A megalakulásának 60. évfordulóját a napokban ünneplő prágai Ady Endre Diákkör jubileumi ünnepségsorozatának keretén belül mutatták be a Nyitnikék néptáncegyüttes történetét feldolgozó kötetet Prágában. A Lacza Tihamér szerkesztésében napvilágot látott mű az amatőr felvidéki magyar néptáncegyüttesek egyik „legkülönlegesebb” tagjának aranykorát mutatja be a feljegyzések, visszaemlékezések tükrében.
A Nyitnikék valóban különleges helyet foglal el a felvidéki együttesek táborában – ahogy erről a szerkesztő, Lacza Tihamér is vall könyve fülszövegében: Ha megkíséreljük elhelyezni az „ős” Nyitnikéket a felvidéki magyar néptáncmozgalomban, túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy egyedülálló jelenség volt. Távol a magyar nyelvterülettől, csak néhány segítőkész szakember tanácsaira hagyatkozva alig másfél év alatt jutott az amatőr felvidéki magyar néptáncegyüttesek elitjébe, sőt 1978-ban fődíjas lett Zselízen. Az együttes üzbegisztáni útja erre még rátett egy lapáttal, hiszen nemcsak önmagukat, hanem a prágai Cseh Műegyetemet és végeredményben Csehszlovákiát képviselték a taskenti fesztiválon.
Akik nem táncoltak abban a Nyitnikékben az 1970-es évek második felében, valószínűleg értetlenül olvassák majd ezeket a visszaemlékezéseket és vallomásokat. Vajon mi az az erő, amely még ennyi év elteltével is összetartja az együttes egykori tagjait és szinte természetes számukra, hogy a 2000-es évektől rendszeressé vált találkozókon jelen legyenek? Egy szóval, de még egy mondatban is nehéz lenne erre válaszolni. A Nyitnikék élményének összetevői annyira sokrétűek, hogy aki meg akarja fejteni, egyszerre kell pszichológusnak, szociológusnak, történésznek és mindenekelőtt szülőföldjét szerető magyarnak lennie. Meggyőződésem, hogy ez a könyv nemcsak egy nagyszerű elképzelés sikeres megvalósításának a krónikája, hanem fontos üzenete is van a mai és a jövőbeni felvidéki magyarok számára.
