A nagyböjti csend idején kitágulnak a horizontok, élesednek az emlékek, összegződnek a tapasztalatok. Mindenki számára elmúlik egyszer a világ dicsősége, nincs értelme magunkba fojtani felismeréseinket.
Ideje szembenéznünk az igazsággal! Sokszor az ember tapintatos, óvatos, türelmes akar lenni, aztán ez a szervilizmus ráég az arcára, agyára, és alázatosan behódoló talp- és egyébnyaló lesz belőle, mert kifogás és nyafogás akad bőven: „még nincs itt az ideje”, „most éppen ezért meg azért nem szabad, nem lehet, nem kívánjuk, nem akarjuk… nem merjük”, „nem akarjuk rontani a tárgyalási esélyeket”, „diplomatikusnak kell lennünk, felkészülve egy esetleges koalíciós tárgyalásokra”, „miért kellene éppen most felhánytorgatni a múltat:az országrablást, feldarabolást, a megszállást követő sortüzeket, iskolák bezárását, nyelvünk betiltását, a csekélyke deportálásokat, tömeggyilkosságokat, vagyonelkobzásokat, kollektív jogfosztást…”, „mindenki hibázhat, legyünk békülékenyek”, „majd legközelebb okulunk belőle, de most inkább ne mondjuk ki hangosan, hogy nyakig a trutyiban vagyunk”, igen… de… ámbár… esetleg… talán stb…. és szép csendesen sodródunk az árral a meghasonlásig.
Ám a Szentírásból már régen okulhattunk volna: „Jézus belelátott gondolataikba és így szólt hozzájuk: Minden önmagával meghasonlott ország elnéptelenedik, minden önmagával meghasonlott város vagy ház elpusztul.” (Máté 12.25)
Ami volt, elmúlt, nem tanultunk belőle, nincs több esély. A magunk erejéből már nincs. Csak a jó Istenre számíthatunk, vagy az Isten akaratából olyan nagyhatalmi döntésre, amilyen valamikor ebbe a helyzetbe taszított minket. Ja, hogy már megváltoztak az etnikai viszonyok? És 104 éve ilyen körülményre ki volt kíváncsi?!
Pillantsunk egy kicsit vissza a történtekre, a fordulópontokra.
1920-ban a háború kirobbantásának vádjával feldaraboltak egy háborút nem akaró, idegen uralkodó döntésétől függő 920 éves keresztény királyságot, mely a fennállása alatt több alkalommal is Európa védőpajzsa volt. Népei számára az önrendelkezés jogát 1920 óta nem adták meg (a mai napig sem volt általános népszavazás a hovatartozásról, csak néhány helyi jellegű, pl. Sopron, s mindegyik Magyarország javára dőlt el). Az idegen megszállás alatt a Felvidéken a semmiből kezdődött el az önszerveződés.
A kassai Keresztényszocialista Párt kezdeményezői Fischer-Colbrie Ágoston püspök, Tost Barnabás káplán, Tost László, gróf Esterházy János voltak. Később Egyesült Országos Keresztényszocialista Párt néven működött 1936-ig, amikor egyesült az 1925-ben a kisgazdákból, földművesekből és iparosokból Szent-Ivány József támogatásával létrehozott és Törköly József, majd Jaross Andor által vezetett Magyar Nemzeti Párttal. Akkor Jaross Andor lett az elnök, Esterházy János pedig az ügyvezető elnök, gazdag tapasztalattal, hiszen 1932 óta volt a keresztényszocialista párt elnöke.
Tömegbázist tudhattak maguk mögött, szép számmal küldtek képviselőket és szenátorokat Prágába (így jutott be szenátornak például Márai Sándor édesapja, Grosschmid Géza). Helyi szinten pedig a magyar településeken domináns szerepet töltöttek be.
