Kosztolányi Dezső – miután Trianon árnyékában világgá kiáltotta a Magyar költő sikolya Európa költőihez című versét – 1930-ban egy rejtélyes-szép esszében megírta a magyar Hamletet, pontosabban a magyar „lenni vagy nem lenni” különös históriáját: azt a megrázó drámát, melyet nem a színházak, hanem a történelem színpadán adtak elő.
A történet dióhéjban a következő: Széchenyi István a forradalom kitörése előtt három nappal, 1848. március 12-én összehívja barátait a palotájába, hogy megvitassák a „veszélynek induló” haza sorsát: dicső éra áll-e előtte, vagy hamarosan a legnagyobb veszélybe keveredik. Az összesereglett nemesek előtt Széchenyi a benne felgyülemlett viharfelhőkről beszél, pusztító kétségeiről, érdemes-e még folytatni a magyar nemzet megmaradásáért a kilátástalan küzdelmet. Aztán a jelenlevők megdöbbenésére a „teljesen elborult láthatárról” kezd példálózni, arról, hogy nemzetünk előtt kétféle halál áll: a forradalommal eljövő, és az azt vérbe fojtó fájdalmas halál, vagy a németségbe beolvadó, fájdalmatlan halál. Itt állunk Európa közepén mint Európa szégyene – fejtegeti a „legnagyobb magyar”. – Népünk tunya, bárdolatlan, úrhatnám, az igazság iránt érzéketlen, kötelességre renyhe, pallérozásra nem fogékony. Talán a távoli keleten, termőtalajában virágozhatott is volna, de ideplántálva a nyugatra elkorcsosult, alacsonyságba süllyedt, megvénhedett. Hiába ojtjuk be a míveltség nemesebb ágával ezt az agg törzset. Ha nyugativá válik, akkor elveszti eredendő sajátosságát és egyéniségét, idegenné lesz, ha pedig elhanyagoljuk, akkor kiszárad, elcsenevészedik. Így se nyugati, se keleti, se európai, se magyar. Mi is az értelme annak, hogy valaki magyar? Mi az értelme annak, hogy egy maroknyi népecske ilyen fixa ideával él, s ragaszkodik ősei őrületéhez? Nem, uraim, ennek semmi értelme sincsen. Semmi értelme, hogy itt, a világmappa e parányi pontján nemzetesdit játsszunk. Semmi értelme annak, hogy fiainknak és azok fiainak átadjuk nyelvünket, mint valami örökletes nyavalyát. Beolvadásunk a németségbe, nemzetünk, nyelvünk végleges megszűnése áldás és jótétemény leend nekünk is, az egész emberiségnek is. Csak az első nemzedéknek fog ez fájni. Az utána következő áldandja érte emlékünket. Meg kell semmisülnie a magyarnak, le kell tennie minden revolúcióról, izgágaságról. Nekünk pedig csak egy kötelességünk van: szabad folyást engedni a világhistória könyörtelen eseményeinek. Más út nincs. A biztos megsemmisülés vár ránk.
Majd Széchenyi befejezésül elmondja, hogy elhatározása végleges, nem munkálkodik tovább a magyar nemzetért, s mindezt Metternich herceggel is közölte, aki biztosította őt, hogy elősegíti a nemzet fájdalmatlan halálát, a németségbe, a monarchiába való beolvadását.
E hamleti beszéd után barátai, a nemzet színe-virága a temetés csöndjébe hullva, földbe gyökerezett lábbal, reszketve állt, döbbent némaságban. Aztán fölharsant egy hang – Gazember! Gazember vagy! A gróf ifjúkori barátja, az immár vak Wesselényi Miklós hangja ez, melyet kisvártatva sok-sok elkeseredett, felháborodott kiáltás követett: – Honáruló! Szégyen, gyalázat! Fölfoghatatlan! De hisz ez bolond! Kibújt belőle a német!
– Hát a kamarillának egy nemzetet akarsz szállítani, te spion – harsant fel újra Wesselényi öblös hangja. – Nem borzadsz-e, hogy én, a szegény vak ember, ki a budai börtönben vesztettem el szemem világát, látom az utat, és te, te, ki hajdan fényt gyújtottál nekünk a sötétségben, már nem látod? Csak abban hihetek, hogy elméd megháborodott. Vagy szemfényvesztés volt az egész? Nem te írtad, hogy a nemzet feldicsőülését hordozod minden csepp véredben? Most pedig arra biztatsz, hogy a nemzet adja fel jogát, önállóságát? Nem, nem, ez a kisded nép nem tunya, csak elhanyagolt, nem élemedett, inkább gyermek még, gyámolításra, istápolásra szorul. Szent reformtörekvéseinket ezért nem adjuk fel soha! Isten minket úgy segéljen.
Így záporozott Széchenyi koponyájára a szitkok jégesője. „Szeme izzott a bozontos szemöldök alatt, mint csipkebokorban a tűz.” Majd könnyedén a terem közepére sietett, és elkacagta magát, kijelentve, hogy ez az egész csak tréfa volt, próbára akarta tenni őket egy előre kitervezett komédiával, hogy kiderüljön, érdemes-e újult erővel dolgoznia ennyi nemes hazafival. És „arca kigyulladt a boldogságtól”.
Íme, a magyar Hamlet a történelem színpadán. E drámát, a lenni vagy nem lenni drámáját mindkét fél egyformán élte át: az ugrató, tréfaűző Széchenyi is, s azok is, akiket ugratott, akikkel tréfálkozott. De kérdés, hogy valóban tréfálkozott-e Széchenyi István gróf. Ennek eldöntésére Kosztolányi nem vállalkozott. Mi sem tehetjük. Titok marad.
Mindenesetre, aki e „drámát” eljátszotta, az saját kétségeit jelenetezte. Nem magánbeszéd ez – vonja le a tanulságot Kosztolányi –, hanem valami csodálatos, sokszólamú dallam, szeszélyesen, gazdagon, végzetesen hangszerelve. Ez a magyar „lenni vagy nem lenni.”
S mindez időszerű marad, amíg izzadva munkálnak ellenünk a soraink közül támadó, önérdekből lett janicsárok, a magyar nemzetet idegen hatalmaknak kiszolgáltató pecsovicsok, az emberi hangot megcsúfoló újságírócskák, a nemzeti értékeink nagy temetőjében alkalmazott sírásók. Velük szemben a magyarság szibillakönyveiből vett, korok fölött álló „kiskátét” ajánlhatunk a Nemzeti olvasókönyvből, megmaradásunk feltételeiről, melyek a következők: „a magyar föld szeretete; történelmi tudat; nemzeti önismeret; ragaszkodás az anyanyelvhez; európai szellemmel párosult magyarságtudat; szabadság és demokrácia; a szabad szó csorbítatlan joga; béke és barátság minden néppel; haladás és reformok; áldozatvállalás és tiszta közéleti erkölcs; a szorongattatások közepette is erőt adó remény.”
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
