Gyermekkoromban édesapámtól és más, az ő kortársai közé tartozó falum béli férfiaktól gyakran hallottam történeteket az első világháborúban érzett tapasztalataikról, élményeikről. A Boszniát, Szerbiát, az orosz, az olasz frontot és a hadifogságot megjárt emberek színes, sokszor tragikus történetei mélyen bevésődtek a sztorikat izgalommal hallgató gyermekek képzeletvilágába. Ezek az emberek vészhelyzetek, nyomorúság, kegyetlenség és emberiesség, helytállás és jellembeli ingatagság sok-sok példáját látva és megélve adták tovább nemzedékük üzenetét: A háború nem oldja meg az emberiség gondjait. Élményeik példázzák, hogy életre szólóan megtapasztalták a béke felbecsülhetetlen értékét.
Az alábbiakban egy 1961 januárjában a síposkarcsai családi házunk verandáján folytatott, s magnószalagra rögzített beszélgetés alapján idézem fel édesapám – Somogyi Vince – első világháborús pályafutásának néhány mozzanatát.
Miként folyt le a sorozás és újoncként hova került?
Huszonegy éves koromban, 1911-ben, amikor már kitanult patkolókovács voltam, Dunaszerdahelyre kellett mennem sorozásra, együtt több, velem egyidős fiatal legénnyel. Eligazítás után le kellett vetkőznünk, majd név szerint hívtak bennünket. Megmérték magasságomat, a katonaorvos végigsimogatta mindkét karomat, megvizsgálta, hogy jól látok-e, hallok-e. Majd azt mondta, németül, hogy „tágli” (tauglich), ami azt jelenti, hogy alkalmas. Közben a sorozó bizottság jegyzője bemondta, hogy kovács vagyok. Én igen szerettem volna a tengerészekhez menni. De hát azt mondták, ez nem lehet, mert én patkolókovács 
vagyok. Ha kazánkovács lennék, akkor a tengerészekhez soroznának be. Ezután egy csendőr elkísért a többi besorozotthoz. Amikor megvolt a sorozás, Lukács László síposamadékarcsai bíró a közeli kocsmában minden regrutának rendelt egy gulyást meg egy liter bort. Jót mulattunk. Ez volt a sorozás.
Szeptember végén megérkezett a behívó. Október 6-án be kellett rukkolnom. A császári és királyi 9. gróf Nádasdy honvédhuszár-ezredhez, Sopronba. De onnan elkértem magam az ezred Pozsonyszentgyörgyön állomásozó második huszárszázadához. Majd egy évig tartó kiképzés után 1912-ben lóháton levonultunk Boszniába, pontosabban a Drina folyóhoz, illetve a bosnyák-szerb határhoz közeli, többnyire szerbek lakta Belinába (Bjeljina)…
Tizennégy októberében szereltem volna le, de júliusban kitört a háború. Akkor még nagy volt a lelkesedés. Mindenhol szólt a nóta: Megállj, kutya Szerbia, nem lesz tied Bosznia…! Mi pedig Boszniában voltunk…
Mikor került sor a „tűzkeresztségre”, hol jutott először szemtől szembe az ellenféllel?
