A keresztény népi hagyományok egyes szokásai még élnek itt a Felvidéken a palócoknál. Ilyen régi szokás az elhunytért való virrasztás, amikor az előimádkozó imával, énekkel búcsúzik a hozzátartozók nevében, Istenhez könyörög az elhunyt lelke üdvéért egészen a temetés szertartásáig.
Ez a szokás a régi sirató asszonyoktól maradhatott az utódokra. Minden nemzedék továbbadta a következő nemzedéknek az ima és ének kincset, ezért él még most is ez a szokás a 21. században. Amelyik faluban ezt értéknek tartották, igyekeztek megőrizni a kézzel írt énekes és imafüzeteket, mint a Felvidék magyarságának népi szellemi kincsének morzsáit.
Szerencsére vannak emberek, akik szeretnek kutakodni a múltban. Aki keres, az talál – tartja a régi mondás, a népi bölcsesség. Én is így kerestem, kutattam régi szent énekek után egy bágyadt októberi napon. Utam egy kis palóc faluba vezetett, azért, hogy felkeressem Badó Juliska néni templomi előénekest Ipolyvarbón. Miképp is jutott tudomásomra, hogy Juliska néni régi népi szenténekek kincsét őrzi, de nemcsak őrzi, hanem tovább is adja?
Ez év nyarán szomorú hír jutott a tudomásomra, egy jó ismerősöm halt meg Ipolyvarbón. Az emberi részvét arra ösztönzött, hogy elkísérjem utolsó útjára, és az emlékező ima utolsó szavainál búcsút vegyek tőle.
Ekkor hallottam Badó Juliska nénitől azokat a csodás népi szenténekeket, melyeknek ősi ereszkedő dallama egészen a lelkemig hatolt és úgy megfogtak, hogy nem tudtam ettől az érzéstől szabadulni addig, amíg fel nem kerestem a forrást.
Juliska néni háza előtt és az udvarán rózsabokrok hajladoztak a bágyadt őszi napsütésben, itt-ott még bontogatták illatos virágaikat, sárgát, pirosat, rózsaszínűt, fehéret.
Beköszöntem a házba, és mivel már előre jeleztem jövetelem célját, Juliska néni, már hozta is az énekes füzetét.
Tessék mondani, hogy lett magából előénekes? – kérdeztem tőle. „Itt Ipolyvarbón, mint mindenütt a palóc vidéken mindig voltak templomi előénekesek. Az elődöm, Ilonka néni, aki már a 2. világháború utáni időktől énekelt és imádkozott a falunkban, úgy 16 évvel ezelőtt kinézett engem, mint az utódját. Az idő azonban rohan, és az emberi test fokozatosan elfárad, megöregszik, így ő is érezte, hogy már nem sokáig fogja szolgálni Istent és a templomi közösséget Ipolyvarbón. Az egyik karácsonyi ünnepen maga mellé hívott a padba és kért, hogy énekeljek vele, mert már gyengül a hangja. Ez után is gyakran hívott énekelni, s mire elérkezett a következő karácsonyi ünnep, már egyedül énekeltem az éjféli misén, mert Ilonka néni megbetegedett, majd nemsokára meg is halt. Azóta eltelt 15 év. Annak idején megkérdeztem tőle, miért éppen engem választott, azt felelte: Jányom te hiteles vagy. Előénekes, előimádkozó csak az lehet, aki hitelesen tudja vezetni az imát és az éneket a hívő közösség számára!
Valamikor előénekesnek lenni nagy tisztességet jelentett a falu közösségében. Ahhoz, hogy a falu népe elfogadja az előimádkozót, valóban kellett hozzá tisztesség, valamint szép és erős énekhang, meg bátorság, talpra esettség.
Juliska néni elmagyarázta, hogy az előimádkozónak van egy megszokott helye a templomban, ahová senki sem ülhet, a falnál, azért hogy az énekhang erőssebben hangozzék és meg legyen az ének akusztikája.
