Az Egyszerű Emberek képviselője sunnyogás és semmitmondó, öntömjénező hordószónoklás helyett a napokban kerek-perec kijelentette: az ország termőföldjeit úgy lehetne megmenteni a strómanok, s az idegen földkufárok elől, ha azt a kormány a nemzeti örökség részévé tenné.
Lefordítva: a termőföld azé a honi gazdáé, aki a földet megműveli, s biztosítja családja, környezete számára a munkát, a megélhetést, az otthon maradást, s egyben a fejlődést a szűkebb és tágabb lakókörnyezete, községe számára. Vagyis, azok a földterületek, amelyek korábban zsebszerződések révén idegenek kezébe kerültek, visszamenőleg is semmissé válnának.
„Ezerszer” leírtam, újra megismétlem: május elsejével lejár az a moratórium, amelyik eddig megakadályozta azt, hogy külföldi országok fizikai, vagy jogi alanyai vásárolhassanak hivatalosan is termőföldet Szlovákiában, vagyis a kelet-európai országokban. Korábban sajnos az Európai Unió a termőföldet a szabad tőke tárgyává minősítette, ezzel előnyt biztosítottak a nyugati demokráciákban vagyonhoz jutott, ma már többnyire csak befektetésekben gondolkodó, nyugati gazdasági elit számára. Ám ezzel lehetőséget biztosítottak a strómanok, a földkufárok számára is, vagyis a mások kárán meggazdagodni kívánó, senkiházi, kalmár-gondolkodásúak számára. A posztkommunizmus utáni helyi gazdasági viszonyokat mindannyian jól ismerjük, a helyi gazdák siralmas helyzetéről is napi szinten tudomásunk van, éppen ezért ennek bővebb taglalására semmi szükség.
Viskupič képviselő – érzékelvén a helyzet drámaiságát – a szent pillanat utolsó rezdülésében jött elő egy valóban meggondolandó javaslattal, s én valóban megértem őt, miért nem korábban. Ugyanis most tudatosította igazán mind a kormány, mind a felelős politikusok, illetékes köztisztviselők részéről azt a hallgatást, azt a tétlenséget, amit ez az – minket nemzetiségieket különösen érintő – ügy elszenvedett az utolsó időszakban, hónapokban. Vagyis akkor, amikor még lehetett volna cselekedni az anyaföldünket, szülőföldünket, s ennek révén létünket is érintő, első számú ügyben, mindenki bízott a szaktárcákban, az ország EU-s képviseletében, a politikai pártok értelmes cselekedeteiben. Aztán jött a nagy semmi…
A kormányt ugyanis ennek a gondnak a megtárgyalására egyetlen ellenzéki politikai párt – beleértve az etnikai-, vagy a „vegyesfelvágott” pártokat – sem kényszerítette, nem ült össze ez ügyben a rendkívüli parlament, így azt a kormány a szőnyeg alá söpörte. S, hogy miért tett így, erre is akad több tucat magyarázat, s nem csupán az, hogy az ország mindenképpen meg akart felelni a sokszor csakis a globalizáció mentén gondolkodó, cselekvő Európai Uniónak, miközben az úgynevezett, vagyis annak hitt nagy célok rendszerint a részletkérdéseken buktak, s buknak meg. S ezen a ponton száz sebből vérzik jelenleg is a felvidéki magyarság, hiszen korábban már számos írásunkban kifejtettük, mekkora károkat is okoztak a földbitorlók, a strómanok, a minisztériumok, földhivatalok körül, vagy ezek hatáskörében kujtorgó fehérgalléros ügyeskedők a fogyófélben lévő etnikumunknak.
A kiszolgáltatottság, a munkanélküliség, a falvak elöregedése, a biztonság hiánya és a félelem főleg a keleti részeken érezhető. A napi történések részeként jelen lévő földrablások, a rossz döntések sorozata azt hozta magával, hogy egyes helyeken szinte már képtelenség beindítani azt a modellt, ami az élhető, az önellátó falvak megteremtésének programját tűzte ki eminens céljául.
