Az Európai Unió 2016. júliusi strasbourgi plenáris ülésén az Európai Bizottság első alelnöke, Fran Timmermans felszólalásában Szlovákia kisebbségi ügyekben mutatott teljesítményét magasztalta. A biztos szerint Szlovákia példát mutatott abban, miként kell a nemzetiségi konfliktusokat megoldani. A szlovákiai magyarsággal való bánásmódot egyenesen példaértékűnek nevezte: „Nézzék meg most az országot, a kormány összetételét, azok, akik korábban nem is beszéltek egymással, most együtt dolgoznak” – fogalmazott a Bizottság alelnöke.
A felszólalást követően Morvai Krisztina európai parlamenti képviselő a sajtóhoz eljuttatott közleményében azt kéri, hogy aki eltérő tapasztalatokkal rendelkezik a kisebbségi kérdés szlovák megoldásának valóságáról, az írja meg egy levélben és küldje azt el a Bizottság alelnökének.
Polgár Hajnalka ezt meg is tette: Nyílt levele – melyet elküldött az EU-biztosnak is – a tények.sk-n látott napvilágot, ez olvasható az alábbiakban.
Tisztelt Frans Timmermans alelnök úr,
Hallottam az Ön 2016 júliusi beszédét, melyben egekig magasztalta a mai Szlovákia kormányát, az itteni közjogi állapotokat, és az itt élő őshonos magyar nemzeti közösségünk helyzetét.
Uram, én nem tudom, hogy kik informálják Önt, és honnan szerzi értesüléseit, de ha felvidéki magyar nemzeti közösségünk jelen állapota számít az Ön megítélése szerint előrelépésnek, akkor a hosszú ideig tartó túszdrámák áldozatainak kilátástalansági állapotba hanyatló beletörődési traumája önfeladási szakaszát is minősíthetjük a túszdráma előrelépéseként. Amennyiben a jelen kormánykoalíció együttműködése az a sikertörténet, amely követendő európai példa, úgy Ön (a felvetett hasonlatnál maradva) a túsztartókkal (jobb bánásmód reményében) együttműködést vállaló túszoknak, a társaik élete és életben maradása ellen irányuló tevékenységét emelte piedesztálra. Ezen logika szerint (a mai európai értékítélet szellemében) az egykori túsztársak segédletével halálraítélt túszok végleges kiirtása jelenti a túszdrámák megoldását? Azt jelenti ez, hogy a túsztartó és a neki örök rabságra és szolgaságra behódoló, a mindenkor felette hatalmat gyakorlót gátlástalanul kiszolgáló, emberségéből kivetkőzött túsz mintája a követendő példa? Ugyanakkor üzenete azt is jelenti, hogy a halálba üldözött túszok maguk tehetnek a sorsukról, mert nem teljesítették túsztartóik elvárásait és nem cselekedtek emberi méltóságuk ellen a puszta (kifosztott) életükért?
Nem akarom elhinni, hogy ezt Ön a valós tények ismerete alapján jelentette ki.
Ezért bátorkodom Ön elé tárni az Ön által oly nagyra értékelt államhatalom valós arculatát. Kérem, szánjon rá időt és energiát, hogy levelemet és annak mellékleteit is tüzetesen elolvassa és azok bizonyítékokkal alátámasztott tényeit mérlegeli!
Magánemberként társadalmilag tevékeny aktivistának számítok. Több civil szervezetben is tevékenykedem, tagja vagyok a Szlovákiai Magyar Közgazdász Társaságnak, a Palóc Társaságnak, a Somorja Hangja – Vox Samariae polgári társulásnak, a Magyar Polgári Körnek, és felkérésre segítem a Pro Civis polgári társulás munkáját is. A Magyar Polgári Kör nevű polgári társulás, (melynek alelnöke vagyok) a Szlovákiai Magyar Kerekasztal tagszervezete. (…)
Közalkalmazottként, mint megyei pénzügyi ellenőr tevékenykedem. Oldalakat és teljes tanulmányokat tudnék Ön elé tárni arról, hogyan, milyen mediális ráhatással és milyen jogkeretek megteremtésével használják itt fel például az Európai Unió foglalkoztatáspolitikai pénzforrásait célirányos asszimilációs politikára, a magyar lakosság folyamatos félelemben tartására.
