Röviden Nagycsalomjáról
Nagycsalomja a hajdani Hont megye Ipolynyéki járásának legdélibb települése. Egykor mostani helyétől északabbra feküdt. Valahol ott, ahol a mai község fölött emelkedő kicsi dombon a régi templomromok láthatók. A Magyar Katolikus Lexikon szerint a falu plébániája 1291 táján már biztosan létezett, s első templomát Mindenszentek tiszteletére szentelték (2004,485). Máshol azt olvassuk, hogy 1244-től adatolható temploma alapján a helységet Eghazaschalominak nevezték. Erről az Isten házáról Ipolyi Arnold, vidékünk egyháztudósa is többször írt, s rá
hivatkozva állítja Gyürky Antal helytörténeti kutató, hogy Csalomja „parochia-temploma Hunt-Pázmán építmény”, tehát még régebbi keletkezésű lehetett a fent említett időpontnál. Feltételezi Gyürky, hogy a nagybörzsönyivel, a bényivel, az ipolyságival egyidőben épülhetett (1882,157). A templomot a 19. század közepén elhagyták a hívek, mert az romossá vált.
Nagycsalomja a Hontpázmán nemzetség ősi birtoka, s Mohács előtt volt itt birtokrésze Borbála és Erzsébet királynéknak, valamint a Farnosi és a Gécsi családoknak is. A falu akkori jobbágynevei közt előfordultak az alábbiak: Beren, Booth, Bothos, Chetnek, Danyk, Doka, Koach, Oroz, Therek, Thoth, Wanda, Warga, Weres, Zabo, Soos (Bakács 1971,98-99).
Vályi András földrajztudós a község határát jó termékenységűként, legelőjét elegendőként, szőlőhegyét első osztálybéliként emlegette (1796, 367). Fényes Elek geográfus is kitűnőnek találta a magyar falu földjét, amely sok búzát, kukoricát, árpát és kapós bort termett (1851, 197). A község határáról részletes leírást találunk Pesty Frigyes Helynévtárában is.
A török idő alatt a már délebbre húzódott Nagycsalomja sorsa sem volt könnyű, bár az adófizetőknek többször sikeresen ellenállt a falu. 1642-től az itteni birtok a Majthényiek és a Rádayak uradalma lett (Antolov 2003,4). Az előbbiek révén a Madáchoknak még a l9. században is volt errefelé birtokuk, s így kötődött e helységhez Madách Imre drámaköltő is, akinek kéziratai közt az itteni birtokon keletkezett leveleket is találunk (Csáky 2004, 33). A 18. századtól gróf Teleki Ágostonnak, Vay Gábornak, báró Majhtényi Lászlónak, Gáspár Istvánnak, Méhes Józsefnek és Bolgár Jánosnak voltak itt birtokai. Az utóbbiak révén a Kégli család is vagyonhoz jutott itt. A faluhoz szellemi életünk több kiválósága is kötődött, s Csalomjának neves szülöttei is voltak. Közéjük tartozik Gáspár Imre, akiről részletesebben szólunk az alábbiakban.
Ki volt Gáspár Imre?
A nagycsalomjai Gáspár család leszármazottja az a Gáspár Imre (1854-1910), aki költőként, újságíróként és műfordítóként tevékenykedett a maga korában. Apja, Gáspár György 1860-ban Hont megye főszolgabírája lett, s mint nagy zenészt is ismerték a környéken. Tőle maradt fenn a Békót vettem kese lovam lábára kezdetű dal. Birtoka sajnos korán tönkrement Nagycsalomján.
Gáspár Imre 1854. február 24-én született a Hont megyei Nagycsalomján. Evangélikus szülők gyermeke lévén, a szomszédos Kiscsalomján keresztelték február 25-én. A nagycsalomjai öregtemetőben látható még keresztanyjának, Gáspár Évának (1786-1855) szomorúfüzes sírköve.
Az anya, Karassiay Mária gazdag polgárok lánya volt. Pestről került a nagycsalomjai udvarházba, s amíg a férj dáridózott, ő gyakran „bezárkózott szobájába, a legfinomabb ételek és hatalmas csésze feketekávé mellett írta rosszul sikerült frigyének vég nélküli sirámait francia nyelven”. (Sziklay, 1988:14) A gyerekekkel ebben a környezetben aztán senki sem törődött. Nem csoda hát, ha a gyermektelen sógor, Kalauz Pál hájniki nemesember magához vette a három Gáspár-fiút, hogy nevelésükről gondoskodjék. A nagynéni férje volt ő, s anyai ágon a Radványszkyakkal állt rokonságban.
