A regény úgy került be a 2011-es ünnepi könyvhét újdonságfüzetébe, mintha most jelenne meg először. De nem: tízéves „fennállásához” érkezett. Nemrég olcsó kiadásban is közzétették. A Madách-Posonium Kiadó mégis újranyomtatta. Okkal.
A mű bizonyos kísérő szövegét – ún. paratextusát – tekintve módosult is. Az első kiadás Grendel Lajos írta, vallomásos és eligazító borító-„kutyanyelve” elmaradt, helyére, nagyobb terjedelmű értelmezésként, Szilágyi Zsófia kitűnő, a mából visszatekintő, New Hont a térképen című utószava került. Ezen összegzés már számolhat a ténnyel, hogy a Tömegsír (1999), a jelen regény és a Mátyás király New Hontban (2005) bizonyára trilógiát alkot a szerző tollán (az Éleslövészet – Galeri – Áttételek: az első három Grendel-regény után immár a második hármaskönyvet.) Igaz, a kritikai visszhang (Gróh Gáspár, Bombitz Attila, Németh Zoltán, Elek Tibor) egyfelől figyelmeztetett arra: a Tömegsír nem is a kitalált városkában játszódik, másfelől az elemzők eljátszottak egy négyes sorozat, sőt akár a rendszerváltási „pentalógia” gondolatával is (bevonva további alkotásokat, az Einstein harangjait valamint az És eljön az Ő országát). Szilágyi Zsófiának módja volt Grendel Lajos 2010-es A modern magyar irodalom története című líra- és epikatörténeti áttekintését is felhasználni referenciaként.
Természetesen az olvasó nem a recepciót, hanem a regényt olvassa. A Magyar Antaeus Könyvek sorozatba ékelt Nálunk, New Hontban ugyanolyan elevenen hat, mint megírásakor. Ha jó előre kiradírozzuk az összképből ama lappáliákat – közhelyes bölcselkedéseket, fölösleges műveltségi elemeket, töltelék mondatokat, aranyköpéseket –, amelyeknek Grendel máskor is engedett egy kicsit, gondosan szerkesztett, az anekdotikus ironizálásból radikálisabb szatirikus totálképbe váltó (cseh)szlovákiai (kis)városregényt kapunk. A könyv fikciója szerint a régóta identitásválsággal küzdő, a városeszmét és híres szülöttet nélkülöző, Isten háta mögötti lomha település polgármestere New Hontról szóló írásművet rendel a feladatot megütődve-érdeklődve fogadó történetmondótól. Látszólag éppen azt írja meg, amit kézbe veszünk, azonban a megrendelt alkotás (útikönyvszerűség) másik szövegként említődik. A narrátor nem sokat árul el magáról, inkább csak lejegyzi és közreadja, amit – főleg szájról szájra hagyományozott közösségi históriák és magántörténetek formájában – a helybeliek néhánya megoszt vele.
Az időbontásos, a tegnapi mából visszapillantó regény Első része az 1944-es orosz megszálláshoz, a Második az 1968-as magyar bevonuláshoz (a Varsói Szerződés kötelékébe tartozó egyes országok csehszlovákiai hadműveletéhez), a Harmadik az 1990-es évek jelenéhez kötődik. Az első kettőt Kálmán bácsi, a kisváros derék jellemű, sokat megélt, energikus matuzsáleme foglalja össze, a harmadik az ő halála után, mintegy a hiánya (és főleg egy Bárány Pista nevű sikeres szobrász) által jut a lejegyző tudomására. A legbravúrosabb a középső fejezet, mely szinte nem más, mint Kálmán bácsi párbeszéde 1968-ban egykori jobb-rosszabb cimborájának fiával, Szabó Pisti főhadnaggyal, aki a megszálló magyar egységeket vezeti, s egyszerre hatalmi és cinkos helyzetében, italtól is tüzelve sötét, húzd meg, ereszd meg játékot igyekszik folytatni az öreggel. Ez a regény történeti-ideológiai-morális vonatkozásainak a legerőteljesebb, nyers fordulataiban sem direkt megszólalása. A magánéleti események szálai közt a II. világháború végén errefelé állomásozó, órákat zabráló orosz-mongol katonák egyikének hátrahagyott csemetéje, Iván, és a közeli Pökhönd falucska egy özvegyasszonya, Borbála közötti, évtizedeket átfogó se vele, se nélküle szerelem a leghangsúlyosabb (legmulatságosabb – és legszebb).
