Chicagóban közvetlenül a hazatérés előtt Poznán Béla püspök búcsúztatta a kórust. Három héten át szervezte az utaztatást, a fellépéseket, az elszállásolást, az étkezéseket, ami még akkor sem egyszerű dolog, ha valaki ismeri a helyi viszonyokat. Hiszen félszáz embert három héten át „mozgatni” nem kis teljesítmény. A kórus és a zenekar ezúton is köszönetét fejezi ki a püspök úrnak.
A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusa, és a somorjai Csalló zenekar ez év októberében eleget téve az Amerikai Magyar Református Egyház meghívásának háromhetes turnén vett részt Kanadában és az USA-ban, Torontótól kezdve, Chicagóig. A körutat a Gömörből elszármazott Poznán Béla, a Krisztus Egyesült Egyházához /UCC/ tartozó Kálvin Egyházkerület püspöke szervezte.
A torontói repülőtéren Vass Zoltán tiszteletes úr a torontói magyarok lelkipásztora fogadta a kórust egy Chicagóból érkezett autóbusszal, amely aztán a kórus rendelkezésére állt három héten keresztül. Jómagam a kórus szponzoraként vehettem részt ezen a körúton.
A Vass Lajos kórus szlovákiai magyar kulturális élet ikonja
Az út folyamán többen megkérdezték, milyen indíték késztetett arra, hogy támogassam a kórust. Elsősorban azért tettem, mert a Vass Lajos kórus komoly tradícióval rendelkezik. Ebben az évben ünnepelte megalapításának ötvenedik évfordulóját és ezalatt az idő alatt külföldön is propagálója, terjesztője volt a felvidéki magyar kultúrának. Továbbá, a szakmai színvonalat illetően is átlagon felüli a teljesítménye, hiszen a kórust irányító „trió”:
Józsa Mónika művészeti vezető, Tóth Árpád karmester és Hecht Anna igazgató-menedzser a magas szintű szakmai és anyagi háttér biztosításával úgy összekovácsolta a kórust, hogy színvonal tekintetében a profikkal vetekszik. Meggyőződésem, hogy a Ghymes együttes, és az Ifjú Szívek mellett ez a kórus, a szlovákiai magyar kulturális élet ikonja, hiszen neve, hírneve már régen átlépte az ország határait. Annak ellenére, hogy országos kórusról van szó, a Szlovák állam kiemelten nem támogatja a kórust.
Működéséhez a szükséges anyagiakat csak pályázatok, szponzorok és különböző adományok révén tudja előteremteni. A fent említett eredményes menedzselésnek köszönhetően az énekkar továbbra is fennáll, létezik, és nyilvánvaló, hogy magas szakmai színvonalának köszönhető az Észak-Amerikai meghívás is. Ennek a körútnak a nemzeti identitás szempontjából is óriási jelentősége volt, hiszen az amerikai magyarság létszáma a népek kohójának tégelyében csökkenő tendenciát mutat, így a kórus vendégszereplése egy küldetés, misszió is volt.
A Csalló zenekar meghatározó színfoltja, nagyszerű kiegészítője volt a fellépéseknek
A nagyszámú közönség fellépéseiket érdeklődéssel és szeretettel fogadta. Óriási tapsot, viharos ovációt és üdvrivalgás váltottak ki, minden ének – és zeneszám után, illetve a műsor befejeztével. Sok helyen a nézők zárószámként a magyar himnusz eléneklését is követelték, amelyet aztán a hallgatóság könnyezve együtt énekelt a kórussal. A nagyszámú közönség, a szeretetteljes fogadtatás, az örömkönnyek voltak a bizonyítékai annak, hogy ezek a fellépések erősítették az Amerikában élő magyarok nemzeti öntudatát, megmaradásuk zálogát. A kórus és a zenekar 17 alkalommal lépett fel: református és katolikus templomokban, iskolában, városházán, New Yorkban a Magyar Főkonzulátuson, de szerepeltek idősek otthonaiban és szeretetotthonban is. A fellépések Torontóban, Manchesterben, Fairfieldben, New Yorkban, Carteretben, New Brunswickban, Ligonierban, Lorainban, Clevelandban és végül Chicagóban történtek.