Imre tehát kisgyermekként Zólyom megyébe, a Szliács melletti Hájnikra került, s a szülőfaluhoz a későbbiekben nem volt sok köze. Ám a családból vihetett magával valami kis örökséget. Elsősorban az íráskészséget és a nyelvek iránti tehetséget, meg a mulatozás iránti hajlamot, ami főleg Pesten bontakoztatott ki élete utolsó szakaszában.
Hájnik mélyebb nyomokat hagyott Gáspár életében, mint a szülőföld. A festői táj magával ragadta a költészet iránt fogékony Imrét, az udvarház pedig több szempontból is jó példával szolgált. A nagy könyvtár felkeltette érdeklődését, s kielégítette olvasási vágyát, a magyar földesúr és a szlovák nép közti kezdeti jó viszony pedig baráti érzelmeket táplálta benne. A környezetnek így döntő szerepe volt abban, hogy Gáspár nagy lelkesedéssel fordult a szlovák irodalom és kultúra felé.
Tíz-egynéhány éves Gáspár, amikor a híres Selmeci Evangélikus Líceumba kerül. Tagja az önképzőkörnek, munkái jelennek meg a Korányban; Petőfi lesz a fiú ideálja. A nyugtalan természetű fiatalember azonban már itt ellenzéki magatartást tanúsít: összeütközik a konzervatív tanári karral, különösen a Petőfit semmibe vevő Suhajda professzor ellen lép fel erélyesen. (Sziklay, 1955:21) Kívánalmak című röpirata miatt el is kell hagynia az iskolát.
1868/69-ben Rimaszombatban folytatja tanulmányait. A Gömöri Lapoknál jelentkezik első cikkecskéivel, melyekben a gyermekkori tájat mutatja be: a zólyomi hegyekről, a szliácsi fürdőről ír nagy szeretettel és büszkeséggel. Tanult még ezen kívül Zólyomban, Pozsonyban és Pesten. Tehát már diákévei is mozgalmasak, változatosak voltak. További működési helyeit, újságírói tevékenységének állomásait hosszan tartana felsorolni.
Gáspár Imre első irodalmi kísérletei Balassagyarmaton, az Ipoly és a Nógrádi Lapok hasábjain jelentek meg. Az itteni írók – Csalomjai (Pajor István), Koroda Pál, Reviczky Gyula, ifj. Szinnyei József, Rudnyánszky Gyula – szellemi vezérüknek tekintették őt. Gáspár 1874-ben a Pestről kiszorult, polgári törekvésű nemzedéktársai számára Gyarmaton keres megnyilvánulási lehetőséget. A balassagyarmati Nógrádi Lapokban a hetvenes években egy emlékezetes polémiára is sor került. (Lásd: Praznovszky, 1979) A Csalomjai – Gáspár-féle „töklic” vitáról van szó. A heves „irodalmi” konfliktusban két ellentétes szemlélet csapott össze: a nemesi és a nemességből kiválni akaró, írásaiból megélni kész polgáré. Gáspár természetesen az utóbbit képviselte. Az irodalomtörténeti értékű polémia annál inkább is érdekes, mivel abban maga Mikszáth is részt vett. Földijével, Mikszáthtal különben a hetvenes évek végén Pesten is kapcsolatba került már.
Még egyszer találkozhatunk Gáspárral Balassagyarmaton. 1877-ben jelent meg itt a Röpke Ívek, a megye első irodalmi lapja, melynek ő is munkatársa volt. Időközben Pesten is többször felbukkant Gáspár. Dolgozott a Pesti Naplónál, a Népszavánál, az Új Budapesti Napilapnál s még számos korabeli újság közölte a munkáit. Irodalmi társulatot is akart alapítani, tervezte egy ifjúsági folyóirat kiadását – lapvezérül magát Jókait is megnyerte.
A hetvenes évek végén meglepően merész cikkeket írt az Új Budapesti Napilapban, 1877-ben pedig a Cigaretta című szatirikus lapot is szerkesztette. Lapszerkesztői-újságírói tevékenységét és elképzeléseit valójában Debrecenben bontakoztatta ki (Debreczeni Hírlap, Debreczeni Ellenőr, Debreczen, Debreczeni Reggeli Újság, Szabadság). Sziklay szerint „ő csinált a debreceni újságokból színes sajtót” (1955:157), megteremtve a sajátos helyi hírlapírást. Gáspár hozzájárult a vidék kulturális felemelkedéséhez, s ezáltal az egyetemes magyar kultúra fejlesztéséhez is. Megteremtette például a vidéki színikritikát; elsőként közölte Pesten kívül a kortárs magyar irodalmat, miközben a világirodalmat se hanyagolta el. Gondja volt az utánpótlásra is: foglalkozott az újságírójelöltekkel is, írókat fedezett fel, indított útjukra stb. Egyszóval nagyban hozzájárult ahhoz, hogy „az akkor még nagy többségükben falusi debreceniek nagyot haladjanak a szellemiek terén is a kapitalista polgárosodás útján”. (Sziklay, 1955:158)
Gáspár debreceni tevékenységét újabban Bényei Miklós vizsgálta meg alaposabban. Sajnálattal állapítja meg, hogy čteni munkásságával a helybeliek sem foglalkoztak érdemben: „A debreceni helytörténeti kutatás sem fordított kellő figyelmet rá, holott mindent egybevéve több mint tíz évig dolgozott a városban.” 
