1945 után a csehszlovákiai magyaroknak szembesülniük kellett a hatalom vasöklével, amikor először jogfosztottak lettek, majd hontalanok és nincstelenek. A deportálásokat a magyar nyelv tiltása előzte meg. A szlovák parlament által elfogadott nyelvtörvény kísértetiesen idézi a második világháború utáni időszakot.
A szlovák kormánykoalíció jelmondata: Vissza a múltba!
Jól példázza ezt a június 30-án elfogadott államnyelv védelméről szóló nyelvtörvény módosított változata.
A felvidéki magyarságot egy újabb magyar kálvária fenyegeti, ami rohamos mértékben felgyorsíthatja nemzeti közösségünk asszimilációját és fogyását. A szlovák nacionalisták elégedetten nyugtázhatják, hogy a magyarokat megint sikerült egy újabb intézkedéssel sarokba szorítani.
Az Európai Unió hallgatása vagy esetleges látszólagos „ejnye-bejnye” dorgálása nem nagyon érdekli a szlovák politikai elitet, hiszen már hozzászoktak és tudják, semmilyen következménye nem lesz tetteiknek. Magyarország is egyenlőre csak nyilatkozatokban ítéli el a nyelvtörvény megszavazását, hogy a jövőben mit fog lépni, az kérdéses. Minden bizonnyal egy-két elítélő beszéd után marad minden a régiben. A magyarországi ellenzék pedig, amíg nincs kormányon, szintén nem tehet sok mindent, így valóságosan is egyedül maradt a felvidéki magyarság Európában és a nagyvilágban. Senki nem áll ki a védelmében! Ilyen helyzetben nem tehet mást a magyar párt sem Szlovákiában, mint hogy minden fórumon tiltakozik az új nyelvtörvény ellen és szétkürtöli a világ felé, hogy a XXI. században mi történik az Európai Unió tagországában, Szlovákiában. Ezt árulkodásnak titulálják Ficóék és megint csak a magyar párt betiltását szorgalmazzák majd.
Az elfogadott nyelvtörvény kemény kézzel csap le a felvidéki magyarokra, megbélyegezve azokat. Büntetések, figyelmeztetések, bezárások és különböző szankciók veszik majd kezdetüket. A nyelvrendőrség tagjai jól járnak, hiszen szükségük lesz a munkájukra és minden bizonnyal teljesítményük alapján ítélik majd oda fizetésüket. Megnövekedhet a besúgók, spiclik száma is, akik jó pénzért információkat juttatnak el az illetékes hivatalba a nyelvtörvényt megszegő személyről vagy szervezetről. A gerinctelenség pénz hozhat majd és a meghunyászkodás, a nemzeti közösségünk jogairól való lemondás teret nyerhet, hiszen sokan fognak félni és megijedni a büntetésektől.
A szlovák politika célja a megfélemlítés, lásd Malina Hedvig ügyét és a 2008. november 1-jei DAC-Slovan rendőri attakját is. Megnövekedhet majd a szlovák iskolákba íratottak száma is, hiszen ez még inkább trend lesz a jobb érvényesülés reményében.
A vállalkozók ezek után már lemondanak majd a kettős nyelvhasználatról is boltjaikban. A törvényt abból a szempontból figyelik majd, hogy az büntetést hozhat, így inkább nem kockáztatnak.
Sajnos félelem lesz betegnek is lenni, hiszen Pozsonyban vagy más nagyvárosokban nem biztos, hogy a magyarul tudó orvos vagy ápoló megmeri kockáztatni, hogy magyarul szóljon betegéhez. Az idősebb generáció tagjai kiszolgáltatottak lesznek.
A magyar kálvária folytatódik, nem állt meg a második világháború után 1948-ban. Ma is köztünk él szelleme és kísért. Amennyiben a felvidéki magyarság nem fog össze és nem áll ki erélyesen jogai mellett, abban az esetben elveszett és a gyors asszimiláció pályájára lép. Az országos tömegtüntetések, a polgári engedetlenség vagy a különböző sztrájkok csak a végső elkeseredett lépést jelenthetik.
A felvidéki magyarok megkülönböztető jelzésének viselése még várat magára. Egyelőre csak nyelvünket bélyegezték meg!?
Karaffa Attila