A csoport tagjai nagyobbára magánházaknál voltak elhelyezve, de két alkalommal szállodában is. Ami az étkezést illeti: reggeli a vendéglátóknál volt. Az ebédet a vacsorát, a gyümölcsöt, az ásványvizet a gyülekezetek, a közösségek biztosították. Poznán püspök úr szervezése, leleményessége és hallatlan munkabírása volt a lényeg, hiszen a felsoroltakon kívül sok esetben az alapanyagok beszerzése mellett még főzött is számunkra. A fellépéseken kívül természetesen rengeteg látnivalóban és élményben volt részünk három hetes utunk során.
Lássuk az eseményeket időrendi sorrendben:
Az alig több mint 9 órán át tartó Bécs – Torontó repülőút során gépünk a felhők felett 10 km magasságban ragyogó napsütésben repült. Útközben felsejlett Reykjavik sziluettje, majd Grönland hófedte csúcsait és völgyeit is látni véltük. A zökkenőmentesen, simán landoltunk a torontói repülőtéren. Toronto Ontario tartomány fővárosa. Világváros, óriási térségben, nagy zöld övezetekkel összekapcsolva. Városnézés közben jegyezte meg az egyik ötvenhatos magyar, hogy amikor ő 1957-ben ide érkezett a betelepültek aránya két százalék volt, s ez az arány mára már ötvenkét százalékot tesz ki. Ez így van, mert a város a világ legmultikulturálisabb városa, hiszen 5,5 milliós lakossága, közel 100 nációból áll.
A rendszerváltás előtt itt élt és alkotott Faludy György is. Torontó jelképe a CN Tower/ torony/, amely több mint 500 méteres magasságával világelső volt 2007-ig. A kilátóból szemléltük a várost és az azt körülvevő régiót. Tiszta időben a 160 km–re lévő Niagara vízesés is látszik. Torontói szereplésünk után három nappal már indultunk a Niagara vízeséshez, s késő délután már a vízesés zuhatagában gyönyörködtünk.
Tudvalevő, hogy ez két részből áll: a patkó alakú rész Kanadában, az egyenes vonalú rész már az USA területén található. A nagy zuhatag döbbenetes látványa és dübörgése mellett volt egy kis izgalomra is okunk. Aznap játszották a Románia-Magyarország labdarúgó mérkőzést és Vass Zoltán tiszteletes úr telefonjának képernyőjére hogyan-hogyan nem bejött a mérkőzés. Kezdetben a románok vezettek egy nullra. A végén Dzsudzsák egyenlítő gólja gyógyírként hatott felzaklatott idegeinkre. Nézelődés közben egy közös fotóra „összeállt” az énekkar és eközben dúdoltak, majd énekeltek. Pillanatokon belül több száz néző, hallgató verbuválódott össze, a világ minden nációjából és filmezték, fotózták, megtapsolták az énekkart.
Talán egy kalapot is ki lehetett volna tenni. Onnét már közel volt az amerikai határ, ahol egy kicsit tartottunk a beléptetéstől, mint később kiderült, nem ok nélkül. Az ötven emberből álló csoport beléptetése az USA területére több mint két órán át tartott, nem kis bonyodalmakkal fűszerezve. Olyan érzésem volt, hogy úgy bánnak velünk, mint a feltételezett bűnözőkkel. A fogadtatás nem volt szívélyes. Szemünkbe világítottak, fotót készítettek rólunk, mindkét kezünk minden ujjáról ujjlenyomatokat vettek. Először a jobb kéz négy ujjáról, majd a hüvelykujjról. Aztán a bal kezünkről ugyanígy. Csáky Betty hüvelykujját többszöri próbálkozás után sem sikerült megfelelően „lefotózni”. Végül is elfogadták a hüvelykujj meglévő körvonalait és beléptették az USA-ba, nemcsak őt, hanem az egész csoportot.
A késés következtében jóval éjfél után érkeztünk meg Fairfieldbe, ahol Poznán Béla református püspök és csapata várt és fogadott minket, jó szívvel és meleg étellel. Már hajnali három óra is elmúlt, amikorra a szállásadó vendéglátók széthordták a vendégeket. Itt Jónás Kálmán 56-os szadságharcos, főgondnok volt a vendéglátóm. A fairfieldi és a manchesteri fellépés után New-York következett, ahová három napon keresztül naponta ellátogattunk, s ahol két fellépés volt. 
