Valami félrecsúszott az Európai Unióban, ez nyilvánvaló lehet mindenkinek, ha tegnap megnézte Daniel Cohn-Bendit, jelenleg épp zöldpárti EP-képviselő beszédét a strasbourgi megbeszélésen. Az egyenlők Európájában mindig szívesen vették a régiek, ha az új tagok csak az öltönyeiket küldték el a parlamentbe, a munkacsoportokhoz vagy a bizottságba. Ebben bíztak most is, a magyar uniós elnökség idején is, de az öltönyök helyett emberek érkeztek. Ötletekkel, tervekkel, sőt elvárásokkal.
Ez pedig egy jól meghatározható kör számára botrányos. A szerintük elvárható viselkedés Magyarországtól az lett volna, ha a múltra fátylat borít, és még egy körre meghívja a szocialistákat kormányozni, akik azután egy színtelen-szagtalan, de problémamentes EU-elnökséget vezényeltek volna le. Persze magyar borokkal, gödöllői fogadtatással, hévízi fürdőzéssel, de a döntéseket meghagyták volna a nagyoknak. Mondjuk Cohn-Benditnek.
Őszinte sajnálatukra Magyarország egyáltalán nem borított fátylat a múltra, a szocialista párt csak állítólag létezik, a gyakorlatban Mesterházy Attilából és a szomorú emlékekből áll, a kormány pedig jobboldali lett az Országgyűlés helyeinek több mint kétharmadát megszerezve. Innentől már egyértelmű, hogy a dörzsölt nyugat-európai EP-rókák mindent meg fognak tenni a magyar kormány ellehetetlenítéséért. Mondjuk azzal, hogy a magyar választók akaratát semmibe véve diktatúrától rettegnek Magyarországon, a meghozott törvényeket önkényuralmi jellegűnek titulálják, s vörös fejjel ordítoznak az ülésteremben azt várva, hogy a magyar kormányfő abbahagyja a kormányzást. A szocialisták nyolc éven keresztül tettek úgy, mintha kormányoznának, pedig csak saját fennmaradásukkal foglalkoztak, komoly kérdések esetén pedig Brüsszelre mutogattak. Nem is mérgelődött senki, a békés tüntetés szétverése ilyenkor belügynek minősül. Csak a status quo ne sérüljön.
Ha viszont Magyarországnak lehetősége van témákat felvetni az Európai Unió soros elnökeként, s legalább fél évre megszabni a követendő irányvonalat, akkor ez nemcsak elvárható, hanem bizony kötelező is. Senkinek sincs elvesztegetni való fél éve a száz sebből vérző unióban, még akkor sem, ha a szocialisták pártérdekeik miatt szakítanának a demokrácia alapvető téziseivel is. Ne csodálkozzunk nagyon, hiszen a Strasbourgban mérgelődő Martin Schulz két napja jelentette be, hogy a tunéziai kormánypárt már nem tagja a Szocialista Internacionálénak. Huszonhárom évig nem zavarta őket Ben Ali elnök önkényuralmi kormányzása (ugyebár ilyenkor belügy), de a bukás után máris rúgtak egyet az egykori elvtársba. Hoszni Mubarak 1981 óta irányítja pártja élén Egyiptomot, a gyakorlatilag állampártként működő Nemzeti Demokrata Párt teljes jogú tagja a nemzetközi vörös mozgalomnak, ahogy Laurent Gbagbo, Elefántcsontpart bukott, de hatalmához ragaszkodó elnöke is szociáldemokrata a tömb értékítélete szerint. Furcsa értékek furcsa képviselői, de az a legfurcsább, hogy erről az erkölcsi alapállásról, a tények ismerete nélkül vagy azokat kiforgatva tiltakoznak alpári stílusban az egyik magyar jogszabály ellen. Kérdés, milyen mélyen tanulmányozta a Vörös Dannyként emlegetett Cohn-Bendit a magyar médiatörvényt, hogy utána egy Magyar Nemzet-fejléces papírral a kezében utalt a magyarországi cenzúrára. Látványos, egyúttal szörnyen igazságtalan s egy kicsit elcsépelt.
Sebaj, majd itthonról szólnak, hogy az a címlap nem volt épp telitalálat.
Sitkei Levente, Magyar Nemzet
