Amikor egyetlen gombnyomással elindítjuk a mosógépet, majd a programtól függően bizonyos idő elteltével kiszedjük a tiszta ruhát, bizonyára eszünkbe sem jut, hogy dédanyáinknak még mennyi munkájukba került, hogy kimossák a család szennyesét.
Aki netán úgy véli, hogy ez nem volt komoly teljesítmény, ajánlom, tegyen egy próbát, fogjon egy szennyes ágyneműt és próbálja meg azt szép tisztára varázsolni egy olyan mosószappannal, amit régen használtak. Biztosra vehetjük, hogy attól kezdve nagyobb becsben tartja majd az automata mosógépét.
E sorok írójának gyermekkori emlékei közé tartozik, hogy nagymamájával, aki már rendelkezett ugyan egy korabeli mosógéppel, mely a mostani háziasszonyok igényeit messze nem elégítené ki, nyaranta a kert végében lévő kanális akkor még kristálytiszta vizében áztatja és öblíti a mosni való ruhát egy stégszerű alkalmatosságról, melyet a férfiak kifejezetten erre a célra készítettek a mosást végző asszonyoknak.
Régi tárgyaim között pedig van egy fából készült, lapát alakú, esztétikai szempontból jelentéktelen darab, melyről a mai fiatal lányok, asszonyok többsége bizonyára meg sem tudná mondani, mire is szolgálhatott valaha. A tárgy neve szapulófa, vagy más néven sulykoló, mely arra készült, hogy mosás közben a ruhát tisztára sulykolják, verjék vele. A mosás régen munka- és időigényes volt, s mindehhez a mai háztartási csodamasinák, valamint mosó-, és öblítőszerek híján az asszonyok kénytelenek voltak beérni a tiszta vízzel és néhány házi gyártmányú eszközzel, praktikával és szerrel, ami a foltok eltávolítását volt hivatott segíteni.
Régen és most… (Fotó: Németh István/Felvidék.ma)
A legpuritánabb mosás folyóvízben történt: a szennyest a közeli patakhoz, folyóhoz vitték, és a vízben nyomkodták, dörzsölték, nagyobb kövekhez csapkodták, vagy az erre a célra készült sulykolóval ütögették, majd a napra terítve hagyták, hogy annak sugarai végezzék a fehérítést és fertőtlenítést. Viszonylag hamar felfedezték azt is, hogy bizonyos anyagok kiviszik a foltokat. Elsőként a növényi hamut használták erre a célra, melynek lúgosító hatása van. A mosáshoz használt hamulúgot úgy állították elő, hogy az egyszerű fahamut forró vízbe keverték. A szennyes ruhát előző este hideg vízben, dézsákban beáztatták, majd másnap reggel erre egy úgynevezett hamuvasat tettek, amire a kemencéből nyert fahamut rászitálták. A hamura először langyos vizet öntöttek, az így keletkezett lúg pedig a ruhákra folyva kioldotta a zsíros szennyeződéseket. A dézsából a lúgot kivették, újra felforralták, majd ismét a ruhákra öntötték. Ezt addig ismételték, míg kellő tisztaságú nem lett. Az erősen szennyezett ruhákat pár órára állni hagyták a lúgban.
Az így kitisztított ruhát azután a patakra vitték (vagy ahol nem volt folyóvíz a közelben, ott a kúthoz, egy teknőbe hordták), hogy a vízben kimossák és sulykolóval kiverjék belőle a lúgot. A sulykoló volt a régi idők mosógépe, a patak partján állva ezzel verték a ruhát a menyecskék mosódeszkán, lapos kövön. Azért, hogy funkcióját betöltse, valamilyen nehéz súlyú fából, lapát alakúra készítették, és nyelét úgy formázták, hogy kézbe való legyen. A kimosott ruhát nyáron kiteregették a gyepre, kerítésre száradni és fehéredni.
A lúgozásos módszerrel havonta egyszer, esetleg kétszer mostak.
A házi készítésű vászonnemű tisztítása évszázadokon keresztül lúgozással történt, szappant a népi gyakorlatban csak elvétve használtak. A szappanfőzés a 20. század elején terjedt el a falvakban. Ebben közrejátszott az is, hogy fokozatosan háttérbe szorult a házi vászonból készült viselet, másrészt a szappankészítés egyik fontos alapanyaga, a lúgkő is könnyebben beszerezhetővé vált.
