Fábry Zoltán életművének legértékesebb része 1945 és 1948 között írott naplója, az ÜRESJÁRAT. (Megjelent 1991-ben Magyarországon, közreadta Repiszky Tamás, a kötetet szerkesztette és a bevezető tanulmányt Tóth László írta.)
Ezek a feljegyzések a stószi író lelki állapotát dokumentálják a (cseh)szlovákiai magyarság eddigi legkeservesebb időszakáról, a második világháborút követő mindennapokról, teljes jogfosztottságunkról, tehetetlenségünk, védtelenségünk olykor őrjítő érzelmi viharairól. A háború után győztesnek minősített Csehszlovákia a hatalom minden eszközével, nem titkoltan meg akart szabadulni tőlünk, háborús bűnösnek bélyegezve minden magyart a csecsszopótól kezdve az aggastyánig. Számunkra ez volt a második Trianon: a határok ismét megváltoztak, s megtörtént arisztokráciánk teljes, értelmiségünk csaknem teljes lefejezése – elüldözése, illetve később, a közéletből való kirekesztése.
A pusztítást máig sem hevertük ki, nem csodálkozhatunk hát mai helyzetünkön, a népességfogyáson, a megosztottságunkon. Mintha nem érdekelne már sem a saját sorsunk alakulása, sem az, hogy milyen világot hagyunk hátra a gyermekeink és unokáink számára. Maholnap a második olyan hazai magyar nemzedék nő fel, melyet alig, vagy egyáltalán nem foglalkoztat felmenői történelme, de nem csak az itthon történt szörnyűségek, hanem a nemzet sorsának alakulása sem. Számomra a legmegdöbbentőbb tapasztalás: már a Fábry-életmű sem megismerni való téma ifjaink körében (tisztelet a kivételeknek!) Gyérültek az író szülőhelyének, házának és sírjának látogatásai, de ami ugyanolyan szívfájdító: Üresjárat c. naplója 1991 óta nem talált újabb kiadóra! Nálunk, a Felvidéken sem!
Ha nem ismerjük meg Fábry Zoltán legfontosabb írásait és példás erkölcsű magatartását 1945-től 1970-ig, a haláláig, sem a hazai magyar, sem az összmagyar, sem az európai történelemre nem tudunk majd tárgyilagos szemmel nézni. Esterházy János vértanú sorsát sem érezhetjük át minden összefüggésében, egyszóval: kiszolgáltatjuk magunkat a mindenkori félrevezetéseknek, hazugságoknak és bábokká válunk, akiket úgy mozgatnak, ahogyan a hatalom pillanatnyi érdekei kívánják.
Félreértés ne essék: nem vagyok revizionista, és tisztában vagyok vele, hogy felül kell emelkednünk a múlton, hiszen a megbékélést nem írhatja felül semmi. Jogunk van viszont megismerni az igazságot. Megtudni, mi történt valójában a huszadik század háborús és eszmei vérzivataraiban, s ezekben a történelmi helyzetekhez miképpen viszonyultak a magyarság vezetői. Művészeink a huszadik században is hiteles alkotásokban rögzítették a kort.
Egyre több alkotónk munkássága kerül elő az elhallgatás sötétjéből a fényre, hogy megérthessük, mi okozott sok sebből vérző országunk népének olykor elviselhetetlen fájdalmakat, reménytelenséget, megaláztatást. Fábry Zoltán életművének ismerete ezért érték. Lássuk hát először a környezetet, melyben élnie adatott: Stószt.
Lilára és fehérre, néhol égszínkékre festett, jellegzetesen helyi, stószi épület – durchfahrttal – ez Fábry Zoltán háza. Az író itt töltötte szinte egész életét. Az első világháború résztvevőjeként, kamasz szemmel még, látta a századelő Itáliáját, Galíciáját, később, a Nemzetközi Munkássegély küldöttségének tagjaként, 1932-ben beutazta Kárpátalját. Rövid ideig Budapesten diákoskodott, a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-történelem szakos hallgatója volt, de elhatalmasodó tüdőbetegsége miatt félbeszakította tanulmányait, s hazatért szülővároskájába. Magát az épületet a Fábry-ősök emelték és lakták. Az író egyik kedvelt tartózkodási helye az udvar volt, árnyát és csendjét gyakran használta olvasásra. A növényzet úgy burjánzott itt, mint az őserdőben, nem engedte, hogy nyessék-kaszálják-vágják. (Folytatjuk.)
Batta György, Felvidék.ma
Fotó: Kolár Péter gyűjteményéből
{iarelatednews articleid=”54816″}