A korábban alakult mezőgazdasági csoportosulások, családi gazdaságok zöme a kegyetlenül rossz minisztériumi döntések, az eszetlen, a csakis a hatalom közeli klientúrára épülő hitelkonstrukciók, támogatási rendszerek hatására szétszéledtek, megszűntek. A korábban magas szakmai tudással rendelkező idősebb szakemberek ma – lehetőségek híján – a létminimum tájékán tengetik életüket. A falvak fiataljai viszont háromszor is meggondolják, hogy falujukban maradjanak-e, s beálljanak rabszolgamunkára olyan volt pártitkárok, Husák elvtársat „százzal” szolgáló, hajdani szövetkezeti elnökök, minden hájjal megkent közgazdászok, földkufárok birtokaira, akik a volt kommunista ismeretségeik, s lehetőségeik alapján a falu körül még melegében felvásároltak minden ép földterületet, vagy már azokat el is adták – csalások alapján – idegeneknek.
Így lettek „megölve” azok a családi gazdaságok, amelyek – mozaik-rendszerben – a falu létét, fejlődését, önellátását, a lélekszám megtartását, sőt gyarapítását is biztosítani tudták volna. A sok helyütt kialakult mamutgazdaságok, amelyek tulajdonosait jóformán még a falu polgármesterei sem ismerik, idegenből hozott gépberendezéseket és munkásokat alkalmaznak, s viszik ki az országból a kenyérnek, takarmánynak, zöldségnek valót. Ugyanis a kilencvenes években pártjutalomként „osztott” földterületek – ma a falvak elszegényedésének egyik motorja volt.
Az a hír, hogy mozog a szék a jelenleg regnáló mezőgazdasági miniszter feneke alatt, számomra nem meglepő. Hiszen ez a miniszter sem váltotta meg a világot, hacsak azzal nem, hogy – amint ezt mindenki jól ismeri – jóformán a fél szülőfaluját alkalmazza jelenleg is a családi kft.-re degradált minisztériumában, s otthon, falujában épül már a több generációs haciendája is. Szlotákiában – elnézést az elírásért – Szlovákiában miért ne érezné jól magát nyugdíjas korára legalább a miniszter, s pereputtya, ha már egyszer a falusi pórnép a padlón leledzik. De a korábbi miniszterek, s kiszolgálóik sem panaszkodhatnak, hiszen még időben beindították nagygazdaságaikat, ügyesen mozogtak földügyekben, s nemcsak maguknak, hanem más „pártközelieknek” is osztottak belőle bőven, no meg nemcsak ebből, hanem az állami támogatásokból is. Ők is bizonyára jól érzik magukat Szlovákiában, s nem restek pártjuk pódiumain, közszereplések alkalmával amolyan jól fésült, „fickós” kijelentéseket tenni önmaguk, s „szeretteik” örömére… Persze, csak addig, amíg tűrjük.
Ugyanis ezek a kijelentések üresek, úgymond a már megtollasodott, szűk réteg részére „fogalmazódtak meg,” s emellett semmiféle komoly megoldási lehetőséget nem hordoznak. Még szerencse, hogy az utóbbi időben nincs Jánosík-öv a hordószónok derekán, amikor semmitmondó blődségekkel terheli az amúgy is kedvét vesztett nagyérdeműt, a gazdálkodni kívánókat.
