Az, hogy mi itt lehetünk ma egy álommal kezdődött. Ez a Martin Luther Kinges szófordulat ugyan 20. századi, de tökéletesen rámutat arra, hogy csak abból születnek nagy dolgok, amikről mernek álmodni.
Nekünk, magyaroknak pedig többszörös jelentéstartalommal bír ez a kifejezés, elég csak Emese álma mondájára gondolunk. De most augusztus 20-án mi egy másik álmot ünneplünk meg. Szent István királyunk álmát, aki eltökélte, hogy otthon teremt a Kárpát-medencében. Otthont népének, és otthont mindenkinek, aki befogadást kér. Ebben rejlett igazán az ő nagysága, hogy felismerte, a szűklátókörűség már akkor sem volt kifizetődő dolog.
Ő maga is még a régi magyar hitvilágba, mitológiába született bele, hisz tudjuk eredeti neve, Vajk is erre utal. De túl tudott lépni önmagán, túl tudott lépni régi tanításain, neveltetésén, és korát megelőző józansággal tudta mérlegelni népének helyzetét. Tudta, hogy abban az Európában csak egy egységes, erős állam tud talpon maradni. Tudta, hogy ehhez szüksége van a nemrégen még ellenünk háborút viselt németekre is. És szüksége van Rómára, a pápára is. Életében és tetteiben példaértékűvé vált népe és az egész akkori kultúrvilág számára. Elvitathatatlan keresztényi érdemei miatt pedig ma is szentként, legnagyobb királyunkként tiszteljük őt.
Pedig nagyon nehéz megítélni több mint ezer esztendő távlatából, hogy milyen lelki vívódáson, milyen gyötrelmeken kellett végigmennie Istvánnak. Hiszen meg kellett tagadnia korábbi életét, korábbi szokásaikat, korábbi önmagát, ami lássuk be nem lehetett könnyű számára. De ez a bölcs magatartása bizonyítja államférfiúi nagyságát, hisz egy politikus nem cselekedhet emócióktól vezérelve, saját feje után menve. Neki mindig az általa képviselt közösség érdekeire kell tekintettel lennie. István királyunk pedig maximálisan így cselekedett. Erős ellenzékkel szemben, de átvitte elképzelését, és megteremtette Európa később egyik legdominánsabb keresztény államalakulatát.
Ha végignézünk a történelmen láthatjuk, hogy mennyi próbálkozás irányult ennek a Szent Istváni államának a felszámolására, de mi vagyunk legékesebb példái, hogy országégés, rablóhadjárat, idegen hódoltság, megszállás, országbomlás, csonkítás, belső önpusztítás és még sorolható lenne mi minden ellenére is máig itt vagyunk, szülőföldünkön, magyarként. Ezek jegyében nyernek igazán értelmet a Szózat szavai: „Annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, megfogyva bár, de törve nem él nemzet e hazán.” Bár akkor a 19. század derekán Vörösmarty még bele sem gondolhatott, mi minden vár még hőn szeretett nemzetére.
De István nyílt világszemlélete és kitűnő politikai érzéke abban is megmutatkozik, hogy felismerte államában nem csak magyarok élnek, van sok más kisebb-nagyobb népcsoport, kik ugyanúgy itt élnek, ugyanúgy otthonra vágynak, ugyanolyan emberek, csak épp eltérőek a szokásaik, más nyelven beszélnek. Ezért személyét a mai napig elismeri mindenki Európában, még azok is, akik a mostani jogállamiságot oly bőszen megkérdőjelezik. Elgondolkodtam, hogy ezért a nyitottságáért Szent Istvánra tekinthetünk akár mint liberálisra? Nem, nem kell megijedni ettől a szótól, mert amit én értek ez alatt államalapítónk kapcsán, annak köze nincs a szó mai korban vett értelméhez. Hiszen, ha belegondolunk ő is a szabadságról álmodott, szabad önálló, szuverén államként helyet foglalni Európa szívében. Létrehozva egy királyságot, melyről népmesék, dalok, imák szólnak mindmáig, és melyet feledni nem tudunk tán soha. Létrehozva egy olyan helyet, ahol mindenki otthonra lelhet, ki otthont keres magának. Mert nem rekesztett ki senkit országából, aki tisztelettel tudott viseltetni, és nem zárta be senki előtt sem ajtaját, aki békés szándékkal jött gyarapítani az országot. „Az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő.” – gondolhatunk szállóigévé vált mondatára is akár. Mai kifejezéssel élve igazi européer gondolkodású volt, hiszen közös, európai keresztény kultúra relációban tudott gondolkodott. Erkölcsi nagyságáról pedig mi sem tanúskodik jobban, mint fiához, Imre herceghez írt intelmei. Engedjék meg, hogy egyet említsek ezek közül, melynek ma is különös aktualitása van: „Tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel föl, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és gyűlölködés.”