Még 1914 őszén, amikor Boszniából Szerbiába vonultunk, szokatlan harci módszerekkel találtuk magunkat szemben. A szerb polgári lakosság részéről sok támadás érte az osztrák-magyar erőket. Volt rá példa, hogy megmérgezték a kutakat. Komitácsoknak hívták ezeket a civileket. Akit közülük elfogtak, azt a rögtönítélő hadbíróság felakasztatta. Rémes látvány volt ez a felsorakoztatott katonaság és a lakosság számára! A komitácsok harci módja közé tartozott az orvtámadás. Hasra feküdve, széttárt karokkal halottnak tettették magukat. Amikor ellenfeleik elvágtattak, illetve elrohantak mellettük, akkor előkapták testük alól a puskát és rájuk lőttek… Még a fákra is fölmásztak és onnan lődöztek bennünket. A falvakban nemegyszer a padlásokról tüzeltek ránk. Senki sem érezhette biztonságban magát… A tisztek kiadták a parancsot, hogy az orvtámadókat le kell szúrni, le kell lőni…
Szóval, mindkét oldalon nagy kegyetlenségeket láttunk Szerbiában. Például egy gabonatáblában találtunk egy bosnyák századost, már halott volt. Ki volt a szemérmes teste vágva. Megtörtént az is, hogy a szerbek egy dragonyos hírvivő lovast fogtak el. Szemét kiszúrták, keze fejét levágták. Így megcsonkítva a lova hátára kötözték, aztán a lovat elengedték, hogy szerencsétlen gazdáját, elrettentő példaként, vigye vissza a századához…
Hogyan került Édesapám orosz fogságba?
Alakulatunkat 1916-ban az orosz frontra vezényelték. Galíciában több ütközetben részt vettem, de hál’istennek, szerencsémnek és gyors lábú lovamnak, nem történt nagyobb baj velem. Egyszer az oroszok be akartak keríteni bennünket, mindenki ki akart jutni a gyűrűből, látom, hogy egy magas rangú tisztünk alól kilőtték a lovát. A feltápászkodó ezredeshez vágtattam, s felsegítettem a lovamra, magam elé a nyeregbe. Kivittem az orosz gyűrűből. Igen hálálkodott, megkérdezte a nevem, s melegében megígérte, hogy a háború után kitüntetésre terjeszt fel és tíz hold földet kapok… De a történelem és az én sorsom is másként alakult…
Június 10-én egységünket az első vonalban húzódó állásokba vezényelték, s ezen a napon estem orosz fogságba. Ruházatukról ítélve elfogóim kaukázusiak, cserkeszek voltak. Nagy bolyhos sapkájuk, hosszú köpenyük volt. Puskájukra tűzött szuronyuk hosszabb volt, mint a mi bajonettunk… Gyanús volt nekünk, hogy az oroszok oldaláról megszűnt a tüzelés. Baj van, gondoltuk. Fölugrottunk az állásból, s hátra felé futottunk vagy négyszáz métert. De akkor már láttuk, hogy be vagyunk kerítve. Mindenáron ki akartunk jutni a kelepcéből, de a túlerőben levő cserkeszek elölről-hátulról, minden oldalról testközelbe jutottak. Hát, nagy szerencsém volt, hogy se nem szúrtak át, se nem lőttek le. Az egyik felém rohanó cserkesz megfordította puskáját és a puskatussal derékon vágott, mire én összeestem. Így kerültem fogságba, mert nem tudtam kijutni a gyűrűből. Amikor magamhoz tértem, az oroszok fölemeltek, s már vonszoltak a foglyok gyűjtőhelyére.
Nagy volt a bánatom, mert még az ütközet előtt kaptam három hónapra felmentést a cséplési időszakra. Ahelyett, hogy haza mentem volna, fogságba kerültem. Akkor kezdett el a hajam őszülni. Az oroszok Kijevbe hajtottak bennünket, onnan pedig a tveri guberniába. Ez a terület a Moszkva és Szentpétervár közti térségben van. Először egy faluban, egy orosz hadiözvegynél dolgoztam, majd egy nagybirtokra irányítottak, ahol nemcsak magyar, de német, cseh és más nemzetiségű foglyok is voltak… Szinte képviselve volt az egész Monarchia.
Miközben a tveri kormányzóság egyik legnagyobb birtokán a hadifoglyok honvágya egyre erősebb lett, Oroszországban és a háború alakulásában nagy fordulatok álltak be. Forradalom, polgárháború, mindenféle hírek a béketárgyalásokról… Mind ezek a körülmények kihatottak sorsomra is…
Miként lehetett túlélni ezeket a vészterhes időket?
