Eszembe jut, hogy amikor Ipolyságon az egyházi iskola alapító igazgatója voltam, felebarátaimtól mennyi ocsmány levelet kaptam, megtűzdelve gyalázkodó, becsmérlő sorokkal. Nem szűkölködtek a levélírók az ilyen-olyan jelzők szaporításában, de főleg a negatív töltetűek gyártásában volt nagy gyakorlatuk.
Így lettem én „feje fölé glóriát emelő exhibicionista”, magából „Istent csináló kiskirály”, nagyravágyó, az emberek hitével visszaélő katolikus stb. Bizony, lelki kontroll nélkül, semmitől sem félve növelték a mások iránt érzett gyűlöletet a magukat tiszta hívőnek hitt társak.
Leveleimet rendezgetve, két névtelenül továbbított gépelt lap is a kezembe került nemrégiben.
Az egyikben a sorok árnyékába bújt „hittudor” az erkölcsről s az erkölcstelenségről értekezett. Így írt többek közt: „Az erkölcsi fedhetetlenség. Az abortusz nem tartozik az erkölcstelenséghez? Akkor hol vannak a két leány között megszületendő gyerekek? Ez alól csak a püspök úr oldozhat föl. Vagy nem?”
Az ember nem szokott a csak ilyen gyarlóságokat szülni tudó lények előtt magyarázkodni, sem felettük ítélkezni. Mert az ítélkezés nem ránk tartozik. Most mégis elmondom, mi késztetett e téma érintésére.
Plébánosunk nemrég hirdetéseiben tudomásunkra hozta, hogy Ipolyságon is elkészült egy emlék a meg nem született gyermekek tiszteletére, s mostantól majd ott is elhelyezhetjük gyertyáinkat. Aztán arról is beszélt, hogy nem csak a szándékosan abortált gyermekekre kell ilyenkor gondolnunk, hanem azokra is, akiket az édesanyák szerettek volna fogantatásuk után a világra hozni, de betegség, spontán vetélés folytán elveszítették azokat; a magzatot nem bírták kihordani, s így maradt a szülők számára a mély fájdalom, a hosszan tartó bánat. Aki átélt ilyet, tudja, miről van szó; csak a névtelen levélírókhoz hasonlók akarnak mások keserveiből is profitálni.
Mondom, a hirdetés ilyetén való megfogalmazása s a megtalált anonim levél késztetett arra, hogy bátran szóljak arról, mit állított szidalmainak, gyalázkodásainak középpontjába a rejtekező szerző.
Csáky Károlyné kisebbik lányunkkal és egyik diákjával (Fotó: Csáky Károly archívuma)
Második gyermekünk után megboldogult feleségemmel szerettünk volna további gyermekáldást is vállalni. Sajnos, nejem a két magzatot nem bírta kihordani, s nagy fájdalmunkra ezek az égbe költöztek. Bevállaltuk a harmadik próbálkozást is, ami aztán sikerült, s megszületett következő gyermekünk, aki már két unokával ajándékozhatta meg a családot.
Nem kértem /kértünk/ hát feloldozást a püspök úrtól, mert talán ő sem tartotta volna ezt indokoltnak. Viszont elmondom itt mindazoknak, akik nem félnek a nyilvánosságtól, hogy ne a „titoknok” módszereit alkalmazzák, s ne hozzá hasonlóan ítélkezzenek. Legyenek józanabbak és nemesebb lelkűek, mint meg nem nevezhető társunk, akinek én így is megbocsájtok.
S ha címét is tudnám, Sorsfordulások című versem alábbi sorait küldeném neki:
„ És kiszakadt méhedből/ akaratunk ellenére/ két magzatunk is,/ mielőtt beléptek volna/ e földi időbe./ Igaz, felvette őket/ angyalai közé/ a beléjük lehelt lélekkel/ az Úr,/ hogy szolgálják őt/ időtlen/ az örökkévalóságban.// Mi itt maradtunk/ oldani a fájdalmat,/ bár megpróbáltak/ ítélkezni felettünk/ könnyelműen/ önjelölt prófétái/ a mának./ S csak szorítottuk tovább/ egymás kezét,/ reménykedve/ jövendőben,/ újabb áldott állapotában/ a létnek.”
