IMMÁR 40 ÉVE, hogy 1968 májusában diákzavargások kezdődtek Párizsban, a megmozdulások országos méretű sztrájkká növekedtek, majd átterjedtek Nyugat-Európa más országaira is.
Csehszlovákiában a rövid életű prágai tavasz új fejezetet ígért a kommunizmus történetében, ám a reménynek a szovjet tankok véget vetettek. Amerikában gettólázadások törtek ki, a szexuális forradalom pedig számos tabut elsöpört. A tekintélyelvűség és a fennálló rend elleni megmozdulások a „világfalu” különböző pontjain – a globális médiának köszönhetően – egyidejűleg hatottak, ösztönözték egymást.
Érdekes, sok tekintetben tanulságos még ma is felidézni, mi is történt 1968-ban Chicagóban, Párizsban, Varsóban, Prágában, Havannában és Mexikóvárosban. Akkoriban Magyarország még el volt szigetelve a világtól, gyakran csak áttételesen, illetve egyszerű divatként jutottak el oda az „új időknek új dalai”. A csehszlovákiai, lengyelországi és kubai eseményekről pedig kifejezetten hiányosan és tendenciózusan tájékoztatták. Mégis, 1968 sorsdöntő jelentőségű volt a magyar közvélemény számára is, hiszen ebben az évben kezdődött az „új gazdasági mechanizmus”, lazult fel a szocialista tervgazdálkodás olyan mértékben, hogy a hetvenes évek „ideológiai korrekciójával” sem sikerült többé helyreállítani a régi rendet. De ami ennél is fontosabb, így utólag visszatekintve: ekkor kezdődött meg, elsősorban az 1968-as „internacionalista” intervencióban való részvétel hatására az 1956-os forradalom átértékelése, s indult el az a folyamat, mely Nagy Imre 1989-es újratemetéséhez és a Kádár-rendszer lezárulásához vezetett.
A HATVANAS ÉVEK lassan érlelődő nagy változásai 1968-ban komoly zavargásokhoz vezettek a nyugati világban. A vietnami háború elleni tiltakozás, a feketék és a diákok lázadása, a kibontakozó feminista mozgalom, a „szexuális forradalom”, az értelmiségi divattá vált kábítószer-fogyasztás, a harmadik világ feltétlen támogatása nagy és maradandó hatást gyakoroltak a nyugati félteke társadalmaira, melyek képesek voltak alkalmazkodni, rugalmasan reagálni a fejleményekre. Ennek épp az ellenkezője játszódott le Kelet-Európában: az 1968-as prágai és varsói események még a baloldal szimpatizánsait is arról győzték meg, hogy az „eszme”, abban a formában, ahogy azt a hatalmat gyakorló kommunista pártok képviselik, halott, változásra nem, csak az erőszak és az önkény gyakorlására és igazolására képes.
A demokráciákban lehetett a polgári engedetlenség módszereivel és a média érdeklődésének felkeltésével harcolni a jogok kiterjesztéséért, a tekintélyelvűség ellen. A diktatúrákban viszont túlságosan nagy volt a nyílt konfrontáció kockázata, s mivel a párt közvetlen irányítása alatt tartotta a médiát, nem volt rá garancia, hogy az ellenállás önfeláldozó gesztusai eljutnak-e a nyilvánossághoz.
Ily módon Kelet-Európában a hatvannyolcas nemzedék számára a „második nyilvánosság” megteremtése vált elsődleges céllá. De erre a felismerésre csak a csehszlovákiai intervenció és a lengyelországi tüntetések szétverése után jutottak a kelet-európai lázadók, akik átmenetileg a három M (Marx, Marcuse, Mao) Nyugaton felkapott szellemét is igyekeztek magukévá tenni.
MA MÁR, negyven évvel 1968 után, felerősödtek az egykori „parttalan” lázadást bíráló hangok. Sok tekintetben anakronisztikus a radikális baloldaliság, mely a „nagy nemzedék” politikai világnézete volt, kárhoztatják a kábítószerek liberalizálásáért folytatott kampányaikat, pacifizmusukat, szexuális hedonizmusukat, naivitásukat. Mivel a hatvanas években a nyugat-európai konzervatív, mérsékelt jobboldali politikusok, az Európai Unió „alapító atyái”, Adenauer és De Gaulle Izraelt támogatták, a francia és a német újbaloldal lázadása abban is kifejezésre jutott, hogy antikolonialista és anticionista nézeteket vallott, eszményképe az 1968-ban sztárrá vált Castro és Mao Ce-tung mellett Jasszer Arafat volt. A baloldali, lázadó értelmiségi hagyományban mindmáig állandó tendencia a harmadik világ eszményítése és Izrael elfogult bírálata, hiszen a legendás örökség többi része, a szabad szerelem és a könnyű drogok liberalizálásának követelése fölött visszavonhatatlanul eljárt az idő. Nincsenek többé divatos kommunák és hippik sem, bár a legendás rock-musical, a Hair, és a Beatles zenéje klasszikus értéknek bizonyult.
A KÉTPÓLUSÚ VILÁGRENDSZER felbomlásában fontos szerepet játszott a „hatvannyolcas nemzedék”: tagjai Csehszlovákiában, Lengyelországban, de Magyarországon is az ellenzék első soraiban küzdöttek, de közszerepléseikre gyakran ugyanaz a naivitás volt a jellemző, mint ami negyven éve is megmutatkozott. Jacek Kuron egy 2001-es interjújában vallott a rendszerváltáshoz fűzött illúzióiról. „Demokráciát akartunk építeni – de íme a bizonyíték, hogy ezt magam sem gondoltam át jól: hittem abban, hogy a kapitalizmus meg tudja reformálni saját magát, és majd így jön létre minden más, például a munkások önkormányzata. Aztán úgy tűnt, hogy már késő. Ez a saját vakságom bizonyítéka… Az egyetlen dolog, amit sajnálok, az első kormányban való részvételem. Az én részvételem hozzásegítette az embereket ahhoz, hogy elfogadják a kapitalizmust.”
Magyarország nem állt az 1968-as lázadás középpontjában. A „maoista összeesküvés” leleplezése, az új gazdasági mechanizmus megindulása, a beat-zene áttörése, majd a csehszlovákiai intervencióban való magyar részvétel elleni értelmiségi tiltakozás alig rendítették meg a Kádár-rendszert. A magyar kommunista vezetés Moszkva utasítására visszavett a 68-as reformokból, és az állóvíz a 70-es évek elejétől a 80-as évek közepéig nem is igen mozdult. Ezzel együtt a magyar hatvannyolcasok fontos szerepet játszottak a demokratikus ellenzék megszervezésében, a második nyilvánosság kialakításában. Közülük többen is befolyásos liberális politikussá váltak a rendszerváltás idején.
MI TÖRTÉNT 1968 ESZMÉNYEIVEL? Kérdés, hogy a megerősödő konzervatív értékrendbe is beépülnek-e az akkor kivívott szabadság értékei. Negyven év eltelt 1968 óta, ám az egykori nagy generáció, a legendás idolok által propagált értékek ma is sok szempontból viszonyítási alapul, vízválasztóul szolgálnak.
Szabad Újság, J. P.