Ezt ugyan a hatalom adminisztratív eszközökkel hátráltatni akarta (sokakat kiutasítottak azzal az indokkal, hogy nem az ország területén születtek, manipulálták a népszámlálást, akadályozták a magyar iskolák megnyitását, működését stb.), de engedményekre kényszerültek. Például a kétnyelvűség terén több joga volt a magyar közösségnek, mint jelenleg.
Körmendy-Ékes Lajos már 1920. június 2-án (két nappal a trianoni gyásznap előtt) felszólalt Prágában:
„Ha már kénytelenek vagyunk az entente hatalmak által reánk kényszerített kemény sorsot tűrni, viselni fogjuk azt Istenbe helyezett bizalommal, teljesíteni fogjuk minden nehézségek és veszélyek dacára elvállalt kötelességeinket, de arra soha sem leszünk kaphatók, hogy a velünk szemben elkövetett jogtalanságokban – bár hallgatag is – megnyugodjunk.
A magyarságnak és németségnek a keresztény-szociális és kisgazdapárt képviselői legelső kötelességünknek ismerjük az egész világ élő lelkiismeretét felhívni arra, hogy mi, akaratunk ellenére, erőszakosan lettünk a magyar nemzet testéből kitépve és az ezeréves Magyarországnak ideálisan egységes területéből erőszakkal lettünk kiszakítva; ittlétünk tehát távolról sem e népjogellenes ténynek jogi elismerése, de élő és állandó ünnepélyes tiltakozás e rólunk-nélkülünk való, embertelenül igazságtalan rendelkezés ellen.
Parlamenti kötelességünk az idegen keretek közé szorított és ott súlyos elnyomás alatt szorongatott egy milliónál nagyobb számú magyarságnak és a hasonló sorsban élő német testvéreinknek törvényes eszközökkel való, de megalkuvást nem ismerő elszánt védelme…” „Ha mások bűnei miatt mindent elvesztettünk is, a becsületünk megmaradt, és éppen ez kötelez bennünket annak világos és határozott kijelentésére, hogy önrendelkezési jogunkat soha és semmiképen fel nem adjuk, azt fenntartjuk, követeljük.”
Ezt az önrendelkezési jogot a hatalom soha nem adta meg (inkább tiltotta), habár egy működő demokráciában emberi alapjogként kellene felkínálni. Ezért nincs ezen a területen 104 év óta demokrácia! Akárminek is hirdeti magát a rendszer!
A nagy parlamenti pártok igyekeztek mindig beszervezhető, megvehető vagy megzsarolható magyarként számontartott személyeket futtatni. Részben a magyar pártok meggyengítése céljából, másrészt a saját működési terük bővítése érdekében. Ezekkel a díszpintyekkel elhitették, gyakran maguk is elhitték és a választóknak is azt hirdették, hogy nem demokratikus nemzeti alapon pártba tömörülni, mert az maradi, elavult dolog, ezért politikai irányultság szerint tagozódjon be mindenki a nagy pártokba, ha a magyarok érdekeit akarják képviselni. Erre a mézesmadzagra leginkább a kommunisták szedtek össze rengeteg szavazatot főleg a tanulatlanabb népréteg soraiból. Ám volt a kisgazdáknak, szocialistáknak és kereszténydemokratáknak is magyarnak hirdetett csoportja.
A két nagy magyar párt mindvégig együttműködött, és az 1936-os egyesülés (nem színlelt összeborulás!) előtt tisztázták az elvi és szervezeti célokat is: nem a parlamenti bejutás volt az elsődleges,
hanem olyan megalapozott taktika és stratégia (a célok és eszközök) megválasztása, amire a felvidéki magyar közösség joggal tud igent mondani, s ezért ez a választási támogatottságot is meghozza:
a szociális, gazdasági, nyelvhasználati és iskolaügyi kérdések megoldása mellett, azok elé az országos szintű önrendelkezési jog megszerzését, a trianoni diktátum felülvizsgálatát is megfogalmazták. Naponta számonkérve a hatalmat a békeszerződésben lefektetett kötelezettségeinek betartására, például a nyelvhasználat, főiskolák terén, de még az ott rögzített kárpátaljai autonómia sem valósult meg! (Kárpátaljára ugyanis a románok is igényt tartottak, de Benešék gazdasági befektetési lehetőségekkel ráígértek a franciák számára, akik aztán Csehszlovákiához kanyarították, de különleges státusszal. A csehek ezt sem tartották be!
