerülni.
– Úgy látja, hogy vidéki kis közösségekből is eltűnt az összetartás, az összefogás, a szolidaritás?
– Igen, a kis közösségekben is ezt látom. Én nem vagyok ugyan az MKP tagja, de az, ami párton belül egy-egy régióban történik, azért tudomására jut az embernek, és ebből a leginkább az olvasható ki, hogy ott is marakodás folyik. A marakodás viszont nem vezet jóra. Sajnos, a pénznek nagyon nagy hatalma van, pénzemberkék szállták meg a tisztségeket, és komoly harc dúl a befolyás, a befolyásolás megszerzéséért. Ez a harc azonban tönkreteszi az embereket, az erkölcsöket, minden egyebet, ami valódi érték. Kivetődik a családokra, utcákra, falvakra, és ennek következtében darabokra hull minden. Nem elég, hogy a szocializmusban megbontották a faluközösségeket, most még egy lapáttal rátesznek erre. Az egyszerű emberek meg csalódottan sóhajtanak vagy legyintenek, hogy nekünk, lám, a demokrácia is ugyanazt hozta, mint az önkényuralmi rendszer…
– Ha lenne közös, mindenki által elfogadott és tiszteletben tartott értékrend, erkölcs, ha hatályban lennének még a természet és Isten írott vagy íratlan törvényei, a kiábrándultságot, az általános csalódottságot elkerülhetnék a kisebb-nagyobb közösségek?
– Ezt nem tudom… A magam részéről faluközösségről, civil szerveződésekről beszélek, amikor közösséget mondok, és állítom: minden, ami a nagypolitikában történik, levetül ide, a kisközösségekre, még a családokra és rokoni szálakra is. És mivel a nagypolitikában nagyon nagy bajok vannak, a kisebb közösségekben is felmerülnek ugyanezek a problémák, gondok, és szinte szétverik ezeket. Ez sem lenne persze igazán nagy baj, ha a széthulló közösségek helyén újak alakulnának, amelyek már át tudnák hidalni a korábbi ellentéteket, de semmi újat nem látunk. Ha keletkeznek is csoportosulások, civil szerveződések, ezek is csak a pénz körül forognak. Tehát azért „egyesülnek” néhányan, mert így lehetőség nyílik számukra, hogy tisztességes vagy tisztességtelen úton pénzhez jussanak. Ez nem igazi közösség, inkább érdekszövetségnek lehetne nevezni. És nem ezek viszik előbbre egy nemzeti közösségnek az ügyét.
– Ön megalapítója a Palóc Társaságnak, 1989 óta szervezi annak munkáját. Tevékenységük sokrétű, gazdag. Hány embert fog össze ez a civil szerveződés?
– Ha a tagságot veszem, az nem éri el a százat. Ha a tevékenységét, a kisugárzását veszem, akkor azt mondhatom, lefedi a felvidéki magyarságot, mert a rendezvényeinken nemcsak a szűk, kistérségben élők vesznek részt, hanem Pozsonytól Kassáig, esetleg még távolabbról is, hisz a magyar közösség földrajzi helyzete jól ismert. A Palóc Társasággal úgy indultunk annak idején – 1989 augusztusában –, hogy amit nem tudtunk elérni az akkor még egyedüli Csemadokban – aminek nagyon sokat köszönhetünk –, meg akartuk valósítani a szervezeten kívül. Csemadok-tagokból verbuválódott a Társaság a szklabonyai Mikszáth-ház udvarán, azzal a szándékkal, hogy megpróbálunk mást is belevinni a munkánkba. Azt mondtuk: tengernyi könnynél többet ér egy cseppnyi tett”, tehát nem búslakodni meg panaszkodni kell, hanem cselekedni, amit képességünk és erőnk enged. Húsz évről van szó a mi munkánkban is, és ez alatt a két évtized alatt megpróbáltunk ilyen szellemben cselekedni, dolgozni a felvidéki magyarság érdekében. És hiszem, hogy bár kevesen vagyunk – mert hatvan-hetven-nyolcvan ember nem számít soknak –, szép eredményeink vannak az önismeret, a honismeret, a helytörténet és a történelemismeret terén. Meg tudtuk mozgatni a felvidéki magyar alap- és középiskolák diákjait identitásunk, őstörténeti örökségünk megismerése, megőrzése érdekében. A közeli napokban zajlott például a felvidéki rovásírásverseny, amelyre 145-en jelentkeztek. Ez nem kevés. És biztos, hogy korábban is megvolt rá az igény, csak nem volt, ki felkarolja.
– Miért gondolja, hogy fontos a magyar őstörténet, benne a rovásírás megismerése? Hisz ez jóval több, mint amit az általános műveltség megkövetelne, olykor vitatott is…
– Mert a múltunk nélkül nem lehet jövőnk sem. És a múltunkat eddig vagy ferdítve, vagy hamisítva tanították, tehát itt az idő, hogy megtanuljuk az igazi múltunkat is, és ehhez többek között ősi írásmódunk, a rovásírás is hozzátartozik, ami több ezer éves. Párhuzamosan mi az egész történelmünket is más szemmel láttatjuk, és másként látják a gyerekek is. Minden nehézség ellenére ez az a pont, ami megnyugvást ad az embernek. Ha minél fiatalabb korban eljutnak az önmegismerésnek erre az útjára a gyerekek, öntudatosabb emberekké, öntudatosabb magyarokká válnak, akiket nehezebb lesz médiapropagandával befolyásolni, idegen érdekek szolgálatába állítani.
