Könyvtáram rendezése közben akadt a kezembe egy füzetformájú kiadvány, amely ma már akár kuriózumnak is tekinthető. Hogyne! Hisz már testvérek között is lassan 72 évvel ezelőtti múltat idéz. 1942-ben nyomták. Címe: Pozsonyi diák.
Az Arany János önképzőkör kiadása – olvasom a cím alatti meghatározást. Hozzá kell tennem: az említett önképzőkör a pozsonyi Állami Magyar Gimnázium diákjaiból verbuválódott. Forgatom lapjait, s meglepve veszem tudomásul, hogy tartalma mára mindenképp dokumentum erejű. Ugyanakkor el kell mondani: nyelvezete, magas szintű irodalmi igényről és jártasságról ad hű képet. Az 1941-42- es tanévről ad hírt, amikor már utána vagyunk a második bécsi döntésnek, amikor szétesik a hirtelen „egy nemzetté” összetákolt első Csehszlovák Köztársaság, s megalakult a hitleri Németország által támogatott szlovák állam, (1939. márc. 14.) A területén megmaradt szórvány-magyarságnak még volt annyi ereje, hogy Pozsonyban magyar nyelvű gimnáziumot működtessen a közben megszűnt tanítóképző helyett. Diákjai szinte az egész Szlovenszkó területéről verbuválódtak. Nézzük csak: ott találjuk a VIII. osztály nevei között Pesthy Máriát Pozsonyból, Kopcsay Imrét Gálszécsről, Saxa Ferencet Lőcséről, Tolnai Máriát Pöstyénből. A VII. osztályból Chrasztina Jánost Nyitraegerszegről, Hentz Zoltánt Csetnekről, a VI. osztályból az 1956- os magyar forradalom idején írt, de nem közölt versei miatt börtönre ítélt Babos Lászlót, Janda Ivánt és Lórántot Nyitráról, stb. akikre ma is büszkék lehetünk. Janda Iván úgyszólván napjainkig jelen volt az anyaiskolájának további életében. Hosszú ideig az iskola igazgatóhelyettese, igazgatója, s nem utolsósorban az 1957- ben megalakuló Ifjú Szívek karnagya volt haláláig.
Tulajdonképpen egy iskolai évkönyvről van szó, egy olyan év végi értesítőről, ahol a az iskola diákjai közlik munkáikat a szülőkkel, az iskola támogatóival. Így például az előadások állandó részvevői között ott találjuk pld. Flórián János bankigazgatót, Ungvári Ferencet, a szlovák rádió magyar részlegének vezetőjét, Stelczer Lajos zenetanárt, és másokat. Az általuk rendezett előadások színvonala mai szemmel nézve is magas szintű. Nem csoda! Az önképzőkör vezető tanára az a Szalatnai Ráchel Rezső, akit a II. világháború után, mint nemkívánatos személyt a csehszlovák állam kiutasított Pozsonyból. Azt a tanár-egyéniséget, akire nemzedékek emlékeztek még bekövetkezett haláláig sokáig. Azt a tanút, aki Magyarországról is figyelemmel kísérte a II. világháború utáni szlovákiai magyarság életét. Ő volt az, aki Fábry Zoltánnal együtt ki merte jelenteni, hogy „mi vagyunk a vox humana népe”, akit nem terhel a múlt zsidóüldözés terhe, amikor a szlovák állam 50, azaz ötven szlovák koronáért szolgáltatott ki a hitleri Németországnak egy- egy zsidó lelket, akik „zsidót gyaláztak szombaton” – Győry Dezsőt idézve. Akik a hitleri Németország után elsőnek üzentek hadat az akkori Szovjetuniónak, amelyet érdekességként hadd említsünk meg: a mai napig nem töröltetett senki.
De térjünk vissza az évkönyvhöz! Egyik meglepő furcsasága könyvnek, hogy a már meginduló II. világháborúról (1939. szeptembere) egy szó sem esik. Minek tudható be? Valószínű, hogy annak az elméletnek, amelyet az ugyancsak ebben az időben szerkesztett „Új Magyar Múseum” szerkesztősége képviselt Sziklay László által? Még megjelenhetett benne Újszászi Kálmán református lelkész magyarságról írott cikke és a pozsonyi zsidó származású Wimberger Anna írása. Elzárkózni a külvilágtól, semmiről sem venni tudomást, ami megzavarná humanista polgári életünk nyugalmát. Úgy tenni, mintha semmi sem történt volna 1920 óta, mintha nem lett volna trianoni döntés, és nem indult volna meg a háborús gépezet, mintha nem csattogtak volna a henleini csizmák sarkai Pozsony utcáin. Minden a békére utalt. Az évkönyvben megjelent cizellált szonettek (Szabó László V. oszt. tanuló tollából) Stelczer Endre, Hentz Zoltán versei bizonyára a vezető tanár, Szalatnai Rezső humanista beállítottságú irányítására utalnak. Nem beszélve az önképzőkör által tartott nyilvános előadások tartalmáról, ahol a téma felvetése is súlyos mondanivalót vet fel. Ilyenek pld. A Szent Lászlóról, Szent Margitról, de az atomrombolásról írt munka. Különösen magvas a Széchenyiről írt tanulmány, a Babitsról elhangzott elemzés. Ezt írja róla Sigmund Anna VIII. osztályos tanuló: „Trianon után Babits szinte egyik napról a másikra megváltozik. Nemzetét ekkor éri a legnagyobb megpróbáltatás. A magyarság szembe találja magát nyugattal. Babitsnak most meg kell felelni egyszerre a nemzet felé, és Európa felé is. … Ady meghalt, s Babitsra hárul a Nyugat íróinak a vezetése is… Mindenkinél jobban érzi, hogy Európa egy új világháború felé halad. De a csalódásokból új fénnyel csillannak elő új versei. Ezekben a versekben elmondja, mint Illyés Gyula a kiváló fiatal költő írja róla tanulmányában, hogy magyarnak lenni annyi, mint közösséget vállalni egy nép teljes egészével: európainak lenni annyi, mint rendületlenül hinni az észben, emberiességben és igazságban.”
Minket, mivel sok tekintetben ismerjük kiváló tehetségét (országos futóbajnok, karvezető) Janda Iván (József) -nek, élvezettel olvassuk az évkönyvben megjelent írását Kodály Zoltánról. Valljuk be, (az ekkor VI. osztályos tanuló) ismeretei Kodályról olyan széles ismeretanyagot ölel fel, hogy ma sem mondhatunk sokkal többet a magyar zenevilág nagyságáról, Bartók mellett világhírű zenészéről, pedagógusáról. Mit is ír az alig 14 éves Janda Iván Kodályról?
Mindezekben a művekben ott zeng Kodály áhítatos és tiszta magyarsága, s egy nemzet tiszta érzése, bánata és öröme. A lélek mélységéből tör elő ez a zene, s a művészet legmagasabb csúcsáig emelkedik fel. Kodály valamennyi alkotása a magyar zene legnemesebb gyöngye. Nekünk magyaroknak szeretettel kell ápolnunk, magunkévá kell tennünk ezt a zenét. Akkor felismerjük benne a művészi szépet”…
Ma sem mondhatunk mást. Ha másért nem, ezért érdemes ezt a füzetecskét átlapozni, s besorolni emlékezetünk hiányos lapjai közé.
Gyüre Lajos, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”49844,49724,49141,48229,47946″}