A nagy múltú népek, nemzetek, amilyen kétségkívül a magyar is, több évezredes formálódásuk, fejlődésük, ténykedésük folyamán, a nyelvükön, szokásaikon, művészetükön kívül kialakítottak olyan jeleket, jelképeket, valós és elvont (absztrakt) képzeleti, tárgyi alkotásokat, amelyek sokszor feledésbe is merültek, de hitviláguk, vallásuk, művészetük alapját képezték. Sőt, az idők folyamán ezek az alkotások országuk jelképeivé, zászlaik, címereik alapmotívumaivá váltak.
Ezeknek a valós, vagy kitalált, általában rajzok, festmények, fémkarcok, fémveretek, ruhadíszek formájában megjelent jeleknek csupán két forrása lehetett: a földi, természeti környezet (növények, virágok, állatok, sziklák, folyók), illetve az égi jelenségek (csillagok, csillagképek, Nap, Hold).
Magyarságunk egyik ilyen nem csak zoológiai értelemben vett jelképe a kerecsensólyom, illetve a madár körül kialakult Turul mítosz.
De lássuk csak, milyen élőlényt tisztelhetünk ebben a sok mítosszal, mendemondával, valós és valótlan eseményekkel körülírt ragadozó madárban?
A kerecsensólyom nagy testű, kecses testtartású sólyom. Ötven cm testmagasságú, 1-1,3 kg testtömegű. Tollazatában a fehér, világosbarna, kakaóbarna az uralkodó szín. Semmilyen más kirívó színezetet nem visel. Jellegzetes a szájzugtól hátranyúló vékony, sötét tolldísz – a barkó, valamint a szárnyak, de főleg a farkevezők ovális, fehér díszítése (babos farok). A fiatalok tollruhája sötétebb, lábuk, szemhéjuk és viaszhártyájuk világoskék. A felnőtteknél, ivaréretteknél ezek a testrészek citromsárgák. Szemük sötétbarna.
A Föld északi féltekéjén őshonos madárfaj Európa és Ázsia hatalmas területein otthonos. Európában nyugaton a Kis– és Fehér–Kárpátokban él, de kis állománya átnyúlik Dél – Morvaországba is. A Kárpát-medence tehát természetes elterjedésének legnyugatibb területe.
Sztyeppi madár lévén a nyílt, füves pusztákat, sziklás félsivatagos területeket kedveli, amely a Kárpátoktól a Távol-keletig terjed, és olyan sajátságos területeket érint, mint a Közel- kelet, az Iráni-felföld, az Arab-félsziget, az Altáj, a Góbi-övezete, ezért a faj több helyi változatra, alfajra oszlik.
A mi kerecsenünk fán és sziklán fészkel. Mivel fészket nem épít, egyéb madarak például varjak gallyfészkét foglalja el. A karszt szempontból is egyedülálló. Az itteni párok kivétel nélkül sziklán fészkelők voltak, ahol vagy a hollók fészkét foglalták el, vagy fészekaljukat a csupasz sziklafalak üregeiben kimélyített, sekély kotlóüregben nevelték. Fő táplálékuk az ürge és madarak, galamb nagyságig. Zsákmányát egyforma ügyességgel (vakmerőséggel) kapja el a levegőben és a földön. Fészekalja 2-5 tojásból áll. A kotlás 30 napig tart. A kotlásban és a fiókanevelésben mindkét szülő egyformán részt vesz. A karszti párok vonulók voltak és február közepén foglalták el fészkelő helyeiket. A területért általában heves harcok folytak a hollókkal és vércsékkel.
A Gömör-Tornai karszton 1988-tól 1993-ig folyt a fészkelő helyek őrzése. Az őrzésben a felügyelőség dolgozói és az általam vezetett önkéntes természetvédők vettek részt. A kritikus időszakokban folytonos, 24 órás őrzéssel biztosítottuk a fészkelő helyek zavartalanságát és igyekeztünk megelőzni a fészekrablók támadásait, ami a karszton sajnos előfordult. Aki már részt vett egy ilyen kitartó munkában, ahol pontosan be kellett tartani bizonyos szabályokat, az tudhatja, hogy milyen is a szabad ég alatt, az időjárás viszontagságai közepette, néha étlen, álmatlanul, eleinte mostoha feltételek mellett – szinte térden állva helytállni egy védtelen állatfaj megőrzése érdekében.