– Tartást kapnak történelmük alapos ismeretétől? És úgy véli, hogy ez az emberi tartásuk hosszú távon megmarad?
– Igen, emberi és erkölcsi tartást. És amit az ember fiatal korában megtanul, elsajátít, az elkíséri őt élete végéig, tehát hosszú távra szól,
hosszú távon befolyásolja cselekedeteit. Én ebben bízom. És azért nem vagyok soha pesszimista, mert ha képesek vagyunk önmagunk maradni, akkor ebből a nehéz helyzetből – amelybe beledöngöltek minket, vagy amelybe saját hibánkból estünk – lesz erőnk kilábalni. Hogy emberi életet élhessünk ezen a földön, ahogyan őseink éltek. A magyarságról itt, a Felvidéken semmiképpen nem szabad lemondani, ki kell mellette tartani minden nehézség ellenére, mert a magyar sem rosszabb, mint bármely más nemzet. Ez olyan erkölcsi alap, amelyre minden embernek szüksége van, hogy biztos lábbal álljon a földön, a nyelvünk pedig olyan csodálatos érték, hogy annak megőrzése, csiszolása és továbbadása elemi kötelességünk. Mondom ezt annak ellenére is, hogy tudom: egyre kevesebb kisgyermeket íratnak magyar iskolába, mert most ilyen korban élünk.
– Bízik abban, hogy az a felgyorsult asszimiláció, amely jelenleg mindenütt sújtja a kisebbségben élő magyarokat, még leállítható, visszafordítható?
– Bizakodó vagyok, bár nem az asszimiláció leállításában vagy visszafordításában reménykedem, hanem saját magunk gondolkodásának a megváltoztatásában. Tehát azoknak a kitartásában bízom, akiket eddig még nem sikerült a beolvadás útjára terelni. Azért dolgozom, hogy ők minél erőteljesebben tudják, éljék át, hogy kik is valójában, honnan jönnek, milyen múlt áll közösségük, nemzetük mögött, sejtjeikben mit hordoznak, hol van a helyük a világban… Nagyon sok a munkánk, mert nagyon nehéz időket élünk. De én remélem, hogy ennek a korszaknak előbb-utóbb vége szakad, és azért dolgozom, hogy ez minél előbb bekövetkezzen. S ha ez bekövetkezik, egy öntudatosabb nemzedék álljon készen az új feladatok elvégzésére.
– Nem hiányzik önnek, hogy országos szinten nem folyhat nyilvános eszmecsere a legégetőbb gondjainkról, azok megoldásáról? Hisz még az országos terjesztésű sajtó sem képez hálót a szlovákiai magyar társadalom egészében, ahol értekezni lehetne közösségünk sorsáról.
– Hiányzik, hogyne hiányozna. De tudom, hogy a sajtónk az nem sajtó, mert a zöme idegen kézben van, meg a legtöbbször a balesetekről, érdekesség számba menő eseményekről ír, a mi problémáinkkal nem foglalkozik. Hogy hogyan lehetne megteremteni a közösségünket átfogó hálót? Gondolom, ha olyan politikusai lennének a felvidéki magyarságnak, akik kiharcolnák a nagyobb önkormányzatiságot számunkra – elvégre nyolc éven át a kormányrúdnál voltak! –, akár a területit is, mondom én, akkor az itt befolyt adókból lehetne olyan médiánk, amely valóban a miénk. Mivel ez nincs, legalább a gondolatot ébren kell tartani. Ha Európa többi részén – Dél-Tirolban, Katalóniában – működhetnek autonómiák, nem tudom, itt miért ne működhetnének. Tudom, hogy a szlovák politika nehezen érti meg, fél tőle, a megfojtásunkra törekszik, de ellen kell állni. Ahhoz, hogy itt egy erős magyar közösség éljen, önkormányzatiság kell. Utána nyugodtabb lenne a szlovák politika is, mert – szerintem – amikor békében és úgy élhetünk, ahogy akarunk, ahogy emberhez méltó, akkor megszeretjük ezt az országot, az államnak nem kellene elszakadástól meg egyebektől tartania. Így viszont: minden egyes intézkedés, minden egyes – számunkra – törvénytelen törvény ellenszenvet kelt az állam iránt. Nem lehet lojális az ember az iránt, aki elnyomja. Attól kezdve, hogy emberszámba veszik, a nyelvét, kultúráját és történelmét ugyanúgy elismerik, mint a sajátjukat, lehetünk társak, testvérek.
(Gyurkovits Róza, Megjelent a Szabad Újság 2009/19-i számában)