Az ő megszokott népi szenténekeit Ipolyvarbótól nem messzire minden faluban ismerik, az Ipolyon innen és túl, a közeli magyarországi falvakban, Őrhalomban és Hugyagon is. Egységes volt ez a vidék még a 2. világháború előtt, nem voltak határok, ezért a közös templom látogatás egységessé tette a népviseletünket, katolikus népi hagyományainkat, szokásainkat is” – mesélte Juliska néni.
Mit énekeljek elsőnek? – kérdezte a bevezető után és lapozni kezdett a kézzel írott énekes füzetében. Talán azt, amit azon a temetésen énekelt, amelyen én is itt voltam, és ami úgy megfogott engem – mondtam, és bekapcsoltam a magnót.
Egy kis torokköszörülés után felcsendült Juliska néni szép bársonyos alt hangja.
Fehér rózsafüzér, könnyek anyja Gyöngye,
Aki imádkozza boldogabb lesz könnye.
Aki hittel mondja, áhítat szívében,
Isten kegyelmében lesz majd annak része.
Ez után jöttek sorban az énekek gazdag dallam kinccsel, amelyekben Juliska néni szép hajlításokat alkalmazott.
Fűzzünk rózsafüzért a mi Szűzanyánknak,
Olvasó szemekből rózsabimbók válnak,
Minden olvasószem bimbócskává válik,
Ha az ember szívből buzgón imádkozik.
Az éneklés közti szünetekben tovább kíváncsiskodtam, vajon kitől hallotta, tanulta, gyűjtötte a szenténekeket?
„A nagyobb részét Ilonka néni adta át, aki nyugodjon békében, magas termetű asszony volt, ő volt Varbón a legmagasabb az asszonyok között, el is nevezték Nagy Ilonának. Jó erős hangja volt, hasadt a templom, ha énekelt. Aztán az 1800.- as évek végén az 1900.- as évek elején volt itt egy kántor, aki összegyűjtötte és kinyomtatta a nép által énekelt szenténekeket. Ebből a könyvből való sok ének, mert kiírtam magamnak. A mostani kántor is sok szép éneket tud, azokat is leírtam.
Külön írtam minden éneket az egyházi ünnepek szerint, bejegyezve, hogy az első, második, harmadik, negyedik vasárnap mit kell énekelni, imádkozni. Elsőnek írtam le az adventi, karácsonyi, újévi Jézus szíve és más alkalomra való szent énekeket. Aztán itt vannak még a Mária ünnepek énekei, Gyertyaszentelő, Gyümölcsoltó, Sarlós, Kármelhegyi Boldogasszony, Rózsafüzér királynéja, Magyarok Nagyasszonya, meg a szép májusi Mária énekek” – mondta, majd továbblapozta a füzetét és elkezdett énekelni egy régi májusi Mária éneket:
Isten hozott kedves május, gyönyörű szép kikelet,
Hoztál e szép virágokat a drágalátos Szűznek?
Kiskertünknek szép rózsáit leszedtük,
Szűz Mária homlokára szép koszorút kötöttünk.
Az ének alatt Juliska néni elérzékenyült, talán valami régi emlék jutott az eszébe, vagy a kerti rózsái, amelyekből bizonyára ő is kötött koszorút Máriának. Mivel október hónapja volt, kértem, hogy ehhez az alkalomhoz való éneket is énekeljen, mert ezt is szeretném a magnómra feljátszani.
Az október szép hónapja elérkezett hozzátok,
E hónapban az olvasót minden nap elmondjátok!
Ó szeret Mária, a jó édesanya,
Mert ő a szent olvasónak koronás királynéja – énekelte Juliska néni végig a hat, vagy hét versszakot.
Vajon a 15 év alatt mennyi rózsafüzért köthetett, előimádkozóként a Szűzanyának ez az egyszerű palóc asszony…?