Az Empire State Building kilátójából megszemléltük a várost és a Szabadság Szobrot. Torontóban az utcák jóformán üresek voltak, ezzel szemben New Yorkban tolongott a tömeg. Algírra emlékeztetett, ahol már a múlt század hetvenes éveiben is alig lehetett közlekedni a járdán. Meglátogattuk a hatalmas Metropolitan múzeumot, sétáltunk a Centrál parkban, ahol találkoztam és beszélgettem egy new-yorki 92 éves magyar asszonnyal, aki közvetlenül a háború után érkezett az USA-ba és még emlékezett a szintén 1945 után New Yorkba érkező két magyar filmcsillagra, Jávor Pálra és Karády Katalinra. Jávor Pálnak többszöri próbálkozás után sem sikerült felépítenie kinti karrierjét, s ezért végső elkeseredésében éjjeli portásnak állt be az egyik híres szállodában. Állítólag nagyon jól állt neki a libéria. Később Jávor Pál hazajött és itthon hunyt el. Karády Katalin kezdetben sokszor fellépett az amerikai magyarok előtt, de állítólag az egyik fellépése után a közönség egy része füttyel nyilvánította ki tetszését, s erre ő megsértődött – azt gondolta, hogy ez a nemtetszés, a tiltakozás jele – és többé nem lépett fel. Barátnőjével egy kalap-szalont nyitott. New Yorkban hunyt el. Halála után az addig ismeretlen helyen tartózkodó rokonai bejelentkeztek az örökségért, de ő az egész vagyonát már korábban – végrendeletében – az őt Amerikába kísérő magyar szakácsnőjére hagyta. Azóta már porhüvelyét hazahozták és a Farkasréti temetőben alussza örök álmát.
Eddig a történet, de van még egy, ami emlékezetes marad mindnyájunknak. Meglátogattuk a New York-i Világkereskedelmi Központ 13 éve felrobbantott ikertornyainak helyét. Az összedől tornyok alapjának helyén két négyszögletes emlékzuhatag található, mementóként az elhunytak emlékére. Az egyik emlékzuhatag mellett az énekkar „összeállt” és elkezdte énekelni Kodály Esti dalát. Az ott strázsáló őr felháborodva rohant felénk, nyilván kegyeletsértésnek vélve az éneklést. Követelte, hogy hallgassunk el.
Amikor aztán Poznán püspök úr elmagyarázta neki, hogy ez a dal tulajdonképpen tisztelgés az elhunytak emléke előtt a biztonsági őr sírva fakadt. Erre aztán sírt a püspök, a művészeti vezető, az énekkar, sírt mindenki aki a közelben volt. Így sirattuk meg mi, felvidéki magyarok – kissé megkésve – a Világkereskedelmi Központ felrobbantott tornyainak háromezer áldozatát.
Már a mi ottlétünk után, november 3-án, nyitották meg a Világkereskedelmi Központ új épületét az One World Trade Centert. Az új torony 104 szintes. Az amerikai függetlenségi nyilatkozat kiadásának évére emlékeztetően 1766 láb /541 m magas/. Ez az USA legmagasabb épülete. A továbbiak során dél felé haladva megálltunk New Jerseyben a Beach nevű tengerparti kirándulóhelyen, hogy legalább lábfürdőt vegyünk az Atlanti Óceán nem túlságosan nagyméretű hullámaiban. A bátrabbak meg is fürödtek.
Aztán következett New Brunswick, az egyetemi város, ahol vendéglátóm Dózsa György volt, egyetemi oktató, biokémikus. Tőle tömérdek információt hallottam az amerikai magyarok életéről, de ennek részletei sajnos nem férnek ebbe a beszámolóba. New Brunswick után Ligonier kis városba érkeztünk, ahová a 19. század végétől sok magyar érkezett, akik főleg a bányákban dolgoztak. Mivel gyakoriak voltak a bánya-szerencsétlenségek, a magyarok árvaházat alapítottak az elhunyt bányászok árva gyermekeinek. Ma már a bányák bezártak, a magyarok is megfogyatkoztak, így az árvaház helyén a Bethlen szeretetotthon működik, ahol ma már nyugdíjasokat ápolnak.
