1989. november 17-e a kommunisták legnagyobb üzlete volt – állítja Ludvík Zifčák, az állambiztonság egykori ügynöke, aki később politikai fogoly volt, a Život hetilapban közzétett cikkben. Zifčák szerint sok olyan érdekes, eddig közzé nem tett dokumentum létezik, amelyek egyértelműen bizonyítják, „hogy a forradalmat nem a disszidensek csinálták, bár szeretnék azt kisajátítani, hanem ellenkezőleg, a mindenható állambiztonság műve volt”.
„Világosan ki kell mondanunk, hogy a kommunista állambiztonság nélkül ebben az országban semmi sem változott volna” – állítja huszonnégy évvel a 89-es novemberi események után Zifčák, aki a bársonyos forradalom egyik aktív és közvetlen szereplője volt, s akinek a kommunista állambiztonság ügynökeként a politikai és gazdasági változásokat elindító bársonyos forradalomban érdekes szerep jutott. 1989. november 17-én az esti órákban a prágai tüntetés brutális elnyomása után a Národní třídán ugyanis eljátszotta a halott diák szerepét.
1989. november 17-én Prágában az Albertov diáknegyedben került sor a főiskolások összejövetelére a cseh főiskolák 1939-es náci Németország általi bezárásának emlékére. Az összejövetelt a Szocialista Ifjúsági Szervezet tartotta, ám a hivatalos rész befejezése után a tömeg nem oszlott fel, hanem elindult a városközpont felé. A Nemzeti Színház mögött azonban a különleges egységek útjukat állták, és összecsapásra került sor köztük. Az összecsapás során Ludvík Zifčák állambiztonsági ügynök – aki állítólag Martin Šmíd néven közrejátszott abban, hogy az összecsapásra sor kerüljön – súlyos sebesültnek tetette magát. Az esemény nemzetközi elítélést váltott ki és, a Szabad Európa Rádión keresztül gyorsan elterjedt a hír, hogy az összecsapás során meghalt egy diák, Martin Šmíd.
A hetilapban közzétett cikk Miroslav Dolejší cseh újságíróra is hivatkozik, aki „Az 1989-es rendszerváltás, avagy a történelem ismétlődik” c. könyvében azt állítja, több év elteltével mintha az emberek megfeledkeztek volna a november 17-ei eseményekről és csak a hivatalos, tankönyv szerinti változatra emlékeznének. „De beteljesült-e évek múltán a történelmi forradalom annyiszor ismételgetett jelszava az igazságról és a szeretetről? A rendszerváltásra hét hónap leforgása alatt került sor összehangolt módon Európa valamennyi kommunista országában. Szociológiai és pszichológiai szempontból kizárt, hogy ezek a rendszerváltások spontán módon a polgári lakosság megszervezése nélkül valósultak volna meg a szinte korlátlan hatalommal rendelkező kommunista kormányokkal szemben, amelyek mögött ezekben az országokban ott állt a katonaság és a világ második legnagyobb nagyhatalma – a Szovjetunió” – mondja Dolejší.
„A kommunizmus bukása nem ment végbe, csupán a kommunista kapitalizmusra és a kapitalista kommunizmusra való átalakulásról volt szó. Ahogyan Csehszlovákia Kommunista Pártjának és az Állambiztonságnak egyfajta statisztákként szüksége volt a munkásokra, ugyanúgy a chartista nómenklatúrának, illetve azoknak is szükségük volt rájuk, akik a rendszerváltást csinálták. Ha nem sikerült volna meggyőzni a munkásokat az általános sztrájkban való részvételre, ez az egész színház fiaskóval végződött volna. Mellesleg az államhatalom számára nem jelentett volna gondot 48 órán belül az egész Charta 77-et feloszlatni” – hivatkozik a cikk a továbbiakban a 89-es novemberi események kapcsán a Charta 77 aláírójának és a pozsonyi Gyertyás tüntetés résztvevőjének, Vladimír Pavlík polgári aktivistának egy korábbi írására.
Mi tehát az igazság azokkal az eseményekkel kapcsolatban, amelyek mindnyájunk életét megváltoztatták? „Az ún. bársonyos forradalom hamis mítosz volt csupán, amelyet az 1989 novembere után hatalomra kerülők erőltettek ránk, akik a kommunista párt és az állambiztonság volt kiszolgálóiból alakultak át sikeresen” – állapítja meg František Bednár, a Volt Csehszlovák Politikai Foglyok Világszövetségének elnöke. Bednár szerint nem igaz, Ján Čarnogurský 1989 novembere után főügyészként tett ama kijelentése sem, miszerint a szlovák börtönökben már nincsenek politikai foglyok. Mint mondta, az osztályukat ugyan megszüntették, de szétszórták őket a börtöntöltelékek és a gyilkosok közt. „A hatalom sima átadása volt 89 novembere, a büntetlenség feltételével, egy vastag vonal húzása a történelemben és a folytonosság biztosítása az igazságszolgáltatás és az ügyészség terén. S ami a fő dolog volt, meghagyni a befolyást gazdasági téren. Egy szóval a politikai ideológiát felváltotta a pénz hatalma, miáltal november 17-e lett a legjobb üzlet, amit 1948 februárja után a kommunisták kötöttek” – jelentette ki Bednár, aki szerint november üzenetét hirdetni a totalitárius rendszerek aktív ellenzőjeként számára olyan lenne, mintha megsértené ezeknek a rendszereknek az áldozatait.
