Csáky Pál „Mi, magyarok és szlovákok“ című írásában, lévén huszonöt éve kisebbségi politikus, olyan témákat tárt elénk, amelyek mellett nem szabadna szó nélkül elmenni. A cikkben a szlovák-magyar történelmi-tudati háttérről értekezik, felvetvén néhány, számunkra rendkívül fontos kérdést is.
Nézetem szerint komolyabban kéne foglalkozni a cikkben vázolt problémákkal. A legkevesebb, amit megtehetünk, hogy egy társadalmi vitát „provokálunk ki“, melyben megválaszolásra kerülhetnek mindazok a súlyos kérdések, amelyeket a cikk felvet.
Gondolok itt elsősorban az olyan kérdések megválaszolására, mint pl.:
– mik a kölcsönös magyar-szlovák megértés legfőbb akadályai;
– mikorra fogja tudni a szlovákság feldolgozni azt a tényt, hogy félmillió magyarral kell (jól) együtt élnie;
– sikerül-e belátható időn belül a szlovákság nemzetté válása;
– ha igen, akkor majd milyen magyar lélekszámmal számolhatunk;
– ha nem sikerül és csak látensen hat vagy fokozódik a magyarellenesség, maradunk-e még annyian magyarok, hogy majd egyszer összeszedhetjük magunkat;
– hogyan tudjuk a szlovákság nemzetté válását egészségesen gyorsítani, mert ez most már létérdekünk is lehet;
– meddig tartható ez az egy helyben való totyogás;
– hogyan tudjuk cáfolni a bevett „Fuss a magyar elől még akkor is, ha kezét nyújtaná!” mináči téveszmét a huszadik század hatvanas éveiből, és orvoslást találni az eddigi következményekre;
– melyek azok a politikai és gazdasági szlovák körök, amelyeket meg lehetne szólítani az ügyben, az egész ország többségi nemzetének a felháborodása nélkül;
– a meglévő magyarellenességet elég-e militánsabb meg toleránsabb kategóriákba sorolni; tán akadhatna egy szimpatizáns csoport is, amelyet nyilvánosan is meg kellene keresni és felkérni a közreműködésre;
– kell-e nekünk a nemzeti önrendelkezés (értsd halkan: „autonómia“), és ha igen, akkor milyen formáit látjuk átjárhatónak és mikor;
– milyen demográfiai mutatók várhatók az elkövetkező harminc-ötven évben a felföldi magyarság körében;
– lesz-e kinek önrendelkezést nyújtani egyszer ilyen demográfiai fejlődés és asszimiláció mellett, megéri-e perspektivikusan foglalkozni vele;
– van-e szükségünk önrendelkezési szervekre – ha igen, akkor milyenekre;
– hogyan kellene ehhez kiépíteni, hozzáigazítani kisebbségi gazdasági köreinket.
A kérdéseknek pedig koránt sincs vége. A kérdéskörhöz szorosan illeszkedik Csáky „Az autonómia nem probléma, hanem megoldás“ című cikke, amelyben a felvetett problémák egy részét próbálja elemezni.
Nem hiszem el, hogy ne akadna ebben az országban egy olyan elkötelezett és művelt kisebbségi (magyar) értelmiség, amelyre egy ilyen vita nyilvános lefolytatását ne lehetne rábízni. Természetesen függetlenül a vitaindítás pillanatától és szerzőitől vagy annak kiváltóitól, politikai hovatartozástól és világnézettől is. Csak így tudunk-tudnánk egy szebb és főleg reményteljes jövőképet adni kisebbségi társadalmunknak. A határtalan elektronikus kommunikáció is besegíthetne abba, hogy mindez a nyilvánosság előtt játszódjék, minden titkolózás és bunda nélkül (akár portálunk is helyet adhat a különböző nézeteknek), természetesen betartva az értelmiségi társalgás és etika minden írott és íratlan szabályát is. Ha ez beindulna, és a vitát nem siklatnánk ki menet közben, akkor okkal reménykedhetnénk, hogy egy-két éven belül megszületnének azok a válaszok és ajánlások, amelyek az adott kérdésköröket kezelhetnék.
Volt már ilyen irányú civil kezdeményezés nagyon sok – valami ok miatt mindig kisiklott vagy vakvágányra került. Most azonban segíthetne az „elektronikus nyilvánosság“, a józan ész, a megfontolt gondolat, lehetőleg a politikamentesség (ami a szlovákiai kisebbségi politizálást illeti!) és a megoldáskeresés. Nem szabad kizárni egyetlen magyar napilapunkat vagy más, ehhez a témához köthető (akár elektronikus) sajtótermékünket sem, majd meglátjuk, adnak-e teret a kezdeményezésnek, hogy a toleránsabb szlovák sajtóról ne is beszéljek…
Szerintem egy olyan országban, ahol a kisebb-nagyobb „homo slotaicus“ típusú embereknek még nagy befolyásuk van a politikára és ezáltal sajnos a gazdaság menetére is, a megoldásokat csakis széleskörű (magyar-magyar, majd magyar-szlovák) egyeztetések és viták tudják megteremteni és következetesen végigvinni – néha talán még nem kis áldozatok árán is – feltéve, hogy lesz-e még valaki itt a Felföldön, aki ezeket majd akkor vállalhatná.
Agárdy Gábor
{iarelatednews articleid=”28809,29048″}
