Három évnyi „rácsos linzer” lehet a „jutalma” a Mi Szlovákiánk azon aktivistáinak, akik egy minapi tüntetés alkalmával arra vetemedtek, hogy lángra lobbantották a pozsonyi parlament előtt az Európai Unió csillagos lobogóját.
Az eset megannyi tanulsága közül én most a zászlóégetésre mint a véleménynyilvánítás egy sajátos formájára vonatkozót ragadnám ki, bár a tüntetést kiváltó okokról is bőven lenne (sürgős) beszélnivaló…
Nos, annyit már igazán megtanulhattunk, hogy fejlett európai jogál(la)mainkban csínján kell bánni a textíliák nyilvános megégetésével. Nem kell ugyanis piromániásnak lenni ahhoz, hogy az ember rács mögött találja magát, ha a gyufán kívül ő maga is elveszíti a fejét.
Azt még valahol meg is lehet érteni, hogy konkrét államok kissé zokon veszik, ha nemzeti jelképeiket füstté változtatják, jellemzően az érintett államban működő diplomáciai képviselet épülete előtt. Tekinthetjük ezt afféle népi tiltakozó jegyzéknek, ami a diplomácia finom nyelvén az „aggodalmának adott hangot” fordulat megfelelőjének tekinthető. Aggódni aztán sok minden miatt lehet: a kisebbséget sújtó jogfosztó rendelkezések (pl. ilyen-olyan nyelvtörvények) bevezetésétől kezdve régi korok dekrétumainak leporolásán keresztül egészen olyan „hétköznapi” esetekig, mint mondjuk eltévedt halászhajók elsüllyesztése, avagy éppenséggel baltás gyilkosok szélnek eresztése.
Hogy mi ezekben a közös? Hát például az, hogy minden esetben van mögöttük egy konkrét állam, amelynek jellemzően vezető végrehajtó szervei a sérelmező fél állítása szerint valami csalárdságot követnek el egy másik állam polgárai, intézményei stb. ellen.
Ehhez képest viszont mi a helyzet akkor, ha az Európai Unió csillagai ragyognak fel – ezúttal a zászló anyagát nyaldosó lángok fényében? Ki vagy mi ellen irányul a tiltakozásnak ez az igencsak látványos formája? Egyáltalán: hogy jut eszébe bárkinek is e kiváltságos övezetben, hogy a „szabadság, a biztonság és a jog térségének” áldásai és az azt kifejező szimbólumok ellen támadjon? Miért van az, hogy lassan már akkor is „rohadteuzni” kezd az ember, amikor vitája támad a szomszédjával? Miért kezd egyre több és több ember pulzusa hirtelen emelkedni, ha meghallják Beethoven egyébként csodálatos IX. szimfóniájának zárótételét?
Olyan kérdések ezek, amelyek bár egyre több emberben merülnek fel, egyelőre mégsem illdomos nyíltan beszélni róluk, elkerülendő az euroszkepticizmus vádját. Pedig valami nagy baj van a rendszerrel, ha már a statisztikákat csinálók sem tudják tovább elfedni, hogy bizony Európa lakosságának egy tetemes része nagyon de nagyon elégedetlen azzal, ahogy a dolgok mennek az Unióban. Az angolok többsége akár azonnal rácsapná az ajtót Brüsszelre – ha mernék megkérdezni őket. Ahogy a horvátok is hamar rá fognak jönni: nem biztos, hogy megérte feláldozni nemzeti hősüket az idegen birodalomért, amely az utóbbi időben látványosan kezdi elveszíteni eredeti szerepét, hivatását. Igazából hatalmas lépéseket tesz annak érdekében a brüsszeli vezetés, hogy a még megmaradt hitelét is elveszítse, mert miközben – abszolút téves úton járva – brutális megszorításokra, lényegében öngyilkolásra kényszeríti a bajokkal küszködő tagállamokat, addig a vízfej továbbhizlalását szemérmetlenül, a világ legtermészetesebb dolgaként próbálja meg keresztülvinni.
De az is csak a lángokat táplálja, ha Európa (jellemzően keleti) polgárai azzal szembesülnek, hogy józan paraszti ésszel felfoghatatlan, minden normális ember alapvető igazságérzetével ellentétes rendeletek következményeként tönkremennek a korábban kiválóan működő és jól ismert nemzeti élelmiszeripari üzemek, csak hogy a silány külföldi termékek kerülhessenek a boltok polcaira. Jól ismert a közelmúltbeli eset: egy vizsgálat kimutatta, miszerint az ugyanazon gyártótól származó, azonos márkájú termékek között óriási minőségbeli különbségek tapasztalhatók, függően attól, hogy éppen Európa mely tájain kerülnek forgalomba. Lehet tippelni, hogy keleten, vagy nyugaton jobb-e ez a minőség…
Az sem erősíti az EU intézményeibe vetett bizalmat, ha az Európa egy jelentős részét évtizedeken át terrorizáló rendszer vészes emlékű jelképét egyszerűen csak munkásmozgalmi jelképnek mondják azok, akiknek volt szerencséjük kimaradni abból a tébolyból, ami itt végeláthatatlanul hosszú időn keresztül folyt. És attól sem fog látványosan megfogyatkozni az elégedetlenkedők, a zászlóégetők tábora, ha a szavakban az emberi jogok mindenekfelettiségét hirdető szervezet joganyagának minden probléma nélkül részei lehetnek egy gyilkos korszak sötét jogi termékei, a közösségeket kollektíve megbélyegző és háborús bűnösnek kimondó rendelkezések. Nem a bizalmat erősíti, ha a jog, az egyenlőség és igazságosság hirdetője szemet huny polgárai jogfosztása és a hatósági szervek általali szüntelen üldözése fölött – ahogy tette a honosságuk szerinti állampolgárságktól minden emberi és jogi mérce szerint is igaztalanul, törvénytelenül megfosztott polgárok esetén.
S végül, de cseppet sem utolsósorban (és pláne nem egy teljes felsorolás befejezéseként): ugyan hogyan szolgálhatja a tagállamok egymás közötti, valamint a tagállamok és a brüsszeli vezető szervek közötti bizalmat, együttműködést az olyan értelmezés, amely alapján egy tagállam első (elvileg a négy alapszabadság értelmében az Unión belül szabad mozgás jogával rendelkező) embere minden utólagos retorzió, rosszallás nélkül egyszerűen kitiltható egy másik tagállamból?
Ezek – és még további számos – kérdések merülnek fel bennem mindannyiszor, amikor az Európai Unió zászlaját látom égni. Aggódva szemlélem ezeket a megnyilvánulásokat, mert itt nem egy-egy konkrét állam politikájával vagy konkrét cselekedetével szembeni elégedetlenség egyszeri kimutatásáról van szó (amit a másik oldalról a jog egyszerűen garázdaságként értékel és ennek megfelelően szankcionál), hanem egy rendszer akut válságáról. Amelyet ha sürgősen nem oldanak meg az ebben illetékesek, csúnya következményekhez vezethet. Mert olybá tűnik, hogy az Európai Unió az eredeti római célok által kijelölt ösvényről igencsak letérve messze nem az egység irányába hat, hanem épp ellenkezőleg: jó úton jár afelé, hogy egymásnak ugorjanak Európa egyes államai. Ami aztán a Hobbes által leírt társadalmi állapotokhoz vezet, amikor már mindenki harcol mindenki ellen: bellum omnium, contra omnes.
Nem ezt akarjuk.
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”36495″}