A szappan főzése is az asszonyok dolga volt, akik évente általában egyszer, disznóvágás idején a nem ehető zsiradékból és az előző évben a konyhán visszamaradt zsírból és faggyúból készítették el a következő évi szappanadagot, de csak akkor álltak neki a szappanfőzésnek, ha összegyűlt annyi alapanyag, amiből legalább 4 kg szappant elő lehetett állítani. Ehhez nagyjából ötször ennyi zsiradékra volt szükségük.
A szappan főzése maga is fáradságos és hosszadalmas munka volt: a zsiradékokat vízben megfőzték egy kizárólag ilyen célra fenntartott üstben, majd hozzáadták a marószódát (4 kg zsírhoz 1 kg szódát), és ezt az elegyet 4-5 órán át főzték. Az anyagot ez idő alatt állandóan kevergetni kellett, hogy ne fusson el a habja. A szappan akkor volt kész, amikor már nem csurgott le a massza a keverőfáról.
A valamikori mosásra szolgáló fateknő (Fotó: Németh István/Felvidék.ma)
A kész szappant öntőformába borították vagy az üstben hagyták megszilárdulni. A kiszedett szappant általában fakeretbe öntötték, melyet előtte letakartak egy vizes lepedővel, hogy összerántsa a főzetet. Kihűlés után a lágy szappantáblát a kívánt méretűre darabolták, majd hűvös, szellős helyen, padláson, kamrában szárították.
A szappan mellett voltak más tisztítószerek is a háztartásokban, pontosabban jó néhány anyagról tudták, hogy eredeti funkciója mellett tisztító hatással is rendelkezik. Használták a krétaport, hagymalevet, tejet, ecetet, citromot, burgonyalisztet ilyen célokra, de közismert tisztítószer volt a só, a szódabikarbóna és az alkohol is.
Hogy a ruháik még lágyabbak és fehérebbek legyenek, eleink az esővizet is összegyűjtötték, hogy abban moshassanak dédanyáink, mert ettől lágyabb lett a ruha.
A nagymosásra sokszor nem is volt elég egy nap. A ruhákat szétválogatták, a fehéreket és a színeseket, valamint a férfiak szennyesebb ruháit is külön mosták. Gyökérkefét, azaz súrolókefét is használtak az inggallérokhoz és a komolyabb szennyeződésekhez. Az ingeket, ágyneműt keményítették is. Csavaró híján a kimosott ruhák kicsavarásához bizony jó erőben kellett lenniük az asszonyoknak.
A sulykolóhoz hasonló eszköz volt a mángorló, a ruha kisimításához használták. Ennek a lapátja sokkal hosszabb volt, és a súlya is nagyobb lett így. A simítandó vásznat nyújtófára tekerték, majd a mángorló bordázott felével görgették.
S álljanak itt sokkal díszesebb darabok is annak bizonyítékaként, hogy elődeink is szerették a szépet, még ha olyan nehéz munkával is függött össze, mint a mosás…
A mosás tehát nehéz és összetett munka volt régen, annyira, hogy a tehetősebb polgárházakban külön helyiséget is kapott (mosókonyha), mivel a számos művelettel járó tevékenység nem csak idő- és energia-, de helyigényes is volt. Sokszor már éjszaka elkezdték a munkát az asszonyok, hogy reggelre, a napi teendők előtt befejezzék a mosást. A polgári otthonokban ez a személyzet, a cselédek dolga volt, de a tehetősebb úrinők általában mosónők szolgálatait is igénybe vették, amiből kiderül, hogy voltak asszonyok, akik ebből a nehéz kenyérkeresetből éltek. Többnyire a városi munkások legszegényebb rétegeiből kikerülő férjezett, vagy özvegy asszonyok vállalták ezt a vegyes megítélésű, egyrészt lenézett, de ugyanakkor bizalmi foglalkozást, akik nehéz munkával megkeresett pénzükből nevelték gyermekeiket.
S mint ahogy József Attilától tudjuk, a „mosónők korán halnak“, azaz ez a munka bizony nem csak nehéz, de felettébb egészségtelen is volt. A ruhák mosására például a 19. és a 20. század fordulóján használták a kellemetlen szagú petróleumot, borszesszel kevert terpentinolajat, klórmeszet, lúgkövet is. A mosást a legkényesebb holmikkal kezdték, először alaposan kimosták, majd szappannal és mosószódával üstbe téve, gondosan keverve fél órát főzték. Utána forró vízben, szappannal újramosták, hideg vízben kiöblítették, majd kékítették és keményítették. A színek megóvása érdekében is használtak adalékanyagokat, például ecetet, szódát, hamuzsírt.
S miután mindezzel megvoltak, jött a következő felvonás, a megszáradt ruhát ki kellett vasalni. De erről majd a legközelebbi alkalommal szólunk…
