Megállíthatatlanul forgok a saját tengelyem körül, pontosabban, nem is én forgok, hanem egy külső erő forgat, pörget. Olyan érzés, mintha körhintán ülnék. Habár, nem szeretek körhintára ülni, mert utána mindig rosszul vagyok.
Amióta egyszer a vidámparkban voltunk. Szuper nap volt… a dodzsemet például kifejezetten bírtam, kész ámokfutást vittem véghez. Csak a körhintára nem kellett volna felülni, mert utána visszaköszönt az ebéd. Azóta nem lehet felvarázsolni, pedig a búcsúban mindig a körhinta a legnagyobb attrakció, a gyerekek tolonganak körülötte, de engem hidegen hagy.
Most azonban, nem vagyok rosszul, hanem egyfajta önkívületi állapotban pörgök, forgok az előszobában. Éppen fürdőbe készül a család, ezért aztán eleinte nem is veszik észre, hogy mit csinálok, és később, mikor észreveszik, akkor is azt hiszik, hogy csak hülyéskedek. Apu rám is szól, hogy hagyjam abba, mire azt válaszolom, hogy nem tudom abbahagyni.
Apu megismétli, hogy ne hülyéskedjek, de anyu már sejti, hogy baj van – gyorsan autóba, és irány az ügyelet. A roham azonban, amilyen hirtelen jött, el is múlik, és mire beérünk az ügyeletre, már csak egy kis fejfájás marad.
Aztán, azon a nyáron még párszor eljátssza ez az alattomos betegség ezt a játékot.
Mindig orvul, a semmiből törnek rám a rohamok, de amikor eljutunk az orvoshoz, már nyoma sem marad. Így aztán senki se akarja elhinni, hogy egy pirospozsgás, napbarnított gyerek, aki láthatólag majd kicsattan az egészségtől, beteg legyen. Az orvosok minimum hisztérikának nézik anyut, mikor azt bizonygatja nekik, hogy ennek a gyereknek valami baja van. Végül, hogy megnyugtassák, erősítő injekciót írnak fel.
Ennek ellenére én, azon a nyáron, egyre fáradékonyabb kezdek lenni…
Folytatás következik…
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”52425,52263,52116,51537,51536,51535,51380,51244,51113,50712,50587,50445,50274,50103,49944,49788″}