Teszik mindezt annak ellenére, hogy az 1995. február 1-jén, Strasbourgban jóváhagyott, ETS No. 157 Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelméről, 5. cikke 2. bekezdése értelmében, „a keretegyezmény betartására kötelezettséget vállaló Felek az integrációt szabályozó általános politikájuk keretében hozott intézkedéseik sérelme nélkül tartózkodnak minden olyan politikától vagy gyakorlattól, amely a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek akaratuk elleni asszimilációjára irányul és védelmezik ezen személyeket minden olyan akciótól, ami a beolvasztásukra irányul”. Egyúttal az ETS No. 157 Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelméről 16. cikke értelmében „a Felek tartózkodnak olyan intézkedések meghozatalától, amelyek a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által lakott területeken az arányokat megváltoztatják, és arra irányulnak, hogy korlátozzák azon jogokat és szabadságokat, melyek a jelen Keretegyezménybe foglalt elvekből származnak”.
A Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló Keretegyezményt Szlovákia törvénytárában 160/1998 szám alatt ratifikálta, a fentebb idézett kitételeit pedig a szlovákiai törvénytárában 115/1997 szám alatt jóváhagyott Szerződés a Magyar Köztársaság és a Szlovák Köztársaság között a jószomszédi kapcsolatokról és a baráti együttműködésről szóló törvényének 15. cikke 2. bekezdése d) pontjában is megerősítette.
Mindhiába, ha egyszer egyetlen szerv sincs, amely a valós számadatokat és statisztikai mutatókat, valamint verbális, pszichológiai, szociális és gazdasági erőszak társadalmi megnyilvánulásait is mérlegelve ellenőrizné a fenti elvek betartását, és szankcionálná a kimutatható hiányosságokat. (Néhány általánosan előforduló konkrét példa dokumentumai és hivatkozásai megtalálhatók levelem mellékleteiben.)
Uram, mi itt a Felvidéken valóban nagy reményekkel tekintettünk az Európai Unió irányába, és bizton állíthatom, hogy az itt élő magyar lakosság, és a csatlakozási népszavazást levezénylő akkori magyar miniszterelnök-helyettes, Csáky Pál nélkül ez a csatlakozás sohasem jött volna létre. Bíztunk benne, hogy az Európai Unió komolyan gondolja saját irányelveit és keretegyezményeit, és hathatósan hozzájárul majd a természetes régiók kialakításához, nyelvhasználati jogaink megerősödéséhez, az asszimilációs politikák visszaszorításához, területi önrendelkezésünk megteremtéséhez, és a gyarapodásunkat szolgáló helyi fejlesztések védnökévé válik.
Sokszorosan csalatkoznunk kellett. Az Európai Unió még csak szankciók kilátásba helyezésével sem dorgálta meg a felettünk önkényúrként rendelkező államhatalmat, amikor elszaporodtak a magyar verések (pl. Malina Zsák Hedvig, a dunaszerdahelyi szurkoló esete) melyeket a hatalom nyilvánosan önmegverésként, hazugságként, megfélemlítő túlkapásaikat pedig jogos fellépésként deklarált. Nagy Európai Uniós csend uralkodott akkor is, amikor 2007-ben a minket háborús bűnösként megjelölő beneši dekrétumokat visszavonhatatlanná és elévülhetetlenné tették, és melyhez elég egyetlen kormányrendelet, hogy újra vagyonunktól és állampolgárságunktól is megfoszthassanak.
