A Magyar Királyi Nemzeti Hadsereg pécsi bevonulása (Forrás: Történelemportál.hu)

A címben szereplő és ehhez hasonló feliratú plakátok árasztották el Pécs városát, amikor száz esztendővel ezelőtt, 1921. augusztus 22-én a Magyar Királyi Nemzeti Hadsereg kijelölt alakulatai 33 havi szerb megszállást követően bevonultak Baranya vármegye északi részébe.

A Nagy Háború végén, 1918 novemberében a történelmi Magyarország feldarabolásakor az újonnan létrejött Szerb–Horvát–Szlovén Királyság legalább akkora mohóságot mutatott, mint a románok és a csehszlovákok.

A szerbek szinte puskalövés nélkül szállták meg Dél-Magyarországot, ugyanis a hebegő „vörös gróf”, Károlyi Mihály vezette szedett-vedett delegáció által 1918. november 13-án, felelőtlen módon aláírt belgrádi katonai konvenció nekik is szabad kezet adott. A konvenció aláírásának másnapján a szerbek megszállták a szénbányászat miatt is stratégiai fontossággal bíró Pécs városát, s jóformán egész Baranya vármegye az uralmuk alá került.

A párizsi békekonferencia tárgyalásai során világossá vált, hogy a Délvidéket a délszláv királyság kapja meg, de a szerbek még ennél is több terület megszerzésére törekedtek. A konferencia döntéshozói végül úgy határoztak, hogy Baranya vármegye nagyobb része, Pécs városával és a gazdasági szempontból értékesebb területekkel együtt magyar oldalon marad. A magyar–szerb határ baranyai szakaszának megvonásáról 1919. augusztus 19-én értesítették a jugoszláv delegációt, ám azok még ekkor sem mondtak le a baranyai terület megszerzéséről.

Pécs ekkoriban a kommunisták menedékhelyévé vált, akik a kommün bukását követően itt és Bécsben tettek kísérletet soraik rendezésére. Bár a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban üldözték a kommunistákat, Baranyában mégis engedték a szélsőbaloldali és a radikális elemek szervezkedését, míg a konzervatívokat és a keresztényszocialistákat korlátozták. Tették mindezt azért, hogy egy lehetséges népszavazás alkalmával a helyiek a „demokratikus” délszláv államot válasszák a „reakciós” Magyarország helyett.

A vörös emigránsok 1920 augusztusának végén Pécsett létrehozták az ún. Nemzeti Tanácsot, amely önhatalmúan magát tekintette a helyi magyarság képviselőjének. Tartottak ugyan törvényhatósági választásokat, ám erről a polgárság és a munkásság zöme tüntetőleg távol maradt. A régi tisztviselőket szélnek eresztették, helyükre exponált kommunistákat vettek fel nagy számban, a felduzzasztott apparátus eltartását pedig a polgárságra kivetett extra sarcokból kívánták fedezni. A Doktor Sándor vezette törvényhatósági bizottság Károlyi egykori hadügyminiszterét, Linder Bélát nevezte ki Pécs polgármesterének, aki kijelentette, a párizsi döntés ellenére sem engedi meg, hogy a magyar hadsereg bevonuljon Baranyába. Odáig ment, hogy Jászi Oszkárral memorandumot adott át Belgrádban, amelyben kifejtették, hogy Magyarországot kizárólag katonai megszállással lehet pacifikálni, ami egyben a délszláv állam érdeke is.

Linderék magukra vállalták ennek levezénylését, ha cserébe megkapják a szerbek által megszállt területek közigazgatását. Ennek érdekében Nikola Pasić miniszterelnökkel is tárgyaltak, de a délszláv kormány mérsékeltebb álláspontot képviselt. Nem engedélyezték a vörös hadsereg ottani megszervezését, ami rájuk nézve is veszélyt jelentett, viszont átvették azon kitételt, amely szerint a szerbek akkor adják vissza Magyarországnak a baranyai területeket, ha az betartja a párizsi béke rendelkezéseit. Linder és Jászi amellett kardoskodott, hogy a kisantant támogatásával a „Pécs-bajai Autonóm Terület” szakadjon el az anyaországtól, ám a nagyhatalmak ragaszkodtak Baranya kiürítéséhez, ami a nyugat-magyarországi terület átadásának magyar előfeltétele volt. A szerbek kénytelenek voltak engedni: 1921. augusztus 18-án megkezdték csapataik kivonását Baranyából, valamint a Gyékényes és Újszeged közötti vonaltól északra fekvő területekről.