Sajnos, néhány évvel ezután meg kellett állapítanunk, hogy a karszton, ahol egykoron Európa egyik legnagyobb helyi állománya élt, ebből a ritka ragadozó madárból egyetlen pár sem maradt. Az okokat itt most nem részletezem, viszont annyit megjegyzek, hogy egy olyan állatfaj, amely európai Vörös könyves listán szerepel és valakik komoly pénzeket markoltak fel a magyar-szlovák bilaterális szakmai felügyeletért, egyszeriben csak leszögezzék, hogy eltűnt a karsztról – akkor itt valami nincs rendjén. A részemről ez nem meglepő, mert nem egyedi esetről van szó.
A karszton a kerecsen őrzése mellett egy merész, a világ normális országaiban működő módszert is szerettem volna megvalósítani, mégpedig egy sólyomnevelde, sólyomtenyészet és rehabilitációs állomás megépítését.
Kétéves önkéntes munkával sikerült elérni, hogy kiválasztottuk a megfelelő telket Lucska község határában, amely 5 km-re van a Szádelői-völgytől. Tulajdonjogilag rendeztük a földhöz való viszonyt. 200 ezer! koronába került a villanyhálózat egy részének a megépítése. Több ezer korona értékben elkészültek a telep építészeti tervezetei. Több, mint 20 m3 fűrészárut elkészítettünk a röptetők megépítésére. Ami a legfontosabb, a morvaországi miloticei sólyomneveldéből ingyenesen megkaptunk egy pár kerecsensólymot, amelyeket törzskönyvvel, meggyűrűzve, a nemzetközi előírásoknak megfelelően nyilvántartva adományoztak a karszt részére és ideiglenesen az otthonomban, saját telkemen helyeztem el. Otthon likvidáltam a tyúkállományt, és egy vadonatúj röptetőt (voliert) építtettünk fel a kertemben. A nálam elhelyezett sólyompárt öt éven át tartottam saját költségeimre. Ki más lett volna ilyesmire hajlandó?
Azt, hogy az önkéntes természetvédelmi csoportunk, és személyesen én otthon tartok védett állatfajt, szemet szúrt a kassai és eperjesi természetvédőknek, és el akarták őket kobozni. Pert indítottak ellenem, amit első fokon megnyertem, majd a másodfokú bírósági pert is megnyertem. Utána leváltottak a Körzeti Környezetvédelmi Hivatal elöljárói posztjáról (ez csupán bosszú volt a számukra fiaskóval végződött bírósági perekért). A sok huza- vona után volt még egy bírósági per Rozsnyón, ahol megegyeztünk, hogy a sólymokat kiengedem a szabad természetbe, amit meg is tettem.
Ez volt röviden a kerecsenek kálváriája, amelyben valakik bizonyítani akarták, hogy Gordon és csoportja nem fog sólyomneveldét létesíteni, és így két sólyom is kárba veszett. Rengeteg munka, odaadás, kitartás ment veszendőbe így, amihez hasonlót egy ügy érdekében senki sem akart, mert, tudott megcsinálni. Azok, akik ebben a munkában önzetlenül részt vettek, csodálatos dolgokat láthattak és tanulhattak egy olyan állatfajról, amelyet másutt a világban óvnak, magasztalnak, magasan tisztelnek, de itt Felvidéken ez nem így lett.
Amint a fentiekben leírtam, a kerecsen kipusztult a karsztról, tehát a magyarság egyik nemzeti madara halt ki arról a vidékről, amely nemzeti park, bioszféra rezervátum. Ezek a fránya titulusok mind feleslegesek, ha a lényeg veszik oda.
Azt, hogy az élő kerecsensólyom mit jelentett elődeinknek, amelyet egy páratlan Turul mítosz övez, talán majd valamikor megírom, de ahhoz fel kellene ébrednünk itt, a Felvidéken.
Gordon László, Felvidék.ma
