Volt egyszer egy Magyar Művelődési Intézet, s annak két elkötelezett alkalmazottja, akik több mint 20 éve álmodtak egy nagyot, és az álomból valóság lett.
Halász Péter és Romhányi András neve tájainkon is ismert, hiszen mindketten bejárták a Felvidéket és baráti kapcsolatok fűzik őket az itteni civil szervezetek vezetőihez. Halász Pétert a Duna TV egykori munkatársaként, sőt előadóként már a 80-as évek vége felé ismertük, Romhányi András nevét pedig a Csemadok volt járási tisztségviselőiként az 1995-ös elbocsátások idején ismertük meg. Ő hívta meg a kétségbeesett járási titkárokat Budapestre egy háromnapos túlélő tréningre. Hiszem és vallom, ő mentett meg bennünket önzetlen segítségével, amikor végigkalauzolt azon budapesti intézeteken, amelyek azóta is segítő kezet nyújtanak. Mi, akik a legnehezebb időszakban, fizetés nélkül ott maradtunk a süllyedőnek hitt hajón, és partra értünk, ezt neki is köszönhetjük. Azóta tart a barátságunk.
Aztán ők tovább szőtték álmaikat és létrehozták a Civil Akadémiát a Kárpát-medencében élő magyar civil vezetők köréből. Ez is a 90-es évek vége felé indult, és azóta is tart. Erdélyből, Felvidékről, Horvátországból, Kárpátaljáról, Délvidékről, Szlovéniából, majd később Bosznia-Hercegovinából és Brünnből évente 20-25 fő csatlakozott a csoporthoz. A Felvidékről Mézes Rudolf, jómagam és Hogya György. Minden évben más országban találkoztunk a magyar civil vezetőkkel, hogy kicseréljük nézeteinket, tapasztalatainkat, megismerjük egymás tevékenységét és kölcsönösen erősítsük egymást. Valami különös családi légkör szövi át a találkozásokat, melyek a testvéri szeretet érzését ültették el a résztvevőkben. Mivel a találkozások megvalósítása pályázatfüggő, idén októberben még úgy tűnt, hogy ezúttal nem sikerül megvalósítani. A drávaszögi Tomasic Korina asszony (akit egyik utunk alkalmából a velünk lévő református lelkész keresztelt meg, s valamennyien keresztszülő szerepet vállaltunk) azonban jelezte, hogy meghív bennünket egy rendezvényük apropóján, s az anyagiakat is előteremti. Így, neki köszönhetően az idei találkozó sem hiúsult meg. Sajnos többen mégsem tudtunk jelen lenni, de lélekben mégis mindannyian együtt voltunk.
Romhányi András, aki a mai napig e testvéri kapcsolat ápolásának mentora, a különleges hangulatú találkozók szellemi atyja, aki szeretetével láthatatlanul vezeti e kis csapatot, a következő körlevelet küldte el mindenki címére:
Kedves Barátaim!
Kedves Civil Akadémisták!
Köszönöm Korinának, hogy minden ellenkező irányú kényszer ellenére mégis…!
Köszönöm Nektek, hogy együtt voltunk és egymás arcában megfürdethettük sajátunkat.
Köszönöm Nektek, akik nem tudtatok velünk lenni, de lélekben azért igen!
Vigyétek el a hírt más közösségekbe: szerte a Kárpát-medencében vannak közösségek, melyeknek tagjai figyelnek egymásra! Ezek adnak reményt: a szennyáradat után is lesz élet. Adjatok hírt magatokról, tudjatok egymásról, vegyétek fel egymással a kapcsolatot!
„Lesz még egyszer ünnep a világon!”
Szeretettel
András”
Könnyezve olvastam sorait, én, aki most nem tudtam ott lenni. S az jutott eszembe: milyen más lenne a világ, az életünk, ha itthon is így tudnánk egymáshoz közeledni. Mert ahhoz, hogy egy kicsit lelkileg is jól érezzük magunkat, nem pénz kell, csak az egymásra figyelés, a szép szó, a másik tisztelete, szeretete.
DE, Felvidék.ma