A kiürítést megelőző napokban került sor a kommunisták utolsó, kétségbeesett próbálkozására, hogy hatalmukat megtarthassák. Augusztus 14-én Pécs főterén egy „tömeggyűlésen” kikiáltották a Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaságot, amely a szerbek fegyveres védelmét kérte. A kérészéletű államalakulat intézőbizottságának elnöke egy pécsi dekoratőr-festő, Petar Dobrović volt, aki azonnal Belgrádba utazott tárgyalni, őt pedig hamarosan követte Linder is. Augusztus 21-én Gosztonyi Gyula kormánybiztos vette át a terület irányítását, s aznap egy századnyi csendőr vonult be Pécsre.

Másnap, augusztus 22-én bádoki Soós Károly altábornagy, a „déli végek vezénylő tábornoka” parancsnoksága alatt a Magyar Királyi Nemzeti Hadsereg kaposvári hadosztályának csapattestei Magyarszék és Mánfa felől átlépték a demarkációs vonalat és a helyiek önfeledt ujjongásától kísérve az Árpád-tetőn emelt diadalkapun át vonultak be Baranya vármegye székhelyére.

Az akkori külügyér, gróf losonci Bánffy Miklós a következőket jegyezte fel a pécsi bevonulásról: „Elkövetkezett a kiürítés és Baranya visszavétele. Utóbbi helyre kormánybiztosul Soós altábornagyot neveztük ki. Soós virágesőben lovagolt be csapatai élén. Szerencsére szelíd lova lehetett, aki nem bolondult meg attól a tarka leánysokaságtól, mely szorosan körülvette és kísérte, sem attól az orkánszerű éljenzéstől, amit közvetlenül a fülébe ordítottak, sőt, a sok hosszú virágfüzértől sem, amivel nemcsak Soóst borították be, de a derék ló nyakára, fejére, hátára is dobtak folyvást a nők. Hamarosan az altábornagyból és táltosából alig látszott valami, és aki kissé távolabb állt, azt hihette, hogy valami óriási bokréta halad ezernyi tömeg között. Baranya visszaszerzése ilyen ünneplés között ment végbe.”

Az eseményről a Magyar Távirati Iroda részletes tudósítást közölt. A kaposvári és a pécsi medence közötti vízválasztón, az Árpád-tetőn, a volt demarkációs vonalon tartottak rövid pihenőt a csapatok, ahol a diadalkapu mellett hatalmas tömeg üdvrivalgása fogadta a katonákat. Szikora felügyelő mondott köszöntőt. „Testvéreim…” – kezdte beszédét, de nem tudta folytatni, mert a sírástól elcsuklott a hangja. Mecsek-pusztára rövidi Maxon Lajos tábornok katonái negyed 10-kor értek. „A zenekarok folytonos játéka közben ezernyi és ezernyi lelkes tömeg éljen riadalai között meneteltek az elővéd csapatai az országúton, ahol a közeli falvakból sokácok, svábok, magyarok színes tömegei tolongtak.”

Pécs bejáratánál „Jó szerencsét!” feliratú diadalkapu alatt bányászok várták a bevonulókat. Itt Gianone Virgil bányafőtanácsos, egy bányász, majd Sikora Gyula központi felügyelő hitvese köszöntötte a bevonuló magyar hadsereget.

„Az üdvözlésekre válaszolva Soós altábornagy kijelentette, hogy a munkásság iránt baráti érzelmekkel jött. Még azokat is szeretettel fogadja, akiket lelkiismeretlen vezetőik megtántorítottak.”

A szabolcsbányatelepi parknál Mecsekszabolcs és Somogy küldöttsége köszöntötte a katonaságot. Ezután a legénység a Mecsek utcában, a tisztikar pedig a Türr-malomban kapott ebédet. A csapatok 11 óra 30 perckor kezdték meg bevonulásukat Pécs városába. „A sorompónál lombokkal díszített hatalmas diadalkapu volt felállítva, »Isten, áldd meg a magyart« felírással. Szinte leírhatatlan az a tüntető lelkesedés, ahogyan a magyar csapatokat a pécsiek fogadták. Ember, ember hátán szorongott végig a mintegy két kilométernyi hosszú útvonalon, piros-fehér-zöld kokárdákkal, a nemzeti ruhában. Harsogva zúgott az éljenzés: Éljen a nemzeti hadsereg! Isten hozott testvérek!”