Ligonier után Cleveland következett, itt házigazdám Pállfy Aladár építkezési nagyvállalkozó, főgondnok volt. Ebben a városban található a Szent Erzsébet katolikus templom. Ez Amerika első római katolikus magyar temploma, amely 1992-ben ünnepelte megalapításának 100 éves jubileumát. Befogadóképessége 1100 fő. Mindszenty bíboros Magyarország hercegprímása 1947-ben látogatott ide, majd Magyarországról való kiutasítása után 1974-ben újfent. Innét vettük az irányt utunk végállomására Chicagóba. Ez is világváros, nekem a látottak közül a legkedvesebb. Az egyik református templomban Trufán Áron és kedves felesége fogadott bennünket.
A kórusból tízen ott is laktak, az étkezést pedig az egész közösségnek utunk végéig ők biztosították. A tiszteletes urat a püspök úr úgy mutatta be, hogy ő az egyetlen lelkész Amerikában, akit nem a gyülekezet tart el, hanem ő tartja el a templomot, hiszen egy taxivállalat tulajdonosa. Korábban két magyar katolikus temploma volt Chicagónak, ma már csak egy van: a Szent István Király római katolikus magyar templom, ahol szerepelt a kórus és a zenekar is. Ez a templom az idén ünnepelte megalapításának nyolcvanadik évfordulóját. Sajnos nincs magyar papja.
Augusztustól lengyel papja van a templomnak, Maciej Matej atya személyében. Az általa celebrált szentmise egyben az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc megemlékezését is szolgálta. A liturgia egy része és az énekek magyarul hangzottak el, a lengyel pap angolul prédikált az 56-os eseményekről. A fellépést itt is óriási ováció és taps köszöntötte. Utána együtt ebédeltünk az ünneplő közösséggel, a Csalló zenekar pedig szolgáltatta a zenét a jó ebédhez.
Az utolsó fellépést Chicagóban a magyar baptisták gyülekezetének tartottuk templomukban, ahol Poznán Béla püspök úr hirdette az igét. Hálás vagyok a Mindenhatónak és nagy örömömre szolgál, hogy ennek az óriási sikernek – amelyet a Vass Lajos kórus és a Csalló zenekar aratott Kanadában és az USA-ban – ha részese nem is, de tanúja lehettem.
Gond a magyarok megmaradása, a beolvadás lelassítása
Barangolásaim során a világ különböző országaiban sok magyar disszidenssel találkoztam, de ezek általában diaszpórában – szétszóródva – éltek. Ezeknek az embereknek a disszidálás után évekig keményen kellett dolgozniuk azért, hogy megalapozzák egzisztenciájukat. Amikor ez megvalósul, a megszerzett lakás, ház, autó és egyebek birtokában megpihenhetnének, lehiggadhatnának, ekkor jelentkezik a legnagyobb lelki teher, a honvágy, amit életük végéig „cipelniük” kell.
Valahol azt olvastam, hogy „az emigráció csigalépcső, az ember annál jobban kifullad, minél magasabbra mászik az évek kegyetlen csavarvonalán”. Az Amerikába menekült magyarokról keveset tudtam, így örömmel használtam ki ezt a lehetőséget, hogy sorsukról első kézből tájékozódjam.
Alkalmam volt beszélgetni papokkal, magyar értelmiségiekkel, vállalkozókkal, mesteremberekkel, vendéglátóimmal, akik elmesélték a kezdeti nehézségeiket, de a jelen gondjairól is tájékoztattak. A gond a megmaradás, a beolvadás lelassítása.
Kanadában a becslések szerint 143 ezer magyar él, a hivatalos statisztika szerint 80 ezer. Az USA-ban 1,582 000 magyar származású ember él, ebből állítólag még 148 ezer beszél magyarul. A magyar emigránsok több hullámban érkeztek az Új Világba: a 19. század végén, majd a két világháborút követően, de legtöbben az 1956-os magyar szabadságharc és forradalom után, amikor több mint 200 ezer ember hagyta el Magyarországot. Ott voltak a szabad világban, ahol mindent elölről kellett kezdeniük .
Nem akartak a nosztalgia és a múltsiratás taposó malmában őrlődni, önmeghatározásra kényszerültek. Mégis sokuk, leküzdve a nehézségeket, néhány év alatt „megcsinálta” karrierjét. Gyárakat alapítottak, tudományos intézmények vezetői lettek, politikai pályát futottak be, meghódították a filmművészetet, az üzleti világot.