Az Egyesült Magyar Párt elnöke Jaross Andor lett, de nagyobb tekintéllyel bírt az ügyvezető elnök, Esterházy János, aki már 1932-től a magyar keresztényszocialisták elnöke volt. Számára a keresztény szellemiség, a becsület és tiszta lelkiismeret elsőrendű követelmény volt, vagyis a meg nem alkuvó elvszerű politizálás. Akkor sem ingott meg, amikor Beneš miniszteri széket ajánlott fel neki. Kijelentette, hogy ilyen posztot csak akkor vállalhat, ha magyar közösségének jogait helyreállítják, sérelmeit orvosolják! (Tudunk rá példát a későbbi időkben?!)
Tehát közös alapelvek, célok és nem manipulálható, meg nem alkuvó karizmatikus személyiségek a vezetésben. Ezek az alapvetések nem mondhatók el sem az 1998-as, sem a 2021-es összebútorozásról.
Sem az alapelvek, sem a lényegi közös célok (csupán a minden áron bejutni?!), tekintetében, sem az alkalmas, rátermett, felkészült vezető személyében nem voltak szerencsések a feltételek.
1990-ben természetes volt, hogy több szerveződés, mozgalom, egyesület próbált talpra állni a kommunizmus dermesztő tele után. Szerencsések is lehettünk, mert volt egy működő hálózat, amely elért minden magyar települést: a Csemadok. Bár tudjuk, hogy ebben is, ahogyan az egyházban és mindenütt jelen volt ügynökeivel az állambiztonsági szolgálat, és hagytak hátra időzített bombákat, bomlasztó elemeket. És egyes ellenzéki csoportosulások sem önmaguk erejéből, hanem a pénzvilági háttérhatalom ügynökei útján és pénze révén tudtak működni, hiszen nem a mi szabadságunk, hanem a befektetéseik érdekében hirdették a „demokratizálást”.
A rendszerváltás, pontosabban hatalomváltás után az új vezetés is igyekezett magához szelídíteni minél nagyobb tömegbázist, díszmagyarokat és önkéntes balekokat egyaránt! A „művelt Nyugat” elég gyorsan kimutatta valódi céljait, s azt is, hogy miért is volt szükség Kelet-Európa országaiban a kommunizmus megbuktatására. A pénzvilág kamatokból felhalmozódott értéktelen pénzét kellett valódi értékre váltani, amihez az általuk hatalomra segített kormányok a privatizáció meghirdetésével asszisztáltak. Például Havel volt az egyik legnagyobb balekjuk, és a másik balek a tanácsadója, Hunčík Péter. Amerikai kitüntetést kapott, hogy leállította a fegyvergyártást és szállítást, évi néhány milliárd dollár értékben, de ezt a piacot rögtön elfoglalták az amerikai cégek. Rajtuk röhögött a világ.
Immár tisztán látható, hogy SEMMIFÉLE BÁRSONYOS FORRADALOM NEM VOLT! Csupán HATALOMVÁLTÁS! Úgy csinálták, hogy olyan fegyverkezési versenybe kényszerítették a gazdaságilag versenyképtelen szovjet és szocialista tábort, hogy csődközeli helyzetbe kerülve engedményekre kényszerült.
