Az előző részben Santa Imrét, aki csaknem két évtizeden át vezette a DAC futball szakosztályát, s aki Weisz Mihálytól vette át a váltóbotot, élő enciklopédiának neveztem. Az elnök úr elárulta, hogy a klubnál tevékenykedett edzők közül Pecze, Szikora és Skorpil tartozott a kedvencei közé. De vajon mi a helyzet a játékosok esetében? – tettem fel az újabb kérdést.
„Most több nevet sorolok fel, tehát: Vahala, Liba, Fieber, Pavlík, Tóth Laci, Majoros Gyuri és Dina. A legizgalmasabb két meccs számomra a Bayern Münchennel vívott két UEFA Kupa találkozónk volt. A csehszlovák szövetségi ligában a Sparta, a Slavia, a Baník Ostrava és az Olomouc tartozott a legveszélyesebb ellenfeleink közé, de izgalmas volt majdnem mindegyik összecsapás.
Egyszer itthon 0:0-ra végeztünk ugyan a Vítkovicével, ez azonban azt jelentette, hogy dobogós helyen – a harmadikon – kötött ki a DAC a legfelsőbb bajnokságban. A bajnok a Sparta lett, a második a Dukla. Másnap Nagy József egyesületi elnökkel együtt behívattak a járási pártbizottságra. Azt hittük, hogy a bronzéremhez akarnak gratulálni. Nem ez történt! Alaposan megmosták a fejünket, kifogásolva a hazai döntetlent, merthogy „a járás száznegyvenezer polgára a döntetlen okait firtatja.” Én a mérkőzések után nehezen szabadultam a feszültségtől, nem tudtam enni, ideges voltam, olykor a szédülés kerülgetett.
Az persze, természetes, hogy könnyebben rendbe lehetett tenni az idegeket, ha győztünk…Ifjan magam is futballoztam Oroszkán az ifjúsági, majd a felnőtt csapatban, járási szinten. A kassai magyar gépipariban 1963 és 1967 között ugyan nem volt lehetőségem a rendszeres sportolásra, de arra jól emlékszem, hogy az osztályok közötti iskolai bajnokság döntőjében egyszer én szereztem a győztes gólt. Mindez a Lokomotíva csermelyi pályáján történt. Kassán más sportágakba is belekóstoltam – úsztam és az ökölvívással is próbálkoztam.”
– Milyen volt az elnök úr és általában a DAC vezetőségének kapcsolata a felettes szervvel, a Szlovák Labdarúgó Szövetséggel?
„A Szlovák Labdarúgó Szövetségben Ján Fiala segített klubunknak a nemzetközi meccsek és tornák megszervezésében. Vígh János titkár úrral számos tárgyaláson vettünk részt Pozsonyban, Prágában és másütt. Visszatekintve azt mondhatom, hogy a csehországi egyesületekkel és játékvezetőkkel jobb volt a kapcsolatunk, a csehek valahogy jobban szerettek minket. Nyugaton a belgiumi Balla György menedzser segített a munkánkban.
Amikor a DAC már az országos élvonalban szerepelt, sőt kupagyőztesként kijutott az európai porondra, természetesen oda is mindig elkísértem a csapatot. A pártállam idején általában Ausztriába jártunk, illetve a nyári Intertoto meccseken szerepeltünk Svájcban meg Nyugat-Németországban. Eljutottunk Svédországba is, ahol – köztudottan – tilos az alkoholos italok árusítása és bevitele. Fejenként egy üveg vodkát vihetett magával az ember. A fekete piacon szép pénzért lehetett értékesíteni az itókát. A játékosok persze jóval nagyobb mennyiségű alkohollal lépték át a határt, és meg is úszták volna a csempészést, ha a repülőtéren ki nem pottyan az egyik focistánk zsebéből egy üveg. Mindez a vámosok szemeláttára történt, ezért újabb ellenőrzés következett. Összesen 87 liter „piját” szedtek el a küldöttség tagjaitól, és szép summára rúgott a pénzbüntetés is…Volt aztán olyan esetünk is, hogy miután a rendőrség megfigyelte: a fiúk szeszes italt árulnak a szálloda előtt, a küldöttség nagyobbik felét meztelenre vetkeztették és megbüntették valutacsempészés címén. A pártállam idején ritkaság számba ment, hogy valaki Nyugatra utazzon, ezért a DAC küldöttségébe mindenki be akart kerülni. Voltak esetek, hogy a fogadásokon egyeseknek nem jutott enni- és innivaló, annyian voltunk.”
– És az itthoni utazások? Hol voltak a DAC-nak a leghűségesebb szurkolói?
„Szinte egész Dél-Szlovákiában, de az ország legkeletibb csücskében is. Ha például Eperjesen játszottunk, a meccs előtt vagy után mindig jelentkeztek ottani leghűségesebb rajongóink, és elmondták, hogy lelkesen követik szerepléseinket. Sok szurkolónk volt Prágában is – ők a második világháború után kitelepített magyarok gyermekei voltak, akik már ott születtek, de keresték a kapcsolatot őseik szülőföldjével. Külföldön is megtalálták játékosainkat és a vezetőket az ott megtelepedett magyarok és szlovákok, főként, ha lakhelyükön mérkőztünk. Az UEFA Kupában és a Kupagyőztesek Kupájában való szereplésünk után megnőtt irántunk az érdeklődés.” (Folytatjuk.) (2004)
Batta György, Felvidék.ma
Fótó: M. Nagy László {iarelatednews articleid=”45924″}