Ugyanez a jogszabálykeret ad hatalmi teret az államalkotók betelepítésére a beneši dekrétumok alapján elődeinktől önkényesen kisajátított földterületekre, melyekre a tulajdonosok jogos leszármazottai még csak jogigényt sem formálhatnak, nem hogy gazdálkodásról, építkezésről gondolkodhatnának. Mivel a mai Szlovákia alkotmánya államalkotónak kizárólag a szlovák nemzet tagjait tekinti, a magyarokat pedig a dekrétumok értelmében mindenkor megbízhatatlan háborús bűnösként és nemzetellenes elemként definiálja, így a társadalmi térben 2007 után új lendületet kapott a soviniszta magyarellenesség.
Hogy érzékeltessem Önnel, milyen súlyos törvényi alapról van szó, képzelje el, hogy egyes részei ideiglenes hatálytalanításával máig élnének a zsidóellenes törvények. Amíg az érintettek szót fogadnak, csendben vannak, elfogadják másodrendűségüket, szégyellik vagy elfelejtik származásukat, és nem akarnak hitéletet élni, addig nem kobozzák el vagyonukat, nem deportálják őket, és a csillagot sem kell viselniük, de azért folyamatosan éreztetik velük, hogy elég egy kormányrendelet, hogy ez bármikor megtörténhessen. El tudja ezt Ön képzelni? Ezek után is összeférhetőnek tartja Ön a beneši dekrétumokat az Európai Unió deklarált értékrendjével?
Ezen jogalap hatását fokozzák olyan jelenségek is, mint a közmédia színterén általánossá váló „magyar” megjelölés pejoratív elterjedése, melyet az idióta szinonimájaként használnak. Folyik a tudatos történelemhamisítás, párhuzamosan pedig az államalkotók foglalkoztatás-politikai taktikákat felhasználó betelepítése még az egyébként átlagon felüli munkanélküliségi rátájú magyar térségekbe is. Hogy ez miért baj? Mert a helybéli nem kaphat munkát és nem kap összevethető mértékű támogatást sem, az államalkotók pedig beléjük sulykolt felsőbbrendűségük tudatával még csak kísérletet sem tesznek az alkalmazkodásra a helyi őslakossághoz, nem igazodnak annak nyelvéhez, kultúrájához, hanem éppen ellenkezőleg, megalázzák, ócsárolják, verbálisan és gyakran tettlegesen is bántalmazzák és megfélemlítik őket.
Felvidéki magyar közösségünk fokozatosan veszítette el az Európai Unió jogrendjébe vetett bizalmát, és reményét a túlélésre és megmaradásra. Az államhatalom máig tartó zaklatásai miatt szülőföldje elhagyására kényszerülő, mára három gyermekes családanya, Malina Zsák Hedvig, mostanáig napirenden tartott esete után, mit gondol, ki mer itt feljelentést tenni, ha a gyermekét a betelepítettek gyermekei (gyakran szülői biztatásra) bántalmazzák a játszótéren vagy úton az iskolába? Ki mer maga szerint az elmúlt évek történései után jogorvoslatot kérni, ha valamely idős családtagját „kurva magyar” megjegyzés kíséretében lelökik a tömegközlekedési eszközről, vagy a térségben előnyben részesítettként munkát kapó autóbuszsofőr, bolti eladó, állami hivatalnok, esetleg egészségügyi dolgozó gúnyos megjegyzések kíséretében egyszerűen nem szolgálja ki?
Reménysugárként érkezett Magyarország 2010-ben jóváhagyott egyszerűsített honosítási eljárást biztosító törvénye, melynek célja, hogy megkönnyítse a határon túl élő magyarok számára az anyaországgal való kapcsolattartást, és biztosítsa számukra, hogy – szülőföldjükön maradva – jogi értelemben is kötődhessenek az anyaországhoz, hogy ezzel részlegesen visszanyerhessék emberi méltóságukat, biztonságérzetüket és újra megélhessék magyarságukat, vállalhassák identitásukat. A mai Szlovákia államhatalma azonban ezt az esélyt is csírájában elfojtotta ellentörvényével, és az Európai Unió szervei tétlenül (talán még kárörömmel is) nézik, ahogy a 105. életévét taposó Tamás Ilonka néni és sorstársai üldöztetnek.
