A Panoráma stábja az elhíresült Dubček-interjút követően is – a „bársonyos forradalom” után – sokszor forgatott az egykori Csehszlovákiában (majd a független Csehországban és Szlovákiában). Sugár András tv-riporter Ötven év titkai című könyvének „Az ilyen esték miatt volt érdemes feltalálni a televíziót” c. fejezetében emlékszik vissza erre az időszakra. „Az ilyen esték miatt volt érdemes feltalálni a televíziót
A budapesti Esti Hírlapban (harmat) így írt: „Talán elsősorban az ilyen esték miatt volt érdemes feltalálni a televíziót. Fehérebb már nem lehetett volna a képernyőről áradó szellemi izzás. (…) A hallgatás hosszabb távon nemcsak erkölcstelen, de nem is »politikus«; a dolgokat ki kell mondani.”
A Panoráma adásában Chrudinák Alajos a Prága által is aláírt helsinki és bécsi záróokmányra hivatkozott, amelyek a szabad véleménynyilvánításért emelik föl szavukat. Ali ezekre a dokumentumokra gyakran hivatkozott a tévé irányítóival vagy a magyar Külügyminisztérium beavatkozni óhajtó tisztségviselőivel szemben is.
Elmondta: kértünk interjút számos vezető csehszlovák politikustól is, például Vasil Bil’aktól, a 68-as szovjet beavatkozás egyik kikönyörgőjétől, de kérésünk nem teljesült. Április 26-i „Szemtől szemben Dubčekkel” adásunkban újabb 37 percet sugároztunk az interjúból. Másnap felhívtam magát Dubčeket. A levélírókról ezt mondta: a szervezők „biztosra mennek és olyan embereket választanak ki levélírásra, akik beosztásuk vagy munkahelyük miatt megjósolhatóan olyan véleményt fognak nyilvánítani, amilyenre szükség van. Például azt, hogy a Panoráma adása beavatkozás volt a csehszlovák belügyekbe. A mi lapjainkban más véleményt nem engedélyeznek. Nemcsak a rádióban
és a tévében: a sajtóban sem.”
Azután elmondta, hogy az utcán járva vadidegen emberek üdvözlik. „Sokan meg körülnéznek és gyorsan eltűnnek, mert a helyzet nálunk még mindig… hogy is mondjam…, vad.” A hivatalos csehszlovák sajtó azzal is megvádolt bennünket, hogy a csehszlovák és a magyar nép közé éket akarunk verni, rontani kívánjuk a két ország és nép viszonyát. Dubček erről annyit mondott:
„A Panoráma nem azon fáradozik, hogy népeink eltávolodjanak
egymástól, hanem hogy közelebb kerüljünk egymáshoz.”
Múltak a hónapok, közben a magyar–csehszlovák viszony nem lett sokkal jobb, de hisz nem is romlott meg igazán, ugyanis kapcsolataink minden szála sok ezer ember révén jól működött, az emberek szabadon utaztak egymás országába, és mi is elszántuk magunkat arra, hogy a 68-as „prágai tavasz” és az azt követő hosszú ellenállás másik nagy alakját, Václav Havel írót felkeressük prágai otthonában. Havel akkoriban fél lábbal még a börtönben volt, de örömmel fogadott bennünket otthonában, a Moldva (csehül: Vltava) folyó akkor Engels-rakpartnak hívott egyik szép házában, sajnos a negyedik emeleten lift nélkül, amiből irtózatos cipelés következett, mégpedig úgy, hogy a körülbelül hatvankilós Márton Bozsó operatőr volt az egyetlen társam ebben a „költözködésben”, hiszen