Ha Moszkva elengedi csatlósait, akkor őt békén hagyják! – ezt ígérték Gorbacsovnak. Az új demokratizált vezetők lelkesen hirdették meg a piacgazdálkodást, amiben a privatizáció a szabadrablás szinonimája volt. Eladták a nemzeti vagyont, még a stratégiai vállalatok jelentős részét is. Ezzel Közép-Európa elveszítette gazdasági s ezzel politikai függetlenségét is.
A nemzetközi liberális és szocialista pártok aztán teljes befolyást szereztek. Akié a gazdaság, azé a hatalom! Beléptettek az EU-ba és a NATO-ba: rászoktattak a támogatásra, mind a drogdíler a narkóra a későbbi vevőket. Függővé tettek, és már nem eresztenek! Így kényelmes. Ha csendben, engedelmesen behódolunk, akkor alázatos rabszolgaként megkaphatjuk az aranyozott vályúba öntött napi abrakot. A németországi befektetők, hogy megszerezhessék Csehország gazdag iparát, rásegítettek a kelet-nyugati (NATO-szovjet) ütközőzónában lévő Csehszlovákia kettéválására. Anyagilag is támogatták Mečiar választási kampányát, hogy a különválási óhaj tőle induljon el (s érdekes módon a csehek sem nagyon tiltakoztak). Nem volt népszavazás, a prágai parlament döntött, bár az ott lévő pártok választási programjában ez nem szerepelt, tehát a képviselőknek erre nem volt felhatalmazásuk a választóktól. Mandátum nélkül, önkényesen döntöttek 1992-ben.
„Csehszlovákia hű maradt hagyományaihoz: népakarat nélkül jött létre, népakarat nélkül szűnt meg” – mondta Duray Miklós utolsó prágai felszólalásában.
A megszavazó pártokat megvették kilóra. A szétválasztás egyik legnagyobb ellenzője, Dubček még a szavazás előtt autóbaleset áldozata lett.
Az Együttélés nem szavazta meg, de nem az ország fennmaradása érdekében, hanem a demokrácia megcsúfolása miatt.
Ekkor döntöttek valahol az Együttélés bedarálásáról és Duray Miklós diszkreditálásáról is!
Bár már 1990-ben kiderült, hogy a Duray által megkövetelt elvi politizálás a gazdasági bűnszövetkezetek útjában áll. Pedig az FMK (a liberálisnak nevezett Független Magyar Kezdeményezés, később MPP) emberei már bankokat, televíziós társaságokat, üzemeket privatizáltak maguknak világi és alvilági segítséggel. A nemzetvesztő liberális sötétség féregjáratai egy kívülről vezérelt pénzmosoda lerakataihoz vezetnek. Helyi viszonyaink között voltak (vannak) szlovák, cseh és magyar gittegyletei is. Akik toleranciát hirdetnek, de csak azokkal értenek egyet, akik az ő nótájukat fújják, és kirekesztőnek nevezik a más véleményűeket, rasszistának, nácinak bélyegezik a nemzeti vagy keresztény értékek védelmezőit, a családnak, mint a társadalom alapegységének támogatóit, az emberidegen ferdülések elutasítóit. Közben a magyarok nevében nyilatkozgattak, hódoltak be, írtak alá aljas felhívásokat. Ezekről Hunčík Péternek, A. Nagy Lászlónak, Világi Oszkárnak, Zászlós Gábornak, Gyurovszky Lászlónak és az általuk futtatott Bugár Bélának lehetnének bővebb információi, ha egyszer rájuk törne valami őszinteségi roham.
