Megkezdődött a tanév, kicsik és nagyok kedvetlenül vagy várakozással megkezdtek egy új iskolaévet. A gyerek életében van egy kötelező tíz év, amikor bekerül a korszerű, modern felszerelésű, sok-sok értéket, tudást rejtő rendszer forgókerekébe, s évi két hónap, meg a közbeeső szünetek kivételével a mai gyerek egy taposómalom eszköze lesz.
Mert nem elég az iskola őrült sok ismeretét nem csak megismerni, megtanulni, de a mai szülő sok minden plusszal akarja a gyerek szabadidejét hasznossá tenni. Közben észre sem veszi, hogy a gyerekkor úgy elszalad csemetéje felett, hogy nem volt ideje barátokra, akikkel nem csak vitázhat beszélgethet, játszhat, megoszthat esetleges lelki problémákat (ezt igyekszik számítógépes, okostelefonos szerkentyűjével pótolni). Nem volt ideje önfeledten játszani, természetbe járni, megismerni az évszakok adta csodálatos lehetőségeket. Nem volt ideje, ha netán még van falusi nagyszülő, a falusi élet egy-egy mai nemzedéknek is tanulságot adó mindennapi pillanatába betekinteni.
Az iskola pedig halmozza az ismereteket, tömi a lexikális tudást az előírt tanterv szerint, no meg az idegen nyelv kötelező elsajátításának követelésével öli meg azon gyerekek lelkét, akiknek nincs nyelvi tudásra fogékony készségük – mert akadnak ám ilyenek is. Miközben hiányoznak olyan órák, mint a család, munkára nevelés, erkölcsi nevelés (hittan a jobbik esetben csak az elsőáldozásig van).
Nem tudom, milyenek a mai osztályfőnöki órák, van-e ilyen, megnyilvánulhat-e valahol a gyerek a saját véleményével? Ki meri-e nyitni a száját, el meri-e mondani a véleményét, van-e véleménye valamiről? Mert otthon is aligha, tudjuk magunkról, a magam korabeli anyákról, akik már másodkereső (ma meglehet egyedül) szülőként futottuk napjainkat, s csak azt vettük észre, hogy milyen gyorsan felnőtt az a gyerek.
S elérkeztem témám mondanivalójához. Közéleti tisztségeim, nyüzsgéseim sokfelé vittek, és sokféle emberrel összehoznak. Engem egykor erősítettek azok az életformák, amelyeknek a mai hiányát felsoroltam. A mai ember – s a fiatalabb korosztály – időhiányra hivatkozva nem igényli a közösségi életet, a faluja, városa épülését. A tömbházban lakó ifjak maximum saját partijukban kiélik a tömeges igényüket, vagy egy-egy igényüknek megfelelő tömegrendezvényen, félhomályban vagy lézerfényekben ki is tombolhatják, csápolhatják magukat olykor gyerekestül, párostul. Nem is volna ezzel baj, hiszen igényeink különbözőek, s mindenki maga dönti el, hol éli ki igényeit.
Az elszomorító az, amikor egy település, lakótelep, egy falu, egy közösség minden egyéb jellegű gondja iránt közömbösek az emberek. Legalábbis úgy tűnik. Nem érdekli egy kis falu népét, hogy például van-e iskola, óvoda, becsukják-e vagy sem, mi lesz a falu sorsa, mit csinál a község polgármestere, mit szervez a Csemadok, a sportegyesület, vagy van-e még ember a kis templomunkban. Mintha nem is ott élnének.
S közben nem tudatosítják, hogy értük, róluk, nekik, szól minden a faluban, az iskola, a pap, a nemzeti ünnep /ha van ilyen/, a polgármester, vagy egy-egy iskolás vagy ovis program. Eleve nincs hozzászokva sem kicsi, sem kamasz, az ifjú párok sem, hogy érdeklődjenek lakóhelyük /mindegy, hogy ott született-e vagy sem/ társadalmi élete iránt. S akkor hadd ne szóljak az itt élő magyarság egymásra figyeléséről: rendezvények, választások, felhívások, tüntetések és egyebek. Sok értelmes emberrel beszélgetve teszem fel a kérdést: miért ez a közömbösség, hiszen rólunk van szó. A válasz gyakori és rövid: nem érdekel, úgysem rajtam múlik. Persze már jó pár éve beindult a legjobban visszavonulók javát szolgáló internetes média pofacsöve, a facebook, ott aztán hol arccal, hol arc nélkül kitombolják magukat egyesek.
Valami nincs sehol. Sem iskolában, sem családban, sem társadalomban, sem közösségekben: ahol kibeszélhetjük, megvitathatjuk /ezt külön tanulni, gyakorolni kellene/, kimondhatjuk, véleményünket és meghallgathatjuk a másikét – ennek már a következő fokozatának kellene lenni a vitakultúra lépcsőfokának. Egykor voltak országos szinten is fórumok (a 90-es évek elején), Csemadok-berkekben 2-3 napos találkozások (a járásunkban legalábbis), a pártokon belül, nem csak kampánytalálkozások, vendéglátogatások, de beszélgetések , s amit nem mondhattunk el senkinek, elmondtunk ott, a közösségben mindenkinek. Vagy együtt örüljünk, aggódjunk, érdeklődjünk közösségeink iránt.
S mindezt talán már az iskolákban is el kellene kezdeni, hogy a diák mondjon véleményt a körülötte lévő világról, jóról és rosszról, hogy ne bólogató Jánosok, sunyi hallgató, megalkuvó emberek üljenek ott is, ahol nagyon szükséges lenne kimondani a véleményünket. Persze mindehhez sokoldalúan tájékozott ifjakra, s vénekre van szükség. Természetesen őszinteségre, igazmondásra – és soha nem bántó szándékkal.
