A családjuktól, szeretteiktől elszakított katonák gyakran írtak naplót, feljegyzéseket. Sokuk, papír híján, a magukkal vitt imakönyvbe, vagy más könyvbe örökítették meg az átélt eseményeket, vagy vágyaikat. Ez utóbbival találkoztam Vitéz Csikós Jenő Lélek a vártán című könyvében.
A kötet hiányosan, fedőlap és az utolsó oldalak nélkül maradt fenn családunk könyvtárában. Gyerekkoromtól tudtam, hogy van egy olyan könyvünk, amelyikbe nagyapám néhány mondatot beírt, arra is emlékeztem, hogy ezek inkább szerelmi vágyódások, mintsem valódi versek, s tudtam azt is, nem naplóbejegyzésről van szó. De az ember kutat, és ha történelemkedvelő, akkor megpróbálja beleélni magát abba a sorsba, amelyben az őseinknek része volt.
Megpróbáltam visszaemlékezni azokra a foszlányokra, melyek megmaradtak, amit papa elmondott, gyermek voltam, mikor meghalt, de arra határozottan emlékszem, hogy hősnek tartottuk őt. Ma is csodálom, hogyan volt képes ezeket a borzalmakat átélni. Azt is el kell róla mondani, hogy sosem volt félős, így akkor sem szállt inába a bátorsága, mikor tilos volt beszélni a katonaévekről és a hadifogságról. Nyilvánvalóan őt is megfélemlítették, vele is közölték, ha beszél arról, amit tapasztalt, amit megélt, akkor visszakerülhet, ennek ellenére sokat mesélt. Igaz meséket? Talán megszépítette? Már nem tudjuk meg.
A hagyaték egyik képe, 1941. I. hó 4-én Jolsva (Fotó: családi archívum)
Stiglitz János 1918. július 21-én született a Pozsonyhoz közeli Dunaújfalun. A második világháború idején így nem kerülhette el a katonaságot. Az orosz frontot megjárt magyar csendőr hagyatékában képek és újságok is találhatók, mi, unokák, így kezdtünk ismerkedni a történelemmel.
A történelemkönyvekből ma már megismerhetjük a valóságot, miszerint több mint százezer ember veszett oda a Don-kanyarnál, azokban a harcokban, ahova a magyar hadvezetés ki sem akarta vezényelni a sereget. Talán sejtették, hogy megfelelő ruházat, élelmiszer és főleg fegyverek nélkül semmi esélyük sem lesz a szovjetek ellen, az orosz télben.
Emlékszem, nagyapám azt mesélte, volt olyan szakaszparancsnok, aki tisztában volt a helyzettel és legszívesebben visszavezényelte volna a csapatot, de akadt olyan is, aki vakon hitt a győzelemben. Pedig a katonaság tudta, hogy nincsen esélyük a nagy hideg és az oroszok ellen, egyrészt a túlerő miatt, másrészt azért, mert a magyar seregeknek alig volt felszerelésük, ruházatuk. Az élelmezés sem volt megoldott. Sokszor fagyos krumplit ettek, a vízhiányt a hóból és a jégből pótolták, s hogy meleg ételhez jussanak, a hóból készítettek levest maguknak. A legborzasztóbb talán mégis az volt, hogy nem volt fedél a fejük felett, sem sátor, sem barakkok, semmi sem volt. Tábort nem tudtak építeni, nem volt hozzá megfelelő felszerelésük. A doni harcmezőkről szerencsésen hazaért nagyapám. És vele együtt a már fent említett könyv is.
Stilgitz János hagyatékában sok kép fennmaradt, ennek hátoldalán ez olvasható: Itt még sofőr voltam 1941. XII. hó 13-án készült (Fotó: családi archívum)
A szónak ereje van
Az előszavát is mindenképpen érdemes elolvasni. Vitéz Csikós Jenő úgy véli, a szónak ereje van. Olvassák csak!
Soha nem hittem, hogy valaha verset írok. Arra pedig még álmomban sem mertem volna gondolni, hogy ‒ ha ez bekövetkeznék ‒ a verseimet még nyilvánosságra is hozom. És mégis! Mindkét eset bekövetkezett! Így bízzék magában az ember.
Ezt a pálfordulást nagy ok idézte elő! Olyan ok, melyet mindenkor előbbre helyezek egy gyarló ember elgondolásánál, vagy elhatározásánál. Magyar fajtám iránti mély szeretetem vitt engem a versírásra.