A Maxon tábornok vezette elővéd zászlóalj 11 órakor masírozott be a Széchenyi térre, ahol 12 órakor a tábornok átvette a várost. A bevonulás első felvonása ezzel végződött.
Délután 17 órakor a zöm indult el Pécsre, „az útvonalon véges-végig sorfalat állott a régi lakosság lelkes ünneplő tömege. A városon keresztül való bevonuláskor tetőfokára hágott a lelkes ünneplés.”

Egy lovas rendőr mögött Pécs 100 tagú, magyar ruhás lovasbandériuma haladt, utána Soós altábornagy parancsőrtisztjének vezetésével egy huszárszázad. Ezután következett Soós altábornagy törzskara, valamint az antant misszió tisztjei. A Széchenyi térre érkezve Maxon tábornok tette meg jelentését.

A csapatok pattogó katonazene és harangzúgás közepette bevonultak a térre, miközben az altábornagy a Szentháromság-szoborhoz léptetett lovával és kíséretével. Felhangzott az „Imához!” vezényszó, s gróf zichy és vásonkeői Zichy Gyula püspök áldást osztott. A püspök megáldotta a pécsi helyőrség zászlaját és szalagot kötött rá. A városháza tornyából ekkor csendült fel a Himnusz.

Nyári Pál református lelkész emelkedett szólásra, aki a következő szavak kíséretében kötött zászlószalagot: „A piros szín hirdesse rajta a magyar szabadságszeretetet, amely nemcsak szavakban hoz áldozatot, hanem vérét is kész áldozatul adni a hazának üdvéért és boldogságáért. Legyen rajta a fehér szín a honfiúi erények színe, amely nem tűr magán foltot. A harmadik a reménység színe. Legyen rajta e szín prófécia, amely a kegyelmes Istennek jóvoltából teljesedjék be rajta. Ebben az egész magyar reménység valóra válásában: Hiszek Magyarország feltámadásában! Az Úristen áldása legyen e zászlón és vitéz hadseregünkön.”

Ezután Baldauf Gusztáv evangélikus lelkész beszélt és áldotta meg a zászlót. Soós altábornagy parancsára a gyalogság leült, a huszárok leszálltak lovaikról. A Szentháromság-szobornál sorra hangzottak el a köszöntők. Pécs városa nevében Oberhammer Antal városi főjegyző, majd több egyesület és intézmény képviselője köszöntötte a bevonuló magyar katonaságot (gróf zichy és vásonkeői Zichy Lujza, keresztény nők és szociális missziók; Futima Sarolta tanárnő, keresztényszocialista női szervezetek; Greksa Etelka, pécsi postások; Rihmer Márta, pécsi magyar leányok; Leordinay Gizella, állami elemi iskolák tantestületei). Majorné Papp Mariska elszavalta „Hozsánna néktek, magyar katonák” című költeményét.

Soós altábornagy emelkedett szólásra, s beszédét teljes terjedelmében érdemes idézni, ugyanis ma is aktuális, megfontolandó gondolatokat tartalmaz: „Pécs város polgársága! Baranyai földműves nép! Honfitársaim! Szent István napjának jegyében indultak meg a Magyar Nemzeti Hadsereg csapatai, a kakastollas csendőrök, a rendőrség és minden más szerv. Kíséretünkben a kormánybiztos vezetésével a polgári hatóságok, amennyiben eddig ki voltak űzve. Ma reggel, amikor a Nemzeti Hadsereg élei átlépték a demarkációs vonalat, attól kezdve a lelkesültség hullámai ölelték át, a nemzeti zászló százával lengett köröttünk. A Himnusz magasztos akkordjai hangzottak fel ezer és ezer ajkról és a felszabadulás felemelő érzésében ezer kín, ezer könny és szenvedés, három év pokoltüze után ez a hazafias öröm egekig érő lelkesüléssel egyesített mindenkit, akit utamon láttam, akivel beszéltem, munkást, földművest, polgárt, iparost egyaránt.

Megint magyarok lehetünk, megint büszkén viselhetjük nemzeti színeinket, megint beszélhetjük édes anyanyelvünket, részesei vagyunk megint Szent István koronájának.

Szépek és emlékezetesek voltak azok a napok is, amikor kormányzónk /lelkes éljenzés/, akkori fővezérünk oldalán bevonulhattam Székesfehérvárra, Budapestre, ezzel a szerény zászlócskával az oldalamon, amelyet Pécsre is elhoztam. A nagyobb lelkesülést mégis itt láttam. A tömegek lelkesülését a kard és kettős kereszt mellett, amely felszáll a magyarok Istenéhez, itt fokozottan éreztem. Mert ez a nép, ez a szegény város, Szent István egyik legelső vallásos alapítása ezerszer többet szenvedett, mint valamennyi, már visszakerült város. /Úgy van!/ Ezerszer többet, mint sok más vidék népe. És ebben a lelkesültségben láttam összeforrni minden magyar hazafi lelkét egy egységbe, egy elválaszthatatlan egészbe, egy gondolatba, egy imába.