Ez után következtek az adventi és a karácsonyi énekek, amelyeknek csodás régies dallama az elmúlt paraszti világot juttatta eszembe, amikor karácsony szent ünnepén tele volt a templom gyerekekkel, emberekkel, asszonyokkal, akik áhítattal énekeltek az éjféli mise kezdetéig. Juliska néni meg is jegyezte: Ezt az éneket, csak az éjféli misén szoktam énekelni.
Kedves álmot, hogy szerezne szülöttének,
Így énekel a Szűzanya gyermekének:
Szálljon reád édes álom gyöngyvirágom,
Aludjál el szép bárányom, aranyágom!
Juliska néni énekelt, én meg áhítattal hallgattam a kísérőmmel együtt, és amit lehetett felgyűjtöttünk. Az idő azonban gyorsan múlt, búcsúzni kellett.
Szívesen továbbadom az énekeket, ezeket nem szabad elvinni a sírba, azért vannak, hogy megmaradjanak, ne felejtődjenek el, hogy az utódok is énekeljék a templomban, vagy a halottvirrasztáson! – mondta végül és ez az álláspontja egyezett az enyémmel.
Juliska néni, vajon kinézte már az utódját, ki lesz az, aki magát fogja követni az előénekesi sorban?- tettem fel az utolsó kérdést. „Igen kinéztem, csak sajnos a fiatalok nem akarják énekelni ezeket a régi szent énekeket. A fiatal lelkiatyánk vezetésével megalakult Ipolyvarbón is a templomi kórus, ahol már több szólamban énekelnek gregorián dallamokat az énekelni szerető fiatalok. A kórusban már a népi szenténekek nem kellenek. Az is a kórusban énekel, akit kinéztem az utódomnak, ez miatt nem is merem neki mondani, hogy legyen templomi előénekes, legyen az utódom. Isten segítségével talán bírom még egy ideig ezt a szép szolgálatot, mert a jövő év március 24-én betöltöm a hetvenöt esztendőt. 1940-ben születtem Húsvét vasárnapján, akkor március 24-ére esett Húsvét ünnepe, azóta sem volt Húsvét március 24-én. Van egy nagy szívfájdalmam, ami az unokákat illeti” – mondta végül szomorúan.
Micsoda Juliska néni, talán nem tudnak az unokái magyarul? – kérdeztem, mert itt a Felvidéken ez az általánosan elterjedt szívfájdalma a nagyszülőknek. „Sajnos nincs unokám, mert ha lenne, akkor tudnám kinek átadni ezt a feladatot, ezért Istenre bízom az utódom kijelölését. Látom a fiatalok viselkedésén, hogy nagyon megváltozott a világ s ennek szellemisége. Már nem megtiszteltetés a templomi előimádkozás, előéneklés. A mai fiatalok nem akarják átvenni az idősebb nemzedéktől azt, ami érték, azt hiszik, hogy minden, amit mi idősebbek tudunk, ósdi és értékét vesztette” – mondta.
Ezek a lehangoló szavak megint szomorúvá tették Juliska nénit, de amint kifelé mentünk az udvarból ránézett a rózsáira és máris megvidámodott. „Nézze csak, még most is milyen szépen nyílnak, pedig már október van!” – szólt mosolyogva.
Elbúcsúztam Juliska nénitől megköszönve kedvességét és még az idegenek iránt is nyitott, szerető lelkületét. A rózsákra tekintettem, és a Szűzanya, a Rózsafüzér királynője jutott eszembe. Lám, nemcsak magyar püspökért és magyar papi hivatásokért kell imádkoznunk égi édesanyánkhoz, Máriához, hanem azért is, hogy itt ezen a kicsiny palóc földön a keresztény népi hagyomány lánca el ne szakadjon. Legyenek utódok, akik értékelni tudják elődeik keresztény népi hagyományait, szokásait, megőrizve azt a következő nemzedéknek. Talán nem is gondolják, hogy ezzel is erősítik a mára meggyengült nemzettudatot a Felvidéken, hiszen ezek a szép népi szent énekek magyarságunk kincsestárát gazdagítják.
Lőrincz Sarolta Aranka, Felvidék.ma