A cikk szerint a kor legnagyobb ellentmondásossága, hogy novemberről főleg azok az emberek beszélnek nyíltan, felesleges dicsőítés nélkül, akiket a totalitárius rendszer keményen üldözött és azok, akik a rendszert közvetlenül segítették. Ludvík Zifčák, az Állambiztonság ügynöke azt állítja, „halálom után (mint Martin Šmíd) külföldön el kellett volna tűnnöm. Sőt, el voltak készítve a fedő úti okmányaim és a pénz is számomra. Féltettem azonban a családomat, ezért inkább maradtam. Amikor kiderült, hogy ki vagyok, a környezetem és a családom is meglepődött. Egész idő alatt senkinek sejtelme sem volt arról, hol dolgozom, és természetesen különbözően voltak a visszhangok is ezzel kapcsolatban. Minden, ami a halott diák személyével összefüggött egy meghatározott stratégia része volt. A tettemért végső soron többször rendkívüli jutalmat is kaptam az akkori legmagasabb csehszlovák képviselőktől” – állítja Zifčák.
A volt állambiztonsági ügynök szerint azonban a cél nem a szocialista rendszer megváltoztatása volt kapitalistára, hanem csupán olyan változtatások végrehajtása, amelyek biztosították volna az akkori rendszer jólétét. „Huszonnégy év elteltével nyilvánvaló, hogy ha akkor minden a terv szerint történt volna, most sokkal jobban élnénk. Sajnos azonban csalódást okozott az akkori vezetés, Miloš Jakešsel az élen, minden megoldható lett volna 48 órán belül, miénk volt a hadsereg, a rendőrség, a népi milícia. El kellett volna mondani és kell most is mondani, hogy az Állambiztonság nélkül ebben az országban semmi sem változott volna. Csak a naiv emberek gondolhatják, hogy egy csapat, a disszidensek s a különböző léhűtők nem egész ezer fős csapata, képes volt megváltoztatni az akkori Csehszlovákia politikai rendszerét. Egy év múlva lesz a bársonyos forradalom 25. évfordulója, és én remélem, hogy további érdekes emberek is megszólalnak majd. Mellesleg, ha évekkel ezelőtt azt mondtam volna, hogy mindent azért tettem, hogy bukjon a szocializmus, amint azt Václav Havel „tanácsolta” nekem az akkori belügyminiszteren, Richard Sacheren keresztül, akkor valamelyik külföldi cseh nagykövetségen végezhettem volna. Ellenkező esetben állítólag üldözötté váltam volna. Én ezt a másikat választottam” – fűzte hozzá Zifčák, aki ma vállalkozik, politikával foglalkozik és könyveket ad ki.
Az ismert cseh filozófus, költő és író, Egon Bondy, polgári nevén Zbyněk Fišer már a 80-as évek elején hangot adott abbéli véleményének, hogy az országban „új hatalmi osztály jött létre, amely kirabolta a szocialista államot és most a pénzét valamilyen formában érvényesíteni szeretné. Ez azonban a szocialista törvénykezés szerint nem ment, ezért kész volt eladni az államiságát, amit aztán meg is tett” – mondta Bondy egy korábbi beszélgetés során. Bondynak meggyőződése volt, hogy a forradalomnak el kellett jönnie és maguk a kommunisták is támogatták azt, mivel a szocializmusba nem lehetett másba fektetni, mint házba, nyaralóba, autóba vagy külföldi nyaralásba. Csakhogy némelyek vállalkozni szerettek volna, a pénzüket felhasználni és keresni azon, olyan luxusban élni, amilyenre csak a „nyugati imperialistáknak” volt lehetőségük. Bondy azt nyilatkozta, véleményét még a szocializmus idején megosztotta a disszidensekkel is, ám nem akartak hinni neki. „Mondtam, hogy várjanak. Tíz év múlva kész lesz az egész. Sajnos, a szavaim beigazolódtak” – emlékezett Bondy a beszélgetés során.
