Jézus Krisztus megjelenik apostolainak, akik látták őt és nehezen bár, de felismerték. Ez a hitünk alapja, hogy az apostolok látták a Föltámadottat, amikor Jézus „megjelent Péternek, aztán a tizenkettőnek, majd egyszerre több mint ötszáz testvérnek (.) Aztán Jakabnak jelent meg, majd valamennyi apostolnak, mindnyájuk után, mint elvetéltnek, megjelent nekem is” írja Szent Pál apostol. Ez hitünk alapja, hogy látták a föltámadt Krisztust. Mert ha föl is támadt volna, de nem mutatkozik meg senkinek, akkor soha nem lett volna kereszténység.
„Amikor nincs mennyei látomás, a nép elvadul” – olvashatjuk a Példabeszédek könyvében. Nekünk is szükségünk van mennyei látomásra, nekünk is szükségünk van a feltámadt Krisztus látására. S ez megadatott nekünk az apostolok nyomán, akik tanúságot tettek az ő látásukról, s tanúságuk nyomán mi is láthatjuk az Urat. Persze nem úgy mint ők, hanem egyfajta belső látással, ami azt jelenti, hogy élő, személyes kapcsolatban vagyunk vele.
A kereszténység nem eszme, hanem Krisztus látása. Az eszmék képtelenek megváltani az embert; az eszmék formálhatók, s előbb utóbb ideológia lesz belőle, amelyet kikezd a történelem vasfoga. Jézus Krisztus látása azonban nem eszme. Ő képes megváltani minket, ahogyan megmondta: „Ha majd fölemelnek a földről, mindenkit magamhoz vonzok”. Magához vonz bennünket Isten szeretetével.
Jaj annak, aki nem látja Krisztust, hanem csak krisztusi eszmékben hisz! Az egyetemen, ahol tanultam a teológiát, volt néhány professzor, aki ugyan pap volt és nagy tudású, de sokszor még egy normál emberi magatartás is hiányzott belőlük, nemhogy egy papé, mert eszméiknek fellegvárában és csapdájában éltek és nem a Krisztussal való személyes találkozásból.
Szükséges mindenkinek meglátni Krisztust belső látással, szükséges mindenkinek élő, személyes kapcsolatba lépni vele, ami nem monoton, felmondott imákban merül ki.
„Amikor nincs mennyei látomás, a nép elvadul”. Amikor nincs mennyei látomás, az Egyház elvadul. Az Egyház története során számtalanszor igazolta magát ez az igazság. Amikor az Egyház valamilyen válságban volt, akkor mindig a szentek mentették meg azt, azok a szentek, akik látták az Urat, akik belső, személyes kapcsolatban voltak vele, és nem eszméiken lovagoltak. Nem a dogmák, nem az elvont teológiai eszmék mentették meg és vitték tovább az egyházat, hanem emberek, akik látták az Urat.
Nem tagadom, hogy szükség van a keresztény tanítás megfogalmazására, szükség van a dogmákra, de nem elég ezt őrizgetni. Ebbe – hogy eszméinket őrizgessük – alkalomadtán még a Sátán is belesegít. Mert a Sátánnak minden olyan élet jó, ami tele van krisztusi eszmékkel, csak épp a lényeg, Krisztus hiányzik belőle.
Érdemes elgondolkodni azon, hogy ebből a szempontból hányszor működünk együtt a Sátánnal. Amikor azon fáradozunk, hogy minél több elsőáldozó és bérmálkozó legyen, akiket teletömünk krisztusi eszmékkel, csak épp arra nem vezetjük el őket, hogy az élő Krisztussal találkozzanak. S aztán csodálkozunk, sőt a megszokás hatalmából már lassan nem is csodálkozunk azon, hogy az elsőáldozás, bérmálkozás után a legtöbb gyerek széles ívben kerüli a templomot és a hittanórákat. Tévedés ne essék, ez nem pusztán a pap és a hitoktató felelőssége, hanem mindannyiótoké, akik itt vagytok, s veszitek a fáradtságot, hogy hiteteket megvallva eljöjjetek a templomba. De ha ezek a keresztény palánták nem látják rajtunk az élő kapcsolatot, az élő Krisztussal, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy unalmasnak találják a kereszténységet, s netalán valamelyik szektában kötnek ki, ahol úgy érzik többet kaphatnak.
Az átlagkereszténység, a krisztusi eszmékre épülő kereszténység, a langyos kereszténység a Sátán eszköze a megrontásunkra. Máskülönben miért mondaná Jézus a Jelenések könyvében a Laodíceai egyháznak, hogy „Ismerem tetteidet, hogy se hideg, se meleg nem vagy. Bárcsak hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy, se hideg, se meleg, kivetlek a számból.”
A föltámadt Krisztus így köszönti tanítványait: „Békesség nektek”. S amit kíván Krisztus, az meg is valósul, mert szavának teremtő ereje van. Mi ez a békesség, amit kíván nekünk Jézus? Ez az igazi békesség a rendből áradó nyugalom. Abból a rendből melyről Szent Pál beszél, az efezusi levélben: „Áldott legyen Isten, Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki Krisztusban minden mennyei, lelki áldással megáldott minket. Benne választott ki a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. Szeretetből arra rendelt minket, hogy Jézus Krisztus által fogadott fiai legyünk.” Ez a rend a fontos, hogy megvalósuljon életünkben, s akkor Krisztus békéje tölt el minket: „szentek legyetek, amit a ti mennyei Atyátok szent!” Ez tehát Istentől elrendelt célod, hogy szent légy. Nem pedig az, hogy sikeres légy, hogy gazdag és egészséges légy, nem az, hogy lehetőleg ne kövess el bűnöket, és még csak nem is az, hogy boldog légy. Egy igazán keresztény ember életének célja az, hogy szent legyen. Ha erre törekszel, akkor megkapod a boldogságot, az igazi emberhez méltó boldogságot.
Kedves testvérek! Ez a legnagyobb akadálya a hőn áhított keresztény megújulásnak: nem akarunk szentek lenni, hanem megelégedünk a középszerű, langyos átlagkereszténységgel. Úgy gondoljuk, hogy az életszentséget azoknak a kiválasztott sikeres, már már nem is embereknek találták ki, akiket régi szentképek, szobrok ábrázolnak sápadt arccal, égre szegezett tekintettel. Nem! Az életszentség mindannyiunk feladata, akik komolyan akarjuk venni hitünket. Igaz nem kötelező. Nem kötelező Isten parancsainak nevezett életmódhoz igazítani életünket, nem kötelező szentnek lenni, nem kötelező üdvözülni. Az ember Istentől kapott nagyszerű ajándéka az, hogy szabadon visszautasíthatod Istennek ezt a nagyszerű ajándékát, vagy szabadon választhatod azt, ami igazán emberhez méltó, ami igazi, örök boldogságot ajándékoz, hogy szent légy, amint a te mennyei Atyád szent.
Felvidék Ma, Virtuális Plébánia, Ócskai József