Intézményeket alapítottak, nyomdát, a Bocskai Rádiót, amely az Észak Amerikai Magyarok Hangja és minden vasárnap d.u.14 és 17 óra között sugároz. Amerika magyarsága Kossuthnak több szobrot állított, de az 56-os forradalom emlékét is kőbe és márványba foglalja. Az amerikai magyar emigránsok hátrányból előnyt kovácsoltak. Felemelkedtek és meghaladták korábbi önmagukat. Megmaradásuk feltétele – mint mindenhol a világon – az anyanyelv ismerete, illetve használata. Csak vele, benne és általa tudják megőrizni magyar identitásukat. Ennek hathatós eszközei a hitbéli közösségek. Ezen a téren a Kárpát-medencében élő elszakított magyar nemzetrészek is példát vehetnének tőlük. A reformátusoknál, a katolikusoknál, sőt a baptistáknál is volt alkalmunk ezeket a közösségeket megismerni és részt venni rendezvényeiken.
Az unitáriusoknál nem voltunk, de ők is a hitbéli közösségi élet keretén belül ápolják nyelvüket és hagyományaikat. Minden templom mellett szociális létesítmények és kultúrterem található, ahol közös programokat, előadásokat, bálokat rendeznek, évfordulókat ünnepelnek. Van itt vasárnapi iskola, könyvtár, de sok helyen még külön múzeum is. Nemzedékről nemzedékre kialakítottak, egy sajátos, kettős kultúrát megjelenítő világot, a MAGYAR AMERIKÁT. Nem egyszer hallottam hangsúlyozni, hogy: „Szégyenletes dolog, ha valaki apját-anyját – származtató nemzetét megtagadja, nyelvét elhagyja.” /Szomorúan gondoltam arra, hogy nálunk a megtévesztett magyar szülők önként, tömegesen, szinte dalolva adják idegen nyelvű iskolába gyermekeiket, megtagadva őseik nyelvét, kultúráját és hagyományait/.
Egy más nemzeti magatartást ismertem meg. Hiszen az évszázadok során távol az anyaországtól, olyan szellemi és anyagi értékek halmozódtak fel, amelyekről hivatalos forrásokból itthon – legalábbis széles körben – szinte semmit sem lehet tudni. Hatalmas energiával és lelkesedéssel felépítettek maguk körül egy virtuálisan és a valóságban is létező magyar világot. Magyar templomok, iskolák, színházak, éttermek, szobrok, emlékművek, magyar újságok, rádió, TV és még sorolhatnám, mind-mind figyelemre méltó és időtálló teljesítmények.
Közelebb került hozzánk a kinti világ
Természetesen lehetetlen három hét alatt részleteiben is megismerni ezt a sokszínű emigráns életet. Ám úgy gondolom, hogy ez a rövid körutazás is közelebb hozta hozzánk a kinti világot. Amely egy kicsit távoli, egy kicsit más, de mégis magyar. Az ilyen magyar-magyar találkozások mindkét felet erősítik és azt üzenik, hogy ha egy közösség hisz, ha remél, ha küzd megmarad. Nem szabad borúlátónak lennünk.
Ahelyett, hogy történelmi balsorsunk felett siránkoznánk „le kell vetnünk a gyászruhát, mert az Ige azt üzeni, hogy: „ A lecsonkított fának is kinő az ága”, ha Istenbe vetjük reménységünket. Végezetül ugyanazt mondhatom – Vörösmartyval szólva – amit már korábbi az afrikai utammal kapcsolatban is hangsúlyoztam: „Ez jó mulatság férfimunka volt.” Igaz, fizikai szempontból óriási megterhelésnek voltunk kitéve.
A másik, talán lényegesebb dolog, hogy a fáradtságot elfelejtjük, de az élmény megmarad, melynek révén világunk kitágul, kiszélesedik. Hiszen megannyi a különbség, más-más a kultúra, a vérmérséklet és eltérőek a szokások. Az ember ezeket megtapasztalva mindenhol felfedezheti és magáévá teheti azokat az értékeket, amelyeket ez az izgalmas, bonyolult és gyönyörű élet kínál a számára.
Fóthy János, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”49751,49409,49284″}