A Szövetségi Nemzetgyűlés 1989. november 17-ét kivizsgáló bizottságának jelentése titkos volt és nem tették közzé. A kivizsgálás következményei néhány jelentéktelen rendőr pár hónapos börtönbüntetésre vagy feltételes szabadságvesztésre ítélésében nyilvánultak meg. A kivizsgálás szándékosan csak a Národní třídán történtekre irányult, a rendszerváltás politikai hátterének vizsgálatát elkerülték. Hasonló sorsra jutott a Független Diák Vizsgáló Csoport is, amely a Szövetségi Nemzetgyűlés vizsgáló bizottságának nyilvánvaló csúsztatásaira való reakcióként jött létre. Miroslav Dolejší szerint az akció célja, amely során a kommunisták és a manipulált ellenzék egységet kötöttek, nemcsak Csehszlovákia Kommunista Pártja főtitkárának, Miloš Jakešnak az eltávolítása volt, hanem a kommunisták „visszavonulása” is az előre elkészített tisztségekbe. „Börtönbe zárták Havelt és szabadon bocsátásáért azonnal akcióba léptek a színészek, énekesek stb., ám az akció kezdeményezői a kommunisták voltak. A tüntetést előkészítő diákok listájáról, akik később magukhoz ragadták a kezdeményezést, kiderült, hogy kizárólag prominens szülők gyerekeiről volt szó, akik magas tisztségeket töltöttek be a kommunista pártban, diplomáciai kiküldetésben voltak vagy igazgatók, professzorok voltak. Bizonyítékok vannak arról is, hogy már 89 júniusában készen voltak a jelszavak, mint pl. „Nem vagyunk olyanok, mint ők”, „Nem akarunk erőszakot” stb. A tüntetéseken való felhasználásuk előre kidolgozott terv szerint ment, hogy ne kerüljön sor a kommunisták fizikai támadására – ez volt a hatalomátadásról szóló egyezség egyik feltétele és az ezért vállalt garanciát a kommunisták a diákokon és a Polgári Fórumon keresztül kapták” – írja Dolejší.
Amíg Csehországban a Polgári Fórumban, Szlovákiában a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) mozgalomban tömörültek a forradalmárok. A VPN célja az első szabad választások feladatainak meghatározása volt. A választások előtt a VPN választási listájára tekintet nélkül a kommunista múltjára több ismert személyiség is felkerült. Többek közt ott volt a prágai tavasz legendája, Alexander Dubček vagy Marián Čalfa és Milan Čič kommunisták is. A választások során a párt sikeres volt. 1991 márciusában azonban Vladimír Mečiar vezetésével a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalmon belül megalakult a Demokratikus Szlovákiáért platform, amely hamarosan kivált a mozgalomból, és létrejött az önálló Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (HZDS), a VPN maradék része pedig fokozatosan elveszítette a befolyását és a tagok többsége átalakult Polgári Demokratikus Unióvá. A választási sikertelenség következtében a pártot azután 1992 novemberében feloszlatták.
„A csehországi és szlovákiai történések közti különbség diametrálisan eltérő volt, hasonlóképpen, mint a cseh és szlovák disszidensek közti különbség is” – állítja Žifčák. „A cseh disszidensek közt létezett egyfajta kasztosodás, és a prímet elsősorban a prágai disszidensek vitték, akik Havel körül csoportosultak. Ezek is bőséges külföldi ajándékokat osztogattak szét egymás közt. Szlovákiába és Morvaországba inkább csak a „maradék” ment. Ha összegeznem kellene, véleményem szerint a szlovák és a morva disszidensek voltak a valódiak, és sok esetben a rendszer becsületes bírálói. Ezeknek a prágaiaknak inkább csak biznisz volt ez az egész” – mondta.
Mikor tudjuk meg hát az objektív igazságot az 1989-es novemberi eseményekről, és egyáltalán megtudjuk-e valaha, hiszen sok esetben nincs is levéltári anyag vagy sajnos, nem hozzáférhető? 2005-ben Ladislav Adamec volt cseh-szlovák kormányfő tanácsadója, Oskar Krejčí politológus azt nyilatkozta: „az igazság az, hogy Csehszlovákia Kommunista Pártjának Központi Bizottságán több mint egy hónapig műszakokban ment az iratmegsemmisítés. Párhuzamosan megsemmisítették a személyes dokumentációkat is a káderosztályokon. Az új rendszer képviselőinek tudtával. Az Állambiztonság levéltárának jelentős részét, amely megmaradt, átsorolták. De egyáltalán nem keletre. Egy részüket azonnal átadták a Jelenkori Történelem Intézetének, ahol eltűntek a könyvtárban. Léteznek azonban hozzáférhető levéltárak, amelyek nemcsak az előző rendszerrel kapcsolatos vallomásokkal vannak tele, hanem a november 17-ei konkrét eseményekről szólókkal is. Nem ismerek azonban olyan történészt, aki ezekben az levéltárakban „zavarkodna”. Nem ismerek ilyet. Ha feltérképezem a társadalmi tudományok intellektuális potenciálját Csehországban, a november 17-e és az előző rendszer megismerésére használt anyagi eszközöket, valamint a játékban lévő politikai érdekeket, biztosíthatom Önöket, hogy 1989. november 17-éről sohasem tudjuk meg az igazságot” – jelentette ki Krejčí.
