Oláh Imréné, Domonkos Ilona 2013. március 23-án, a MTA Dísztermében – a Magyar Örökség díjazottak nevében – elmondott köszönő beszédét alább közre adjuk:
Tisztelt ünneplő közönség, kedves jelenlevők!
Őszintén bevallom, hetek óta összeszoruló, remegő szívvel és lélekkel készülök erre a pillanatra, amikor a tudományok szentélyében nekem szólnom lehet.
Mindenek előtt biztos vagyok benne, hogy valamennyi kitüntetett nevében – s ha már eltávozott a minden élők útján – azoknak szerettei nevében is köszönetet mondok először Istennek, majd mindazoknak, akik ennek a csodálatos elismerésnek bármilyen formában létrehozói.
Mindenkinek az életében adatik több-kevesebb tálentum. Az viszont már tőle függ, hogyan sáfárkodik vele. Úgy, hogy elássa, mint a rossz szolga, és nem törődik vele, vagy úgy, hogy gondozza, fejleszti: teremjen jó gyümölcsöt, tízszer, húszszor, vagy akár hatvanszor annyit. Akik ma itt elismerésben részesültünk, tálentumainkat egyikünk sem ásta el, hanem jól, vagy még jobban sáfárkodtunk velük. Vannak köztünk, akik embertársaink örömére tevékenykedtek, voltak, akik életüket áldozták nem mindig a hazáért, hanem gyakran ordas erők indulatai miatt, s vannak, akik a nemzet felemeléséért munkálkodtak, gyarapítva évszázadok szellemi örökségét.
Mi hárman: megboldogult férjem, Imre, elhunyt sógorom, György, és én pedig a felvidéki magyar fiatalok matematikai és fizikai ismereteinek fejlesztéséért, gyarapításáért igyekeztünk a lehető legtöbbet tenni és legalább ilyen mértékben nevelni őket nemzeti öntudatra, megismertetni és ezáltal megszerettetni velük nemzeti örökségünk, valamint az emberi élet szép és nemes értékeit. 40 éves pedagógiai szolgálat után határozottan vallom, hogy akit az Úr Isten szeret, abból akár pedagógust is csinálhat (és nem fordítva ahogy azt az ókoriak állították). Mondom ezt annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele – ma pedagógusnak lenni nem könnyű dolog. Nem mintha a szocializmus alatt az lett volna. Egyébként Felvidéken még nagyon sok magyar pedagógus van, akik úgy dolgoznak, ahogy azt mi tettük. Ami pedig férjemet és sógoromat illeti, boldogan vallom a bölcs magyar közmondással, ami rájuk – ma már határozottan tudom – érvényes: „A jó pap holtig tanul, a jó pedagógus halála után is tanít.”
Ma délután lesz pont egy éve, hogy párom egy utolsó nagyon szép mondatot suttogva búcsúzott tőlem, és pár óra múlva csendesen visszaadta lelkét Teremtőjének.
Hivatásomhoz méltón szabadjon nekem most itt a tisztelt jelenlevőknek házi feladatot adnom. Imádkozzanak, imádkozzunk minden nap magyar nemzetünkért, engedje meg az Úr Isten, hogy nemzetünk végre megtisztuljon, és erkölcsileg, anyagilag, hitben megizmosodjék.
Az Ő határtalan áldása és kegyelme legyen azokon is, akik a Magyar Örökség-díjban eddig részesültek, vagy ezután lesznek boldog tulajdonosaivá, valamint akik ezen nemes cél érdekében bármilyen formában munkálkodnak.
Holnap lesz Virágvasárnap, majd azt követően nagyhét. Próbáljunk őszinte bűnbánatot tartani, hogy virradjon ránk, szeretteinkre, családjainkra, és drága Magyar népünkre egy boldog áldott Húsvét.
Akik ma a Magyar Örökség-díját átvettük, életünkben nem csak az egyes embert érintő feladatok teljesítésére törekedtünk, hanem a nagy közösségnek, a nemzetnek javát is igyekeztünk szolgálni.
Engedjék meg, hogy gondolataimat Vörösmarty versének soraival zárjam, akit 1830-ban az Akadémia alakuló ülésén rendes taggá választottak.
„Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély süllyedésből,
S a szellemharcok tiszta súgaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük, élet áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfimunka volt!”
Oláh Imréné, Domonkos Ilona
Felvidék.ma
Fotó: Thaler Tamás
{iarelatednews articleid=”38650″}