És csend van az Európai Unió háza táján akkor is, amikor a helyi népszavazások, érvényes petíciók egy kézmozdulattal lesöpörtetnek az asztalról.
Csodálkoznivaló, ha egyre nagyobb méreteket ölt a kilátástalanság, az apátia, növekszik az öngyilkossági kísérletek száma, és beteges mértéket ölt a magyar közösségi Stockholm-szindróma?
Az elhatalmasodó közösségi Stockholm-szindróma iskolapéldája lehet például a 2014-es pozsonyi eset, amikor az elnöki hivatal osztályvezetője, egykori szlovák jégkoronglegenda, Dárius Rusnák, egy szép májusi napon, egy pozsonyi bárban inzultált két fiatal nőt, „Kibaszott magyarok” – kezdetű felkiáltással azért, mert egymással magyarul társalogtak, majd társával összeverte a nőket védeni próbáló két szlovák férfit. A történet folytatása, hogy a frissen megválasztott köztársasági elnök, Andrej Kiska, mint egy jóvátételként meghívta az érintett két hölgyet és a Szlovákia jó hírét megmentő két fiatalembert. Csak és kizárólag ők öten vettek részt a találkozón, és a két vegzált hölgyön kívül a találkozó egyetlen résztvevője sem bírta a magyar nyelvet, mégis az egész média, a magyar közösség jelentős része és a két hölgy is boldog volt a fiúkat a szlovák becsület lovagjaiként kikiáltó elnöki meghívástól.
Csak keveseknek tűnt fel, hogyan is deklarálta ez az esemény, a rossz túsztartó és a jó túsztartó esetét. A két hölgyet azért érte (a rossz túsztartó által) durva incidens, mert a szülőföldjükön, az anyanyelvükön társalogtak, majd érkezik a köztársasági elnök (mint jó túsztartó), aki békés verbális eszközökkel kényszeríti a nyelvi jogaikban sértett hölgyeket az államnyelv használatára. Őszinte gesztus esetén a köztársasági elnök minimum egy tolmácsot vitt volna magával, ezzel jelezve, hogy ő mennyire tiszteletben tartja az anyanyelv-használati jogainkat, és a magyar közösség tagjait egyenjogú polgároknak tekinti, amit egy nagyvonalú gesztussal akár el is utasíthattak volna a hölgyek a kölcsönös tisztelet jegyében. Így azonban csak valami olyasmi történt, mintha az izraelita vagy moszlim mivoltában megsértett embert kárpótlásul nagy csinnadrattával meghívták volna egy disznótoros pálinkafőzésre.
Ugye érzi a helyzet abszurditását, és a történet üzenetét?
Maga szerint, normális, hogy a megaláztatástól való félelemből elhalkul a magyarok hangja, ha szülőföldjükön, nyilvános helyen egymással vagy gyermekeikkel magyarul beszélnek (ugyanúgy, mint a beneši dekrétumok fénykorában, amikor csak azért elhurcolhattak embereket, mert bátorkodtak magyarul megszólalni)? És ők a még gerincesek, mert egyre több az az egyszerű ember, aki az őket ért megalázó tapasztalatok és a folyamatos média hadjárat hatására megfelelési kényszerbe (vagy inkább a fent megnevezett Stockholm-szindrómás tünetcsoportba) zuhan, és saját szüleit, nyelvét, kultúráját megtagadva önként kezdi államalkotónak nevelni gyermekét, hogy atrocitás ne érje. Mindez történik az Európai Unió hallgatólagos támogatásával, és legyünk őszinték, az Ön felmagasztaló dicséretével ezen államhatalom irányába.
A pincémet feltörő, postaládámat megrongáló és mindkét helyen a „Szlovákiában szlovákul!” feliratot felpingáló, zsolnai származású, házunkban új bérházlakónak számító államalkotó fiatalember, aki az elhalálozott őshonos régi lakótárs lakását hitel nélkül tudta megvásárolni, már szóra sem érdemes.
