Az alábbiakban olvasható Kulcsár Ferenc recenziója Szombath Rozália: Földszemű című verseskötetéről.
Az elhallgatott szavak olyanok,
mint egy tövig kopasztott rózsabokor.
Kőfal előtt meredezik tüskéivel.
Ő szólított, nem a többiek.
Talán jól értem Szombath Rozália e négy verssorát: az elhallgatott hangok, az elhallgatott szavak szólították meg őt: jöjjön a fénybe, az élők közé, s beszéljen. Mondja el érzelmeit és élményeit egy másik embernek, sokaknak: Isten ajándéka, a hang, a szó, a beszéd, a vers által. Mégpedig minden program és kötelezettség nélkül – mert azt a művészet nem tűri. A célzatosság méreg, és Szombath Rozália ezt tudja: versei ezért egyetlen irányba, az emberség irányába mutatnak – fáradozásai, nekifeszülései, keresései e felé az emberség felé törik az utat. Mint a mesékben a legkisebb fiú, ez okból birkózik a hétfejű sárkánnyal, hogy övé lehessen az „ország”, az „élet”; hogy megszüntesse a „fekete-fehér egyedüllétet”, s megteremtse a saját arcát, megírja a saját verseit, a fényt a „bújó szilánkokból”, az „árvalányhajú mondatokból”. Hogy olyan verseket formáljon, melyek nélküle nem jöhetnének világra, s így nem olvashatnánk őket. S főleg, hogy amit érez, gondol, érint, néz, az az övé legyen, most és mindörökké.
A költőnő Földszemű című könyve három ciklusban – A páncélbogarak terme, Forró pálma, Térkép – tárja fel egyedülvaló világát, megélt egyéni és egyetemes dolgait, utazásait, nőiségét, kereséseit; finom szenvedéllyel, keresetlen szavakkal, érett hangon mondja el, mit élt át a pozsonyi trolin, mit gondol árvaságról, törésekről, mit súgott fülébe a nílusi szél s a borostyán levele, milyen a szerelem, ha a férfi és a nő két pőre madárfióka, s milyen is az ő húsvéti várakozása. Olvashatunk az árnyas rétre pihenni dűlő holdról, a kialudt tűzhelye mellett ülő földszemű férfiról, a madárrá változott reggelről, a szégyenről, a 21. századi Énekek Énekéről (Kecskék és toboz), a cipődobozban alvó darázsról, Amy Winehouse-ról (Őz remeg reflektorfényben), a lövészárokról, ahol „mindenki megalkuszik, vagy abban bízik, túlélő lesz, lesz túlélő, ki segít: halottat szedni, disznót etetni, bizniszt csinálni”.
Na és a karácsonyról is olvashatunk, amikor a költőnő „titkai puhák, tapinthatóak: plüsstakaró, meleg zokni”, és úgy dönt, e napon azt szereti, aki vele van:
kutya, katica,
álompajtásaim,
gyermek, kinek
anyja vagyok,
gyermek, kinek
lánya vagyok.
Szoktuk mondani, hogy az ember, a költő dolga a születés és a halál két meztelensége között tolmácsolni a válságait, azt, amit e válságok között megtapasztal az életről és a létről; és többek szerint mindez nem más, mint fájdalmas megvallása annak, hogy Isten létezik, és kínjaink hozzá, az Ő megértő lényéhez vezetnek. Ezt a „kerek életet”, ezt a „kerek világot” Szombath Rozália így írja le Koldulok című versében:
Koldulok szerelemért,
koldulok halálért,
másnap újra életért.
Koldulok életért,
szomjazom: vízért,
fáradok, hát ágyért,
az ágyban valakiért.
Koldulok szerelemért,
nem kapom, halálért,
nem jön, így álomért,
álomban az életért,
de először ételért,
hogy bírjak: italért.
Koldulok új napért,
hogy naponta halálért
kolduljak, de Ő megért.
„A Földszemű darabjai a sorsfordulat jelzőbójáiként is olvashatók – ragaszkodnak az élményhez, s ezért lemondanak a reflektáltság védőgesztusairól, a pőre érzelemrajz kedvéért pedig néhol a líra kínálkozó, puha macskalépteiről is – akusztikájuk helyenként inkább a népköltészetet idézi, balladai fordulatokkal” – írja Turányi Tamás a kötet utószavában.
Igen, ezt is üzenik Szombath Rozália versei.
Kiadta az AB-ART könyvkiadó 2014-ben.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