New Hont felett – majdhogynem természetesen – Mikszáth Kálmán védszelleme lebeg. Állítólag kis híján itt látta meg a napvilágot; egyszer megdorgált egy meleg limonádét áruló New Hont-i pikolófiút, portréja McLaczi főtéri étkezdéjében is rajta tartja szemét a lacipecsenyézőkön. Mintha Kálmán bácsi az ő modernizált mesélő-reanimálódása lenne. Grendel betartja az adomás, derűsen poentírozó kisprózai-kisregényi játékszabályokat, de az ő könyve rövidtörténetekből szerveződik, legalább három idősík összefüggésrendjében, kíméletlenebb múlt- és jelenjellemző szociologizálással. Például a magyar nyelv (itt elsősorban lokális) törvényi visszaszorításának hosszú oldalakat szentel, szemléletes – kevert szlovák-magyar nyelvű – példa-dialógust közöl, gúnnyal leplezve le a nyelvi vonatkozásban fafejű szlovákot, a renegát magyart, szeretettel emelve fel a saját nációjához, tradíciójához és nyelvéhez hű idős patriótát.
Grendel a magyar humor hagyományait frissen, megújítva ápolja. Iván amolyan „helység kalapácsa”, értelmiségi kiadásban. Ő és (az ezernyi közül) legfontosabb választottja is „hatalmas természetű”, ez egymásra találásuk és szétválásuk oka is. Az „eposzi”-regényi állandó jelzők sok jó mulatságot szereznek, akárcsak a cirkalmasan célirányos mondatkanyargások, a csattanós epizódocskák, a porfészek köztereinek leírása, a lokális tudat gőgjének és kétségeinek kifigurázása, a helységen véletlenszerűen átutazó amerikai – fekete bőrű – ifjú (nem különösebben rokonszenves) szörnyülködése, amiért nem csupán New Hont, hanem „az egész ország” az Isten háta mögött van. A kritikailag közelített New Hont a nyilván New Yorkot is megjárt Bill ellenében valamelyest megvédi magát („éjszakai életével”), a Hont-ban a hon-t is érezteti.
A jelentéktelen városka nagy, önigazoló, múltképző elhatározásainak legfőbbike a szoborállítás. De kit ábrázoljon a szobormű? Kossuthot? Štúrt? Egy emlékmű az egyiket, egy a másikat? Egymással netán szemben? Szembeállítva?! Tinódi Lantos Sebestyént, aki egyszer majdnem erre vette az útját, aztán bokaficama gyógyítására és dicsérő énekének tárgyául inkább Csábrág vára kínálkozott? Mikszáthot? Ő magyarnak, szlováknak egyként megfelelne, ám sajnos mégis csak Szklabonyán született: nem a történelmi Hont vármegyében, hanem Nógrádban. A szoborvita valahogy – az első fejezet eseményeivel és egyik szereplőjével összefüggésben – csak-csak megoldódik, viszont közvetve magával hozza a New Hont-i szoborigények mértéktelenné válását. Ki-ki mellszobrot szeretne magáról – vállán kedvenc macskájával vagy más módon –, sírkerti, emlékőrző célra. Bárány Pista alig győzi a kemény művészi munkát.
Grendel a maga „görbe” módján a címbeli városnak állít mellszobrot. A történetmondás fenntartja a sokszor ismételt, legitimáló „Nálunk, New Hontban” formulát, ám az elbeszélő ezt „náluk”-nak stilizálja. A szorgos és eredménytelen, nagyot vágyó és ködevő, rátarti és sunyi, a történelemmel labdázó és a jelenben is lyukat rúgó polgárok a rendszerváltozás után alapvetően meg nem változott mindennapjai arra (is) terelik az értelmezést, hogy – mint Szilágyi Zsófia írja – „Közép-Európa lényege épp a nemzetiségek együttélése lenne”: az író életművének egyik legjobb regénye, a Nálunk, New Hontban ennek megfelelően kétféle olvasatra teremt lehetőséget a magyar és szlovák nyelvet és együttélési léthelyzetet (egyaránt) ismerő olvasók számára.
Tarján Tamás – forrás:revizoronline.com