Meggyőződtem arról, hogy a szó és betű a leghatalmasabb fegyver. Ereje vetekszik bármelyik öldöklő fegyver erejével. A szóval és betűvel éppen úgy lehet ölni, mint a fegyverrel, de lehet vele olyat is csinálni, amit a fegyverrel soha: gyógyítani, erőt és hitet adni. Ezt az utóbbit szeretném elérni. Betűvel és szóval kívánom most a hazámat szolgálni! Féltem a fajtámat ebben a jelszavaktól megbolygatott világban és ez adott bátorságot és erőt, hogy ezt az elhatározásomat tetté változtassam.
Ez a célom. Ezt tűztem ki magam elé. Azt akarom, hogy akihez eljut ez a könyv és benne a szónak ereje, érezze, hogy nincsen egyedül, hogy a küzdelem közös, nincs okunk csüggedésre, hanem inkább bizakodásra. Tudja meg, hogy valamennyiőnkre szükség van. Senkinek sem szabad otthagynia őrhelyét. Állni kell a vártát lélekben és testben egyaránt. Így lesz csak boldog és szép: a második ezredév.
A könyvet 1942-ben adták ki, családunk pedig megőrizte a kötetet, annak ellenére, hogy azt az Ideiglenes Nemzeti Kormány 530/1945. M.E. számú rendelete a fasiszta szellemű és szovjetellenes sajtótermékek megsemmisítéséről szóló rendeletében Magyarországon betiltották. Valószínűleg nagyapám a tiltásról semmit nem tudott, hiszen éppen hadifogságban volt.
Egyébként a könyvet olvasva semmi uszítót nem találtam, csupán a nemzetféltés jelenik meg a könyvben.
Don partján az őszi szellő – bejegyzés a könyvben (Fotó: családi archívum)
Fáradt kismadár
De nézzük, mit írt nagyapám abba a könyvbe, amelyben versek vannak. Nemzeti érzelmű volt a szerző, buzdította a katonákat, hogy harcoljanak a magyarságért, Erdély visszatértét is ünnepli, de fohászkodik nemzetéért, eseményeket ír le verseiben.
Nagyapám mégis szerelmes sorokat írt a hazafias versek alá. Bizonyára tartották benne a sorok a lelket, bíztatták, hiszen minden fiatal férfi vágyott a szerelemre, még a háborúban is. Három bejegyzést szignózott is.
A 48. oldalon ez olvasható: „Majd, ha ekkor, évek múltán legszebb álmod teljesül, gyenge szíved múlt időben elmerül. Vedd kezedbe a könyvecskét, ifjúságod örömét, majd meglátod, aki idevarázsolja a múlt idők emlékét.”
A mellette lévő oldalra az alábbi sorok kerültek, ugyanez egyébként megtalálható a könyv 42. oldalán, az újraírásra azért volt szükség, mert a betűk megfakultak.: „Ha élted alkonyán pihenni térsz, mint fáradt kismadár, gondolj rám is, és ha már nem leszek, foglald halkan imába a nevemet.”
Magyar honvéd sóhajával
A kötet 44. oldalán így ír: „Nefelejcs nyílik a tóparton, sokszor arra járok, úgy szeretnék letépni egy-egy szálat és a szívedbe ültetni e nefelejcsszálat.
A leghosszabb bejegyzés a 74-75. oldalon van. „Don partján az őszi szellő, magyar honvéd sóhajával szárnyal. Haza száll egy kisfaluba, rátalál egy kislány ablakára. Benn a csendes kisszobában egy szőke lánynak nyugtalan az álma. Álmaiban messze tőled, Don partján a vérmezőket járja. Aludj, aludj, szőke kislány, álmodj szépet-jót felőle. Én itt állok a Don partján, hogy az álmod megnyugvását megóvjam. Eljön hisz még az az idő, eljön, érzem, tudom, nemsokára hazamegyünk győzelmesen a kanyargós szép Tisza partjára.”
A sorok alatt az aláírás: Stiglitz János, cső. szkv.
Nagypapám nagyon szeretett olvasni. Sokszor olvasta sorstársa könyvét, aki szintén megjárta a Don-kanyart. Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című kötetét a bajtársaknak is kölcsönadta, akik ott voltak vele a háborúban. A szintén újfalusi Bartos Sanyi bácsival és a szomszédos községből, Magyarbélről származó Danter Feri bácsival együtt sorozták be őket, együtt voltak a Don-kanyarnál. Talán annak is köszönhették a megmenekülésüket, hogy együtt lehettek.