Ezt a korrumpálódást azzal tetézte a hatalmi gépezet, hogy a behódoló és bármire felbérelhető, rászedhető egyéneket pénzzel, vagyonnal, ranggal, hírnévvel kistafírungozva szerepeltette a bábszínházában, főleg a választásnak nevezett köznépi szórakoztatás idején. Mert a köznép csak olyanokat ismerhet meg, akiknek van anyagi és egyéb hátterük ahhoz, hogy bekerüljenek a tömegtájékoztató eszközök közvetítésébe. A hatalom és annak tömegszórakoztató eszközei példaképként szerepeltetik a beolvadó, hatalmi pártban pöffeszkedő személyeket, annak a látszatát keltve, hogy ez az érvényesülés valódi útja, és példaképül olyanokat állítanak, akik nem magyar iskolákat végeztek, vagy még inkább mutatva azt, hogy gyermekeik már magyarul sem tudnak (Ódor!). Bugár már 1990-ben Prágában lepaktált a később őt futtató stricikkel, bár nagyon lehetséges, hogy már az MKDM megalakításakor is a „semmiből” színre lépve volt valamilyen megbízatása egy álkeresztény mozgalom létrehozására, visszaélve a keresztény jámborság érzéseivel, hogy a magyarok ne a radikális Duray mögé sorakozzanak fel.
Természetes volt persze, hogy több irányzat jött létre, ezzel arra ítélve, hogy közeledhessenek egymáshoz. Egységet lehet valami ellenében is létrehozni, de az csak időleges, nincs jövője.
Sokkal értékesebb lehet a különböző irányból érkezők közös nevezőre jutása. Ám mindezt erőltetni, a másikat kisemmizni, az elveket feladva, a választókat becsapni, ez árulás. Ez volt a MKP sorsa. Amikor mindjárt az elején csak azzal a feltétellel lépett be a két anyagi érdekeltségű párt (MKDM, MPP), hogy Duray nem lehet elnök. Aztán később 2:1 arányban mindent a maguk haszonelvű érdekeik szerint igazítottak. Innen kezdve többé nem beszélhettünk valódi magyar érdekképviseletről, és rohamosan csökkenni kezdett a támogatottságuk is. Ez sajnos előre kiszámítható volt (ismerve a szövetségre lépőket), de hiába volt a figyelmeztetés. Ezért nem léptem be soha az MKP-ba sem. Bár mindig, de egyre inkább fogcsikorgatva (jobb híján) rájuk szavaztam.
Az utolsó esély a kiegyenesedésre Csehszlovákia felbomlásakor adatott. Ahogyan mandátum nélkül meg lehetett szavazni az ország kettéválasztását, ahogyan még ennek megszavazása előtt az országban lehetett az egyik országrész számára alkotmányt kihirdetni (1992 augusztusa), ugyanúgy lehetett volna létrehozni 1992 végén, vagy 1993 elején a Felvidéki Autonóm Magyar Tartományt. Az 1992-e lévai értelmiségi találkozón ehhez kellett volna lökést adni, de Világi és csapata azon morfondírozott, hogy mi bűne lehet a csehszlovákiai magyaroknak az ország felbomlásában, míg mások rétorikai szaltókkal igyekeztek elterelni a figyelmet a lényegről. Nehogy már az önrendelkezést valaki is követelje. Akkor még volt esély. Szlovákiát még semmilyen nemzetközi szervezet nem ismerte el. Az MPP (FMK) ellenezte, az MKDM nem támogatta, de az Együttélésben is voltak pelenkára óhajtozó szirénhangok. Ez volt az utolsó esély, bár valószínű, hogy – mivel nem a nemzetközi nagytőke gazdasági érdekeit kifejező folyamat – nem kapott volna olyan békés helyeslést, mint Csehország kivonása az ütközőzónából.
Történelmi alkalom volt. Akkor joggal lehetett volna kiírni: MOST VAGY SOHA!