A „Miért hallgat/t/unk földügyekben” s több más, ezt a témát körüljáró írásaimban még időben, többször is felhívtam a figyelmet arra, hogy felvidéki magyarságot mennyire rosszul érintette, s érinti az említett földügyekkel való hazárdírozás, a döntéshozók részéről való sunyítás, az égbekiáltó, gyanús tétlenség. A Felvidék.ma portál nemrég közölt egy, a témát érintő konferenciával kapcsolatos nagyszerű írást, ahol a szerző ecseteli a témánkkal kapcsolatos pozitív és negatív történéseket, hiszen „veszettül” közeledik május elseje, vagyis – a felvidéki magyarság nagyobb része számára – nem a munka, hanem a munkát, s a lakóhely közvetlen közelében való megélhetést lehetetlenné tevés napja. Ez a cikk is a néhány helyeselhető, korábbi kormánydöntés, módosítás közlése után arra figyelmeztet, hogy van kiskapu a külföldiek részéről való földvásárlással kapcsolatban, hiszen jogi személyek, vagyis köznyelvre lefordítva: ilyen, vagy amolyan külföldi cégek vásárolhatnak korlátlanul termőföldet május elseje után Szlovákiában. Ott vagyunk, ahol a part szakad, nem a családi gazdálkodásra, hanem az eladásra szánt termőfölddel korábban jól bespájzolt, vályú közeli szélhámosok dörzsölhetik a markukat.
Hogy mennyire felelősek ezért az áldatlan, sok helyütt már helyrehozhatatlan állapotért az immár negyedszázada regnáló etnikai pártjaink, a döntéshozatalban bőven résztvevő politikusaink? Nos, ezen hosszasan lehetne, s persze a jövőben kell is vitatkozni, egyet azonban nem forgathat ki egyetlen épeszű, nemcsak a saját maga, s pereputtya számára „kaparó” nemzetiségi politikus sem: nemzetiségi berkeinkben sem történtek meg időben azok a kemény lépések – kimondottan progresszív cselekedetekre gondolok –, amelyek időben tiltakoztak volna a vidék, a mezőgazdaság leépítése, a termőföld prédává, üzletté való tétele ellen. Pótcselekvések sorának lehettünk éveken keresztül tanúi.
Például annak, hogy a magyar falvak vasútállomásain lesz-e kétnyelvű tábla, vagy sem. De hogy marad-e anyaföld, vagyis termőföld annak a magyarnak a talpa alatt, aki otthon akar dolgozni, s nem a helyi vasútállomáson – munka után utazván – reggel ötkor toporogni, vagy egyáltalán: tudunk-e létezni a jövőben magyarlakta falvainkban, erre sem sztrájkot, sem polgári elégedetlenséget nem hirdetett meg a huszonnégy év alatt egyetlen magyar párt sem. S az ehhez hasonló, pótcselekvés szagú történetekből még jó néhányat fel tudnék kapásból sorolni.
A falusi kisember, akivel publicistaként és barátként is napi kapcsolatban vagyok immár négy évtizede, ismeri a választ. Köntörfalazás nélkül kimondja előttem: Te elhiszed azt, hogy azoknak az évtizedek óta a döntéshozatalban résztvevőknek a többségét, akik már jól „bekapáltak” ilyen, vagy olyan vagyonból, pozícióból, földvagyonból, izgatja -e az, hogy idegen „stróman-rajokat” szabadítanak ránk május elsejével a világ ki tudja melyik tájáról? Még örülnek is nekik, hiszen hatalmas pénzekért adhatják majd el az említett, hatalmas vagyonukat tovább gyarapító szélhámosoknak az ismeretségeik alapján korábban begyűjtött, a rászoruló szegény magyar családoktól fillérekért felvásárolt földvagyonukat.
Általánosítani nem illik, nem is ez a célom, hiszen nem minden politikus, s közösségszervező szélhámos, ám az a tény, amiről ez, s az évekkel korábbi, múltbeli írásaim, s mások jegyzetei is szóltak, korántsem tartozhatnak az elhallgatásra ítélt témák közé. Zárszóként engedtessék meg számomra egyetlen számadat közlése: Szlovákia területét 40,6 százalékban erdőség borítja (!!!). Mindannyian tudjuk, hogy a felvidék magyarlakta vidékeinek tekintélyesebb részét kiváló bonitású termőföld borítja. Ezek után, még kételkedik valaki annak helyességében, hogy az illetékes, a döntéshozatalban két évtizede résztvevő magyarjainknak a harangokat még időben félre kellett volna verniük veszély, vagyis földrablás esetében? S, a harangláb alá hívni – a józanul gondolkodó – mindannyiunkat?
Kalita Gábor