senkitől nem kérhettünk hivatalos segítséget, mert ezt a forgatást sem akartuk nagydobra verni. Annyira nem, hogy szállodai szobát sem foglaltattunk előre, tehát még a bőröndjeinket is fel kellett cipelni a negyedikre. Interjúnk után felhívtam egy, csak a rádióból ismert kellemes hangú, Evelyn nevű hölgyet, aki a Magyar Rádió állandó tudósítójaként Prágában dolgozott, s udvariasan megkértem, kollegiálisan segítsen szállodai szobát találnunk. Ez bevett módszer volt a magyar újságírók körében; jómagam számtalan kollégának foglaltam helyet moszkvai és londoni hotelekben, nem kérdezve, milyen politikai vagy egyéb táborhoz, netán ízlésvilághoz tartoznak. Evelyn a legdurvábban visszautasította kérésemet, mondván: ő mélységesen nem ért egyet azzal, amit mi Dubček-ügyben, meg egyébként is csinálunk, és ezért még az IBUSZ prágai képviseletének a telefonszámát sem hajlandó megadni. Tátva maradt a szájam, s mielőtt válaszoltam volna, a hölgy letette a kagylót. Ekkor csapott meg először annak a gyűlöletnek a szele, amely a magyar újságíró-társadalom bizonyos csoportjaiban, klikkjeiben fészkelő tollforgatókat fűtötte. Akkor ezt az érthetetlen és tipikusan kirekesztő gyűlöletet még csak az elemi erejű szakmai irigységgel magyaráztam. Később, a médiaháború szomorú éveiben meg kellett értenem, hogy ennek más, mélyebb politikai okai is vannak.
Václav Havel, amikor féllábbal még a börtönben volt…
No de maradjunk Havelnél. Az akkor 62 éves író drámái a cseh neoavantgárd dráma abszurd irányzatába tartoznak, ilyen a „Kerti ünnepély” (magyarra fordította: Abody Béla), és a Zádor András fordította „Leirat” című dráma. Gandhihoz, Mandelához hasonlóan az erőszak nélküli politikai harc híve volt és maradt.
A kiváló író nagyon szellemesen mesélt börtönéveiről a Panoráma mikrofonja és kamerája előtt. Švejkre, a derék katonára jellemző sajátságos humorral elmondta, hogy őt a dutyiban afféle díszfogolyként kezelték, s ennek a kiváltságnak legnagyobb árnyoldala az az irigyelt előjog volt, hogy cellájában minden este megnézhette a csehszlovák televízió híradóját, márpedig számára ez volt a börtönbüntetés legkellemetlenebb része. Ezután komolyabban elmélkedett a kibontakozás lehetőségeiről, kijelentve, hogy Magyarország a demokratikus fejlődés valódi éllovasa. Havel nem volt túlzottan optimista; úgy vélte, hogy még az NDK-ban is előbb lesz demokrácia, mint Csehszlovákiában. Aztán elnézést kért, mert egy közeli sörözőben írókkal és egyéb barátokkal volt találkozója, de nem szerette volna, ha ott is forgatunk, mert ki tudja, barátaira milyen rendőri megtorlást zúdított volna ez a változat, ám azt mondta: nyugodtan csomagoljunk a lakásban, és amikor elmegyünk, csapjuk be az ajtót. Ez június 23-án történt, s nem telt bele nyolc hónap, mire 1990 februárjában Vašek (ez Václav beceneve) Csehszlovákia elnöke lett, mégpedig utolsó államfője, majd 1993. január elejétől, a cseh–szlovák föderáció szétesése után tíz éven át Csehország elnökét tisztelhettük benne.