Egy év múlva a komáromi nagygyűlés már erőteljesebben kudarcra ítélt alkalom volt, mert akkorra a hatalom minden eszköze birtokában és a nemzetközi betagozódás után bátran megvette a megvehetőket, megriasztotta a megriadókat, és felkészült egy akár erőszakos konfrontálódásra is, amint később ezt a dunaszerdahelyi szurkolóknak be is mutatták. Ám nem volt hiány behódoló, hatalomhoz dörgölődző, köpenyeget forgató, életidegen eszméket hirdető emberekből sem, és a propagandagépezetet ők uralják most is, mert egyetlen pártvezetőségnek sem volt mersze, bátorsága és gerince embargó alá vonni őket. Az Új Szó, Pátria, Paraméter, Bumm és a Napunk a világ legnagyobb szemétdombjai közt is megállná a helyét! A homályos jelleműek pedig csak hangoztatják, hogy tiszteljük a másságot, még ha az a másság akár lélekgyilkos és emberidegen is. Addig nem ér fel az eszük, hogy valami más értéket igen, de az értéktelen szemetet nem lehet tisztelni.
Aztán ez a SOHA lett az örökségünk. A MOST pedig deformált áthidalással a kificamodott lelkek dögtemetője. És mennyi romboló erő, elpufogtatott puskapor, valamint ami a legszomorúbb: a magyar közösség letargiába ringatása hamis ígéretekkel, céltalan programokkal, ízléstelen háttéralkukkal, jogos követeléseink feladásával. Az 1998-as MKP-s egyesülés már a felvidéki magyar közösség felpuhítását, felhígítását szolgálta. Nem is lehetett volna jobban szembe köpni a választásra rászedett polgárokat, mint azzal, hogy Bugár Béla lett az elnök. És mennyien tapsoltak hozzá!
Aztán az Együttélés egykori embereinek félreállítása és Duray Miklós diszkreditálása következett. Emlékezik még valaki arra, hogy milyen sötét, sunyi és alattomos felhívást intéztek ellene, felhasználva az Új Szót (2002 májusa), vagy talán éppen annak ösztönzésére? Emlékszik még valaki a nevekre, akik aláírták?!
Valószínűleg nem, mert akkor nem osztottak volna számukra később kitüntetéseket, vezető helyeket, pártfunkciókat! A listáról egyetlen ember tiltakozott az Új Szónál, hogy tudta és beleegyezése nélkül hamisította oda a nevét valami pénzéhes szélhámos vigéc Kassáról. (És hogy Budapesten vajon kik figyelnek a felvidéki magyarokra, vagy csak elég nekik, ha lefölözik maguknak az ide juttatott támogatásokat, mert az ilyen vigécek később magas kitüntetéseket is kaptak ám! Kossuth-díj, Magyar Érdemrend lovagkeresztje stb.) A többi aláíró azóta is hallgat, vagyis helyesel! Talán további kitüntetésekre várnak… Szégyen és gyalázat! Mint a kommunizmusban, amikor senkinek nem volt mersze a bolsevik pártlappal vitatkozni, és ez a szellemisége ennek a szennylapnak ma is megvan!
Lehet ilyen zűrzavaros viszonyok közt, elértéktelenedett erkölcsi nívóval tiszta jövőképet várni? Most pedig csodálkozunk, hogy itt tartunk. A választásra jogosult magyarok fele már szavazni sem megy el, olyan kiábrándult. És már nem is magyar jelöltekre szavazgatnak, még akkor sem, ha lenne kire… lassan az sincs. Nem csodálkozom, hogy ott tartunk, ahol manapság bemérik a Magyar Szövetséget.
Sic transit gloria Mundi! Térjetek meg, és bízzatok az Evangéliumban! Már csak ennyi reményünk maradt. … és talán csak abba lesz beleszólásunk, hogy elrabolt és megszállt országrészünkben ne egy olyan alak legyen a gettó parancsnoka, aki ugyanazon háborúcsináló uzsorás bankárok csicskája, akik 104 éve feldarabolták a Szent Korona Országát, hogy minket gonosz mostohák kezére adjanak.
Szavazunk inkább egy másik, kevésbé gyanús alakra, és ne szerezzünk egy haszonleső korcs bohócoknak örömöt!
(Mihályi Molnár László/Felvidék.ma)