Ahogy a csaknem kizárólag a magyarok által lakott területekre összpontosító, az idős, vagy valamilyen váratlan esemény (baleset, tűzvész vagy vízkár) hatására bajba jutott egyszerűbb embereket szándékosan félrevezető bűnszervezetekről is fölösleges szót ejteni. Mily szép is, amikor kihasználva ezen emberek jóhiszeműségét, pillanatnyi kiszolgáltatottságát, bizonytalan haszonnal, vagy ingyenes szakmai segítséggel kecsegtetve, bonyolult államnyelven írt szerződéseket íratnak alá, (melyeknek bonyolult jogi nyelvezetét a nyelvet tökéletesen bíró államalkotók is csak kevesen tudják értelmezni,) melyekkel egyenes úton segítik őket végeláthatatlan adósságokba, vagy egyenesen hajléktalanságba.
Bizony-bizony, ezen „tökéletes” államalakulat jogérvényesítési lehetőségei mellett, kár is ilyesmire a szót fecsérelni, még akkor is, ha kötetnyi sorozatos jogsértés történik.
A legtisztességesebb talán az lenne, ha nyíltan felvállalt sovinizmussal sorba állítanák a maradék felvidéki magyar nemzetrészt a Duna partján, és végleges megoldásként belelőnék csecsemőtől az aggastyánig valamennyi, a jogrendjükben „háborús bűnösként” definiált embert. Persze, az Európai Unió ezt ebben a formában nem engedélyezheti, inkább dicsérettel hagyja jóvá a lassú, fájdalmas és megalázó elsorvasztásunkat.
Ez lenne talán az a bizonyos követendő európai példa? Ez a fajta alkalmazkodásra képtelen migránsok által gerjesztett félelemfenntartás az őslakosságban, mely már hangtalan, fásult, beletörődő módon az állati tudat szintjére süllyeszti a térség egykoron kultúrát teremtő népének önérzetét?
Ha a fentebb felsoroltak valós ismeretében tette meg Ön a mai Szlovákiát felmagasztaló kijelentését, úgy azt én kénytelen lennék egész Európa fenyegetettségeként értelmezni. Szeretném hinni azonban, hogy csupán a valós információk hiányában mondta ki az elhangzottakat, és a tények ismeretében átértékeli kijelentését, és mindent megtesz, hogy felvidéki magyar közösségünk teljes felszámolását megakadályozza, megmaradása egyetlen zálogát, a területi önrendelkezés megteremtését, minden rendelkezésére álló eszközzel támogassa.
A ma Szlovákiának nevezett felvidéki területen élő magyaroknak azon generációjához tartozom, akibe tizenévesen azt a máig szajkózott mantrát plántálták, hogy az érvényesülése egyetlen záloga az államnyelv ismerete, és más idegen nyelvet fölösleges is megtanulnia, hiszen úgysem juthat ki soha sehová ebből az államalakulatból. Alaposan megjegyeztem a belénk sulykolt rabszolgamantrát, ha másért nem, hát azért, hogy elnyomóink nyelvét, észjárását és jogrendjét megértve védekezni tudjak, valamint tudásom és tehetségem szerint védelmezni tudjam magyar közösségi érdekeinket.
Közhivatalnokként mégsem államnyelven fordulok Önhöz, hanem választékosságában gazdagabb, szép magyar anyanyelvemen. Bízom benne, hogy Önnek, mint az Alapjogi Charta biztosának, a magyar nyelv ugyanolyan elfogadható, mint bármelyik más európai nyelv, és e miatt nem foganatosít majd irányomban szankciókat, nem részesít mellőzésben, sem pedig gúny tárgyává nem tesz, mint azt a helyi állami hivatalokban előszeretettel alkalmazzák, amikor anyanyelv-használati jogainknak igyekszem érvényt szerezni.
A levél mellékletei elérhetők a tények.sk oldalon közölt levél alján.