A „helyzet közben annyira fokozódott”, hogy amikor legközelebb Prágában forgattunk, mégpedig 1989. október 28-án, a nemzeti ünnepen, és a katonai rendezvények miatt kénytelenek voltunk hivatalosan akkreditáltatni magunkat a csehszlovák kormány sajtóirodáján (megvallom, egy kicsit tartottunk is mindenféle provokációtól), az ott dolgozó tisztviselő, egy Vladimír Cemeš nevű szlovák fiatalember hangsúlyozott figyelmességgel, szélesen mosolyogva és erős kézszorítással nyújtotta át a Panoráma nevével ellátott riporteri kitűzőnket, anélkül, hogy bármit is magyarázott volna. Világos volt, hogy tudja, kiknek adja át, és érezni lehetett, hogy a csehszlovák sajtó áprilisi dörgedelmeihez képest itt minden egyszerre megváltozott. Otthon ekkor már végbement a június 16-i nagy gyászünnepség a Hősök terén, elhangzott a nagyon fiatal Orbán Viktor beszéde is, amelyben követelni merészelte a szovjet csapatok kivonását Magyarországról, és Csehszlovákiában mindenfelé gratuláltak nekünk az emberek, amikor azt hallották, hogy a Panorámát képviseljük.
Az utolsó prágai kommunista kormány kivételesen a Vencel téren rendezte meg a katonai eskü ceremóniáját. Ez déltájban zajlott. Az Internacionálét kellett énekelniük a kivezényelt katonáknak. Amikor felismertek engem a dísztribünön, egy szlovákiai magyar nemzetiségű csehszlovák kiskatona édesanyja és testvérei kis elszigetelt szimpátiatüntetést rendeztek, persze magyarul. Egyéb demonstrációnak nyoma sem volt, ugyanis a nagy tüntetést az ellenálló szervezetek délután 3-ra tűzték ki. Pontosan 3 órakor mintegy varázsütésre hirtelen megtelt a hatalmas tér, a sok bevezető utcából szinte észrevétlenül jött elő egyszerre legalább kétszázezer ember. Megkoszorúzták az emlékhelyeket és fergeteges tüntetésbe kezdtek. Dubčeket, Havelt, a demokráciát és Magyarországot éltették, követelték a politikai foglyok azonnali szabadon bocsátását. A rendőrök hiába hirdették ki hangágyúkkal, hogy mindez tilos és büntetés jár érte, az emberek ezzel már nem törődtek. Rendőrroham indult gumi- és egyéb botokkal, de sem vízágyút, sem könnygázt nem használtak. Mi nyugodtan forgattunk a tömegben, de amikor egy zsaru azzal fenyegetőzött, hogy pozdorjává zúzza drága Sony kameránkat, bemenekültünk a Grand Hotel első emeletére, ahonnan az ablakon keresztül – szinte páholyból – Márton Bozsó csodálatos képeket gyártott a tüntetők megveréséről.
Közben Havel felesége, Olga, akit a Magyar Televízió jelenléte szintén fellelkesített, megsúgta, hogy férje éppen a Frantíšek (Ferenc) utcai kórházban bújt el mint képzelt beteg. Nem volt messze a kórház; prágai polgárok kalauzoltak a bejárathoz. A portástól megkérdeztük, melyik kórteremben van a Václav Havel nevű beteg, s ő egyszerűen, minden fontoskodás nélkül megmondta, hogy a négyesben. Mintha csak a saját betegünket kerestük volna! Havel valóban ott feküdt, természetesen nem volt beteg; én leguggoltam ágya elé, és így jött létre az elhíresült kórházi interjú. Vašek most már sokkal derűlátóbb volt, mint júniusban!
