Akaratlan fültanúja voltam egy beszélgetésnek Szencen. Várakoznak az emberek, közben pedig elbeszélgetnek. Úgy jobban telik az idő. Volt ott egy anyuka olyan 8-9 éves fiával, a gyereket minden érdekli, mindenre rákérdez, ítélkezni próbál, bár anyja néha rászól, nyughasson már, emberek közt nem illik hangoskodni. Volt ott egy másik anyuka is, kisbabával. A két nő szóba elegyedik. Magyarul. Ha bárki szlovákul szól hozzájuk, szlovákul válaszolnak, mert hiszen úgy is tudnak, de egymás közt meg a gyerekükkel magyarul beszélnek. A többiek hallgatnak.
Változott a helyzet, miután a két anyuka távozott. Egy férfi aggodalmának ad hangot. Azt mondja, hogy ezek a szülők bizony nem tudatosítják, milyen rosszat tesznek a gyereküknek, hogy magyarul beszélnek velük. Pedig a gyerek rákérdezett egy-egy kifejezésre, amit nem értett, anyja pedig megmagyarázta, azaz tud már az a gyerek szlovákul, csak még nem tökéletesen. De ezt, úgy látszik, nem hallani. Az (úri?)ember, aki furcsállva teszi szóvá a magyar társalgást, szelektív hallásával azt sem hallja, hogy az anyukák is bizony tudnak szlovákul.
Az emberünk tehát csodálkozik, hogy Szencen magyarul beszélnek. Hogy egy ugrásra „bratyiszlavától” (így: kúsok od Bratislavy) magyarul beszélnek. Neki ez fölöttébb furcsa – nem érti, mire jó az. És mivel jó embernek tartja magát, jóságosan sajnálja a gyereket, akinek magyar lett az anyanyelve – itt Szlovákiában. Mert aztán – állítja mély meggyőződéssel – csodálkoznak a szülők, hogy ezek a gyerekek sehol sem tudnak érvényesülni.
Nem tudni, minek alapján gondolja ezt… Közvetlenül bizonyítani amúgy sem lehetne, na de ő úgy véli, mert ez a séma, amit már majdnem száz éve ismételgetnek. A gyakran ismételgetett hazugság pedig igazsággá válik, tudta már Goebbels is.
Aztán kiderül, hogy sajnálkozó emberünk Pozsonyból (azaz ő „bratyiszlavából”) költözött Szencre (hogy Pozsonyba honnan került, arról nem esik szó), mert Pozsony már túl nagy, zajos, kaotikus, a kisebb Szencen neki jobb – csak éppen nem érti, miért beszélnek itt néhányan magyarul, sőt, még a gyerekekkel is. Legyen magyar, ha már annyira akar, persze, hiszen demokraták vagyunk, na de miért magyar az anyanyelve, miért nem szlovák? Szlovákiában! Egy ugrásra az ősi szláv „bratyiszlavától”.
Ki tudja, mit tanult az illető, na meg sűrűn bólogató beszélgetőtársa történelemből, ha egyáltalán, esetleg tudatáig jutott-e bármi választott lakóhelye (Szenc) történetéből.
Lehetne ezt boncolgatni, el lehetne mondani, hogy a szlovákok így meg úgy, meg, hogy ki az ördög terjeszti azt a nyilvánvaló ostobaságot, miszerint a magyar iskolát végzett gyerekek nem tudnak érvényesülni. Mert hiszen vannak orvosaink, mérnökeink, tudósaink, sok egyéb jeles szakemberünk, akiről aligha mondható el, hogy nem érvényesült, és van sok becsületes mezőgazdászunk, hivatalnokunk, kőművesünk is, aki ugyanúgy érvényesül, mint bárki más ebben az országban.
De önsajnálkozás helyett inkább fordítsuk meg a kérdést: mit tettünk mi azért, hogy a szlovákok valós képet kapjanak rólunk, Szlovákiában élő magyarokról? Elmondjuk, elpanaszoljuk egymás közt efféle gondunkat-bajunkat – de vajon tovább kerül-e ez a szlovák polgártársakhoz?
Milyen párbeszédet folytatunk mi magyarok a szlovákokkal, hogy nem tudják megérteni: nekünk a magyar anyanyelv ugyanolyan fontos és szent, mint a szlovákoknak a szlovák nyelv, angoloknak az angol, és így tovább. Miféle párbeszédet folytatunk velük, hogy ne jusson eszükbe lesajnálni minket, amiért magyarok vagyunk, s magyarul beszélünk gyermekeinkkel is? Miféle párbeszédet folytatunk, hogy nem tudjuk tudomásukra hozni: bizony tudunk mi érvényesülni (többnyire éppen annak hála, hogy magyar iskolába jártunk), hogy tudunk értékeket alkotni, tudunk hasznosak lenni – éppen azáltal, hogy hűségesek maradunk nyelvünkhöz?
Kitől tudják ezt meg, ha nem tőlünk?