A tél kemény próbának tette ki 1915 februárjában az osztrák-magyar seregeket a távoli galíciai fronton, ahonnan egyre szűkszavúbb hadijelentések érkeztek, s már az erődítményekben és lövészárkokban fagyoskodó és az orosz ostromgyűrű szorításában kiéheztetett honvédek számára is világossá vált, hogy ha mindezt a megpróbáltatást túlélik, hadifogság vár rájuk, s ki tudja, hányszor hullanak majd le a falevelek, mire a túlélők hazatérhetnek.
A pilóták, bár ők is nap mint nap szembenéztek a halállal, kissé hátrább, a frontvonalak mögött pihenhették ki fáradalmaikat, s olykor még arra is jutott idejük, hogy tegyék a szépet a fehérnépnek, ha ugyan akadtak hajadonok a lerombolt és nélkülöző városokban…
Történetünk hősének, Kovách Zénó pilótának a családi gyógyszertár gondnokához, Tomcsányi Lipóthoz címzett egyik leveléből, amely a Komáromi Ujság 1915. február 25-én megjelent számában volt olvasható, igen szemléletesen kikerekedik, mivel is töltötték szabad idejüket a repülősök.
„Elég gyakran szoktunk kártyázni is. Hárman lakunk pilóták egy szobában. Saját találmányú kártyajátékokkal „csak így trityibe” (ez a jelszó) próbálgatunk egypár vörös krajcárt kisvindlizni egymás zsebéből.
A front mindkét oldalán kártyajátékkal múlatták idejüket a katonák
Nem azért, mintha szükségünk lenne egymás pénzére, mert pénzünk annyi van, mint amennyi még soha életemben nem volt. De nem tudunk vele mit kezdeni! Ha néha egy autó bemegy a szomszéd nagyvárosba, amely innen körülbelül 100 km messze van, hozatunk sört, sajtot, teát és mindenféle főzéshez való dolgot. Különben a pénz a zsebünkben marad (szokatlan és érdekes dolog, mi?)
Még egy módja van az időlopásnak: az udvarlás! Vagy egy negyedórányira van innen egy kis városka tökéletesen összerombolva és kirabolva a muszkáktól. A lakosság már részben visszatért. A visszatért menekültek között találtam egy helyes fekete leányt. Mára is találkám volt. Elmentem, de meg is izzadtam, mert olyan feneketlen ragadós sár van mindenütt, hogy az borzalom. És képzelje, kedves Bácsi – becsapott az ideál!! Bosszúsan mentem egy sétát tenni a városba, amelynek minden utcája tömve volt katonákkal és mindenféle vacakot árulókkal. Egy szerény táblára lettem figyelmes, amely egy kapura volt felszegezve. Altisztek álltak a kapu előtt. Én is odamentem, elolvastam a táblát: „Oltóterem kolera és tífusz ellen”. Bementem. Gondoltam, ki tudja, mire jó, és beoltattam magamat.
Sajnos már kénytelen vagyok befejezni a levelem, mert nincs több papirom, meg álmos is vagyok. Máskor majd többet és tán érdekesebb dolgokat írhatok. Kérem, írjanak, mi újság?…
Kitűnő tisztelettel, maradtam igaz híve
Zénó”
Tél a lövészárkokban
A sármos komáromi pilóta tehát – amint írja – hoppon maradt, mivel a fekete hajú szépség nem ment el a légyottra. De sebaj, ennél nagyobb baj soha ne érje hősünket. Márciustól azonban valami megváltozhatott, sokáig nem jött levél, ami odahaza nem kis aggodalomra adott okot. A kétségeket azonban elhessegették azzal, hogy a hadihelyzet bizonyára olyannyira leköti, hogy még levélírásra sem jut ideje. Ám teltek a hetek és hónapok…
(Folytatjuk)
