Sok víz folyt le azóta az Ipolyon, azon a kis, fűzfákkal benőtt, kanyargós és szeszélyes folyón, mely életem szerves részévé vált, s meghatározta gyermekkorom minden élményét, amióta megszülettem. De nemcsak a víz folyt, hanem lassan az életem, életünk évei is felmorzsolódnak, felőrlődnek az időben, könyörtelenül.
Anyai nagymamám, aki 1907-ben, a Magyar Királyságban született, nem gondolta volna, hogy élete meghatározó részét nem ennek az államalakulatnak a fennhatósága alatt fogja leélni.
Bár soha nem hagyta el kicsiny faluját, annak még kisebb házát, a Magyar Királyságon kívül még hat államalakulat hagyta bélyegét életének megannyi dokumentumán.
Bélyegzők sora kavarog a személyi igazolványokon át, a kitelepítési papírokon keresztül, a két világháborúban kiállított ötnyelvű marhalevelek tömkelegén, melyekről oly sokszor tűntek el az anyanyelvbe oltott betűk.
Az első világháború békediktátumai után hajózható folyóvá emelt Ipoly, „mintha szívemből folyt volna tova”, most is békésen folydogál a Palócföld rétjeibe vájt medrében, a világ legszebb mezőin keresztül, ahol a pillangók úgy keringenek, mint a szelíd nyár üzenete egy csendes estén, ahogyan Krúdy írta egykoron.
Sok vizet vitt el, és még többet hozott. Aki elvett, az néha vissza is adott, aki megáztatott, meg is szárított. Az élet már csak ilyen.
Ami itt maradt az évek folyamán, azok mi vagyunk, a maradék nemzet maradék magyarjai, akik konokul, hittel és reménnyel várjuk, talán jobbat hoz az új esztendő. Hozhat?
Fotó: pixabay.com
Nagyszüleimtől és szüleimtől nem örököltem vagyont, ami ma pénzben kifejezhető lenne, de örököltem valami sokkal többet. Hitet, emberséget, ragaszkodást a szülőföldhöz, szeretetet és reményt.
Csupa olyan dolog, amivel a XXI. század degenerált, liberális elitje nem tudna mit kezdeni. Én viszont tudok. Nehéz, súlyos örökség, de nekem ez minden útravalóm, ruhám, köpönyegem, cipőm. Koldustarisznyám, kovászom, elemózsiás szatyrom. Minden mozdulatban, lépésben ezt viszem, hordozom a szívemben.
Hallom nagyapám néma jajszavát, ami az utolsó puskagolyóval halt el valahol Oroszországban, a II. világháború poklában. Az emlékeimben csak anyám ablakban gyújtott gyertyáinak fényében tűnik fel.
Bár az arcát még képen sem láttam soha, az emléke kis házunk ablakában égett belém, mindörökre, kitörölhetetlenül. Tőle a hitet kaptam, mert hit nélkül azt nem lehetett volna végigcsinálni. Hit nélkül az ember nem hal meg a hazájáért!
Ő az én hősöm volt és maradt, egy drága nagyapa, aki sohasem simította meg az arcom, de minden szellő az ő kezével simogat azóta is.
Fotó: pixabay.com
Emberséget árván felnőtt édesapámtól láttam, ahogyan a családért való küzdelemben és munkában soha nem fáradt el, de mindig ember tudott maradni, minden időben. Arany fiamnak hívott, és ősz fejjel értettem meg, mi az, ami arannyá teszi az embert. A lélek ragyogása.
Valójában az ő arany lelke színezett engem is arannyá. Az ő fényével próbálok világítani, égni ma is. Nagyon hiányzik! Mint édesanyám, aki a mindenem volt, nemcsak mint anya. Akitől az anyanyelvet az anyatejjel kaptam, ezt a zengő, merengő csodát, ami megérintette a lelkem minden zegzugát, rabul ejtett, s beköltözött az életembe.
Tőle szeretni tanultam, ahogyan csak ember szerethet, s ragaszkodni ehhez a megalázott, végletekig kizsigerelt és kifosztott szülőföldhöz.
Tamási Áronnal vallotta, „az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született.”
Emléke átszövi minden sejtemet, olyan, mintha a nap simogatna az alkonyatba hullás előtt, lágyan, bíborszínű köntösben.
Fotó: pixabay.com
Közel száz évet megélt, szikár, vajákos nagymamám a reményt hagyta örökül nekem.
A reményt, hogy száz év kitaszítottság után sincs vége, soha sincs vége, amíg élsz. Minden megélt perc, amit kaptál a nagyszülőktől, szülőktől, ajándék. Az élet ajándéka, melyet eltékozolni vétek, elherdálni bűn.
Így lettem, lettünk mi a remény rabjai!
Átszáguldott rajtunk a történelem. Száz év megtaníthatja az embert gyűlölni, de fel is emelheti magához, mint az Isten, hogy megmutassa igazi arcát, a szeretetet.
A családom öt generációja éli immár meg a kisebbségi létét, de emberek maradtunk, magyarok maradtunk.
A hitünket el nem veszítettük, őseinknek vérrel és verejtékkel, hazátlanul és magányukban megtartott örökét meg nem tagadtuk. El nem futottunk, harcainkat megharcoltuk, a reményt, hogy haza csak ott van, ahol e földre tett le a sors, a lelkünkbe véstük.
Isten előtt fejet hajtva, hitünket felmagasztalva valljuk, hogy áldozatvállalás és felelősségtudat nélkül sehol sem lennénk. Ez legyen az üzenet a digitális világ kondenzcsíkok által szegélyezett felnövekvő nemzedéke felé.
Fotó: pixabay.com
Legyetek hűségesek azokhoz, akikből nőttetek, mint az Ipoly parti füzek, a fák, melyek itt is, ott is otthon vannak, mint a folyó vájta medrek, mint az ezüstnyárfák rezgései a tűző, tikkasztó nyári napon.
Ne tegyen a keserűség béklyót a cselekedeteinkre, ne a fájdalmat, az – ami lehetett volna – ígéretét sirassuk afelett, ami elmúlt, hanem békességet, vigasztalást adjon a tudat, hogy vagyunk és még itt vagyunk.
Maradjunk hűek nemzetünkhöz, mert minden emlékezés, minden hajszálgyökér ide köt minket. Ebből nőttünk, mint a fák, s porunk itt fog nyugodni, ebben a földben, hiába jön baltások hada.
És adjon az Isten még víg napokat, s az Ipoly, „mintha szívemből folyt volna tova”, legyen az itt élőknek még ezer évig otthona!