Mindebből is láthatjuk, hogy egy fogalom-kifejezés milyen jelentésváltozáson mehet keresztül, mennyire kiüresedhet vagy telhet meg tartalommal. A liberális gondolkodás is a 20. századig még a fejlődés szinonimájaként funkcionált, és a határozott értékek menti haladást jelentette. De a mai neoliberális gondolkodásnak már távolról sincs köze ezekhez az elvekhez. A szó mai értelmezése sokkal közelebb áll értékmentes, korlátlan szabadságvágyhoz és szabadossághoz, mint érték menti gondolkodás-formához. Hiszen nagyjából egyszáz év alatt sikerült szitokszóvá degradálni ezt a fogalmat.
Viszont Szent István szellemisége, felvilágosultsága és józansága a mai napig példaértékűnek kell lennie mindannyiunk számára. Túllépve kicsinységeinken, végre közösségben és egységben gondolkodni. Észrevenni azokat a dolgokat, amelyek összekötnek minket, mintsem amik elválasztanak. Nem kategorizálni egymást, hanem példát mutatni egymásnak. Éreztetni és kifejezni, hogy mind egybetartozunk, bárki bármit is mondjon. Ez mind-mind Szent István ránk hagyott öröksége.
Ugyan a mai korszellem egyre távolodik eme eszmevilágtól, és egyre inkább az értékmentesség válik általános világszemléletté társadalmunkban, mégis fel kell vennünk ez ellen a harcot, és tovább haladni azon a Szent Istváni, Isten által kijelölt úton, melyen oly régóta halad népünk.
Úgy gondolom, ez ellen csak úgy tudunk hathatósan tenni, ha ténylegesen megerősödünk hitünkben. Ha Istvánnak sikerülhetett egy régi hagyományokra épülő, pogány népet a kereszténység ösvényére terelni, akkor muszáj, hogy most is vissza lehessen terelni az eltévelygőket erre az ugyan göröngyös, de egyenes útra. Erdő Péter hangoztatta nemrégen, Nagyboldogasszony ünnepén, hogy a hit évében vagyunk, s a hit kapuja mindenki előtt nyitva áll. Azok előtt is, akik nem akarnak tudomást venni erről. Hiszen csakis szilárd hittel tudjuk továbbvinni azt az álmot, amit több mint ezer éve álmodnak felmenőink itt Kárpát-honban. Ezért úgy gondolom, augusztus 20-a jelentősége ebben a felelősségteljességben rejlik. Bár ünnepként kezeljük, ami összefonódott a tűzijátékkal és egyéb látványosságokkal, de Szent István óva intő jobbja mindmáig figyelemre int mindnyájunkat, hogy az ünneplés közepette se felejtsük el kötelességeinket. És ha belegondolunk, ebben rejtőzhet megmaradásunk igazi záloga, Szent Istvánhoz és az eszméihez való minduntalan ragaszkodás.
Csonka Ákos
Elhangzott 2013. augusztus 20-án, Zselízen
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”41240,41222,41227,41103″}