Néhány hónap múlva, amikor Havel elfoglalta az elnöki széket a Hradzsinban, Dubček a csehszlovák szövetségi nemzetgyűlés elnöke lett. Akkoriban, a „bársonyos forradalom” után megint Pozsonyban jártam, és felfedeztem, hogy a Mišikova utca alsó végében, Dubček villájánál talán 60-80 méterrel lejjebb lakik Vasil Bil’ak, a prágai szovjet bábrezsim egyik vezetője, a beavatkozásért, szovjet tankokért könyörgők vezéralakja egy gazdag polgári családtól elrabolt igen elegáns villában. Becsöngettem és interjút kértem tőle. Kijött a kapuhoz, és a szép kovácsoltvas rács mögül eléggé vidáman nyilatkozott, igazolni próbálva a 68-as beavatkozást. Azt mondta: ne örüljünk korán, itt még vissza fog jönni a szocialista rendszer. Persze az ő interjúját is bemutattuk, és a műsorvezető valami ilyesmit fűzött hozzá: „Rács mögül beszél, de ez sajnos nem az a rács, amely mögé kellene kerülnie.” Tíz évvel Havel elnökké választása után díszes prágai meghívót hozott a posta: vegyek részt az elnöknél rendezendő ünnepi vacsorán. Sajnos, egyéb elfoglaltságom miatt nem tudtam elutazni. Vašek már első csehszlovák elnöki évében látogatást tett a dél-szlovákiai magyarlakta területeken; a magyarok mindenütt ünnepelték, ellentétben a legtöbb szlovákkal, akik közül sokan rájöttek, hogy „ő végül is csak egy cseh”, és már a cseh „túlsúly”, „kizsákmányolás” és hasonló állítólagos panaszok miatt ki akartak lépni az államszövetségből. Havel állást foglalt a kisebbségek jogainak védelmében, nos hát ez is rossz pont volt a szlovák nacionalisták szemében. Nem bírták elviselni, hogy egy cseh és a magyarok megértik egymást. Az elnök nyilatkozatai már tükrözték nehéz helyzetét; a bős–nagymarosi vízlépcső ügyében az abszurd Havel-drámákra emlékeztető hangon nyilatkozott: „Amikor a börtönben ültem, baromi nagy ökörségnek találtam a vízlépcsőt, de amióta elnök vagyok, kénytelen vagyok némi fantáziát látni benne.”
Dubček, aki a szövetségi parlament elnöke lett, nem érhette meg a független szlovák állam létrejöttét. Borzalmas és igen gyanús gépkocsi-katasztrófa érte 1992 szeptemberében az autópályán, a cseh–morva határ mentén fekvő Humpolec város közelében. Sokáig szenvedett, mígnem a sérülések következtében november 7-én elhunyt. Évekkel később felkerestem síremlékét Pozsonyban, a Slávičie Údolie-i (pacsirtavölgyi) temetőben, amelyet régebben a Szegények Temetőjének hívtak.
A „bársonyos forradalom” után sokszor forgattunk a Panoráma számára Csehszlovákiában (majd a független Csehországban és Szlovákiában). Nemcsak a magyar kisebbség jogaival, nem is csak a vízlépcsővel foglalkoztunk, hanem az ottani „lusztrációval”, vagyis az átvilágítással, a kommunista nómenklatúra sorsára vonatkozó törvénnyel is. Már kezdetben, amikor Prágában vezető kommunista politikusokat látogattunk meg és az audiatur et altera pars, a „hallgassuk meg a másik felet is” elvünkhöz híven interjúkat készítettünk például Bohuslav Chňoupekkel, a szovjetbáb Husák-rezsim csaknem húsz éven át regnáló – egyébként szlovák nemzetiségű – külügyminiszterével, aki fiatal korában még az én szomszédom volt mint a pozsonyi (tehát vidéki) Pravda nem sokra becsült moszkvai tudósítója, csodálkozva tapasztaltam, hogy a prágai önkormányzat egyszerűen kikapcsolta az ottani vezető funkcionáriusok, Miloš Jakeš ČKP-főtitkár és a többiek, így Chňoupek telefonját is, nehogy túl könnyen összeesküdjenek és szervezkedjenek a demokrácia ellen. A volt külügyminiszter elmondta: az