Azt is hangsúlyozza Bényei, hogy a Sziklay által felvázolt Gáspár-képet tovább lehetne árnyalni, akár a debreceni tevékenységének további mélyebb és alaposabb elemzése által. A Debreczen című lapban kifejtett és a helyi Függetlenségi Párt körüli tevékenysége kapcsán Bényei leszögezi, hogy Gáspár „rögtön és aktívan bekapcsolódott a párt társadalmi hátterét adó Függetlenségi Kör munkájába”. Az ifjú újságíró lelkes Kossuth-hívő lett. „Ezt követően – pedig, mint a továbbiakban olvassuk – több mint hat esztendős szerkesztői munkássága során az ellenzéki orgánum hasábjain csak a névvel, illetve azonosítható álnévvel, névjellel ellátott, Kossuth Lajosról szóló közleményeinek (vezércikkeinek, tárcáinak, karcolatainak, glosszáinak stb.) száma meghaladja az egy tucatot, ezeken kívül négy, a turini remetét köszöntő verset publikált”. (Bényei, 1999:144-145)
Bár az újságírás terén Gáspárnak valóban elévülhetetlen érdemei vannak, ő mindenekelőtt költőnek hitte magát. Igaz, hogy több önálló verseskötete is megjelent, s olyan termékeny volt a maga korában, hogy ebből a szempontból csak kevesen múlták őt felül, mégsem nevezhetjük nagy költőnek. Költészetét tekintve a mennyiség nincs arányban a minőséggel. 
Gyorsan, felületesen dolgozott Gáspár, de „egyetlen olyan lírai költeménye sincs talán, melyre a műgond lenne jellemző” – állapítja meg Sziklay. (1955:117) Itt jegyzem meg, hogy ez nem minden esetben jellemző azokra a hazafias, Kossuthot dicsőítő verseire, melyeket a debreceni lapokban közölt.
A bálkirálynő dalai és a Válogatott költemények darabjai bár szép gondolatokat tükröznek, gazdag érzelemvilágról árulkodnak, a versekben ugyanakkor „a cigányos cikornyákat s a kiegyezési kor polgári szalonjaira jellemző modoros műbánatot is megtaláljuk.” (Sziklay, 1955:117) A költemények tartalmi részét illetően azonban van pozitívuma is Gáspár lírájának. Igaz, hogy költészete korántsem mélyült el úgy, mint Reviczky Gyuláé, forradalmisága nem ért fel Komjáthy Jenőéhez, de – főleg a hetvenes évek vége felé – „mind erőteljesebben szólal meg lantján a kor társadalmi viszonyai ellen tiltakozó politikai költészet”. (Sziklay, 1955:118) Újabb dalok az időnek című kötete 1878-ban jelenik meg.
Ebben a korszakban talán az epikában alkotta Gáspár a legnagyobba Kéziratban maradt regényei, a Lapis Refugii (1897), a Nagy pálya kezdetén(1899) és a Hónapos szobák (1901) komoly problémákat vetnek fel: rámutatnak az arisztokrácia és a dzsentri züllésére, s már a kapitalizmus ridegségét, zordon önzését is bírálják.
Gáspárnak számos költeménye látott napvilágot a debreceni újságokban. Ezekből jelentetett meg nemrégiben ötöt Bényei Miklós Kossuth Lajos és Debrecen című kötetének Függelékében. A versek közül négy Kossuthot dicsőíti, egy pedig a hősök emlékét idézi. A Kossuth szül. napjára szeptember 21-én című négysoros, félrímeket alkalmazó költeménye a függetlenség óhaját, reményt s a bizakodást sugallja.: „A függetlenség független hazának/ Napfényes álma – nagy nevedben él!/ Ha szólsz, ha intesz, bízunk a jövőben/ S csüggedt reményünk újma szárnyra kél!”
A debreceni sajtóban megjelent számos versében a szülőföldet, az ifjúságát idézi, már-már romantikus és nosztalgikus hangnemben, mintegy elvágyódva a jelen igazságtalanságai, kiábrándító megnyilvánulásai elől.
Csáky Károly, Felvidék.ma