Az történt, hogy a nagybirtokon egyre rosszabbodtak a munkafeltételek, s én pedig azon törtem a fejem, hogyan lehetne onnan megszabadulni. Úgy adódott, hogy a falubeli régi munkáltatóm meglátogatott engem a birtokon. Kihívatott a főbejárathoz. Elmondta, hogy nagy változások vannak mindenhol, jó lenne, ha visszamennék hozzá dolgozni. Felkerestem a bárót – a birtokost, s arra kértem, fizesse ki az múlt havi béremet, mert én elmegyek innen. Erre nagyon megharagudott, az öt rubelnyi jogos béremet nem fizette ki, de még kutyakorbáccsal is fenyegetett, meg azzal, hogy rendőrt hívat… Ezután összeszedtem kis betyárbútoromat, egy kis hátizsákba mindenem belefért. A kaputól még visszakiáltottam a magyar foglyoknak, hogy jöjjenek ők is, szerzek nekik helyet a faluban. Nemsokára hallottuk, hogy a vöröskatonák elvitték a bárót, kastélyában állandóan gyűléseztek és tönkre tették a szép bútorokat. Meg aztán akkoriban arra felé szinte divat volt az árulkodás, a feljelentgetés, senki sem tudta, mikor és miért tartóztathatják le…
Milyen körülmények közt jutott haza Édesapám?
Nagy volt már az éhség. Örültünk, ha lenmagpogácsát ehettünk, utoljára már az sem volt. Közben hallottuk a hírt, hogy a foglyokat hazaengedik. Felkerekedtünk és gyalog elmentünk Moszkvába. Jelentkeztünk az osztrák–magyar konzulátuson, amire úgy akadtunk rá, hogy megláttuk az épületen lengeni a magyar és az osztrák zászlót. A konzulátuson névjegyzékbe vettek valamennyiünket, s elküldtek bennünket egy nagy kaszárnyába. Azt mondták, ha összegyűlik ezer ember, akkor indul egy transzport. Ötödnapra össze is sereglett az ezer hadifogoly, majd ötös sorba állítva kiirányítottak bennünket egy városon kívüli pályaudvarra. Ott kettes sorban a vagonok mellé állítottak bennünket. Egy vagonba negyvenöt ember jutott. A bevagonírozást felülvigyázó vöröskatonák – magyarok voltak! – leköpdöstek és szidtak bennünket, hogy nem maradunk itt
velük harcolni a proletariátus győzelméért. Közel egy hónapig tartott az utazás, mire hazaérkeztünk. Munkácson alapos fertőtlenítésen estünk át. Itthon jelentkeztem Pozsonyban, a hadtest-parancsnokságon. Onnan Sopronba irányítottak, ahol orvosi vizsgálat után azonnal kihallgatásra kellett mennem. A kihallgató tisztek azt firtatták, mikor estem fogságba, kiket láttam meghalni… Végül kaptam egy komiszkenyeret. Ezzel fejeződött be a hét évig és három hónapig tartó katonai szolgálatom.
Most, amikor visszagondolok azokra az időkre, amikor hét évi katonáskodás után az itthoni nyomorúságos viszonyokba, forrongó és szinte naponta változó helyzetbe érkeztem vissza, s rövidesen egy teljesen más országba csatolták a nagyhatalmak az én szülőföldemet is, végül is hálát adhatok az Istennek, hogy élve megúsztam a Nagy Háborút… Hiszen a Karcsaszélről ötvenhárman estek el! Legtöbbjüket ismertem… Nevüket az egyházkarcsai templomban márvány emléktábla örökíti meg. Ezek a karcsai emberek az első világháború frontjain – amelyeket én is megjártam –, Galíciában, Volhíniában, Szerbiában, az olasz fronton, Isonzónál és Piávénál vesztették életüket… Isten nyugosztalja őket! – fejezte be visszaemlékezését Édesapám.
Somogyi Mátyás, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”50756,50383,50272,49908,49247,49231,48144,48002,47896″}