önkormányzat nem törődött semmiféle törvényes korláttal, mondjuk azzal, hogy Jakeš vagy ő rendes telefon-előfizetőnek számít, tehát vannak ilyen-amolyan jogai. A lényeg az volt, hogy a kommunista vezető réteget meg akarták fosztani a könnyű szervezkedés lehetőségétől. Autójuk általában nem volt már, hiszen a bukásig állami kocsikkal furikáztak, sofőrrel. Ha telefonjuk sem lesz, biztosan nem fognak összeesküdni, gondolta a városi önkormányzat… Ezt mi megmosolyogtuk, de igazán felháborodni nem voltunk képesek, látva a vezető szovjet ügynökök, például Chňoupek vagy Bilak szép villáit, amelyeket egyáltalán nem vettek el tőlük, csak a telefondrótot, s ami a lényeg: tíz évre a politikai tisztségek betöltésének jogát. Mi hiába ajánlottuk a nézők és az Antall-kormány figyelmébe azokat a prágai interjúkat, amelyekben vezető politikusok kifejtették, hogy bizonyos szinten felüli ČKP-funkcionáriusok tíz évig nem tölthetnek be semmilyen kulcspozíciót az országban. (Igaz, voltak olyan, főleg nyugati emigrációból hazatért politikusok is, mint például Pavel Tigrid*, egyik kedves interjúalanyunk, akik – történelmietlenül – még Dubčeknek sem engedték volna meg bármilyen funkció vállalását a jövőben, mert „ő is kommunista főtitkár volt”.)
Látva a mai Csehország és Szlovákia gyors gazdasági fejlődését és – legalább a csehek esetében – nemzetközi megbecsültségét is, szomorúan állapíthatom meg, hogy nem voltunk eléggé meggyőzőek, mert ha a lusztrációügyben ránk hallgattak volna, ma, 2008 elején Magyarország aligha lenne sereghajtó az EU-országok között, ellenkezőleg: hazánk sokkal sikeresebb lenne, mint ez „a mai kocsma”, amelyen végre már igazán túl kellene lépni „az értelemig és tovább”…
Az 1989-es esztendő egyébként is a Panoráma egyik legsikeresebb és legizgalmasabb éve volt. Néhány röpke hét leforgása alatt annyi érdekes riport készült a műsorban, amennyi nyugalmasabb, unalmasabb időkben több évre elég lenne. Például interjút készíthettem az idősebb George Bush-sal, az Egyesült Államok elnökével egy csodálatos nyári napon (július 12-én) a budapesti amerikai nagykövetség zugligeti virágos kertjében, miközben Barbara, a First Lady – igazán nem tudom, miért – türelmetlenül rángatta férje karját, hogy hagyja már abba a nyilatkozást. Bush elnök arra a kérdésemre, hogy mit szól a magyar fiataloknak a változások ellenére érezhető általános pesszimizmusához, kifejtette: a magyarok előtt nagyszerű jövő áll a demokráciában, az ország elképzelhetetlen prosperitás előtt áll. Sajnos, erre a derűlátó jóslatra nagyon is rácáfolt az idő, kiváltképp a 2002 óta elmúlt hat esztendő… Interjúalanyaim között volt ebben az időszakban Németh Miklós miniszterelnök; Jegor Ligacsov, a Gorbacsov-féle Politikai Bizottság hírhedt „visszahúzó” tagja; Georgiosz Vasziliu, a Ciprusi Köztársaság elnöke, aki fiatal korában Budapesten esztergályos, majd a közgazdasági egyetem hallgatója volt, és ma is csodálatosan beszél magyarul; Milovan Gyilasz, a Tito-rezsim egykori magas rangú politikusa, majd bebörtönzött leleplezője; Ariel Saron, a későbbi izraeli miniszterelnök, akinek Negev-sivatagbeli tanyáján brassói származású magyar felesége, Lili főzött nekünk kitűnő erdélyi ebédet (férje vitatható kijelentése szerint „ez a boszorkányos magyar asszony a felelős azért, hogy ennyire el tudtam hízni”); és nem utolsó sorban I. Mihály, az elűzött román király, akiről e könyvben most részletesen is jelentést tehetek az Olvasónak.