Amikor ma reggel leomlottak a demarkációs vonal korlátai, amelyek magyart magyartól, vért vértől eddig elválasztottak, akkor láttam könnyező szemmel, örömtől reszkető szívvel lehullani azokat a korlátokat is, amelyek itt, ezen a vidéken, a bányatelepen, a városban eddig elválasztottak osztályt osztálytól, habár magyarok voltak, amelyek elválasztottak polgárt földművestől, várost falutól /Úgy van!/ és láttam a Turult lerázni szárnyairól a haza, nemzet és istenellenes gyalázatos vörös rongyokat és büszkén felszállani a magyarok Istene felé. /Lelkes éljenzés/ És láttam, hogy minden lépéssel, amelyet a Magyar Nemzeti Hadsereg errefelé tett, egy gondolat egyre mélyebben vésődik a lelkekbe, ez a gondolat:

Összetartani! Összetartani komoly munkában, a hazának romjaiból való újjáépítésre, önzetlenül, minden pártérdeket félretéve, minden széthúzást kerülve, Istent és hazát tisztelve, magyar nemzeti erkölcsön és mély, keresztény, vallásos alapon állva

/lelkes éljenzés és taps/ élve és ha kell, meghalva is! /Hosszas éljenzés/ Kitárja ma a nemzet és a haza anyai karját és magához öleli e vidék, e város minden lakosát, még a megtévesztett tömeg megbánóan megtérő bűnöseit is. Hatalmas Isten, magyarok Istene, tekints le ide, ahol keresztény, testvéri magyarok szeretetben, egy lélekkel, egy szívvel Tefeléd tekintünk. Tekints le magyarjaidra, erősítsd lelkünket, hogy az a szent tűz, amely ma a lelkesüléstől fellobbant és ég a szívekben, megmaradjon a lelkekben. Menjen át innen a vidékről messzi túl, egész Magyarországra. /Lelkes éljenzés/ Menjen ez a szellem át a demarkációs vonalon oda, ahol testvéreink közül milliók tovább sínylődnek, tovább szenvednek és vigye el a lelkesülés szent szellője oda azt a tántoríthatatlan meggyőződést, hogy ha ez az együttérzés tartani fog, ha semmiféle pokol nem tudja ezt megtántorítani, áttörni, akkor van remény arra, hogy megerősödik a karunk, megacélosodik az izmunk, és ez az egyetértés fogja lelkünkben felkelteni és fenntartani azt az önbizalmat, amely nélkül – Istenbe vetett erős hitünk mellett – nincs eredmény. E bizalom rendületlen pillére kormányzónk /riadó éljenzés/, megtestesítője ő annak a meggyőződésnek, hogy a magyar nemzet vitéz kezéből gyalázatos módon ki lehetett csavarni a fegyvert, hogy lehet egy nemzetet gyáván, hátulról leverni, földre sújtani, de hogy nem lehet soha kiölni a nép lelkéből az ideálokat.

Édes, jó Isten, akiben rendületlenül hiszünk, mint ahogy hiszünk egy hazában, mint ahogy hiszünk Magyarország feltámadásában /viharos éljenzés/, édes, jó Isten, tartsd meg pillérünket, reménységünket, jövőnk, boldogulásunk zálogát, Magyarország törvényesen megválasztott kormányzóját, Horthy Miklóst /zúgó éljenzés és taps/, a Nemzeti Hadsereg hadurát, akit az Isten soká éltessen!”

Beszéde végén az altábornagy háromszor meglengette Bocskai-sapkáját, mire a tömeg válaszul háromszor megéljenezte Magyarország kormányzóját és elénekelte a Himnuszt. A helyiek kitörő lelkesedéssel üdvözölték az antantmisszió egyik tagját, Francis William Gosset angol ezredest, végezetül a csapatok virágesős díszmenete zárta az ünnepséget.
Ezzel Pécs és Észak-Baranya 33 hónapos szerb megszállást és balkáni alapossággal véghezvitt szisztematikus kifosztást követően visszatért a magyar Szent Korona fennhatósága alá.

(Babucs Zoltán hadtörténész/Felvidék.ma)