Mi a tánc? Az érzelem, az öröm, bánat, félelem, igézés, szerelem és még sok minden más mozgásban való kifejezése. Lexikonok, könyvtárnyi irodalom próbálja megfogalmazni a tánc mibenlétét, de ahogyan a zene mibenlétét nehéz szóban megfogalmazni, hasonlóképpen a táncét is az.
A korai középkorban az egyház szerette volna a tánc jelentőségét és társadalmi megbecsülését teljesen háttérbe szorítani, sőt, a kereszténység megerősödése után egyenesen üldözte azt, az ördög mesterkedésének tartotta. Prédikációkban, papi, pápai leiratokban ostorozta a tánc művelőit, mondván, hogy „bujálkodással, parázna nézéssel, fajtalan csókkal, tapogatással, ölelgetéssel, kevélységgel, hivalkodással, verekedéssel, irigykedéssel”, stb. bőven kapcsolatos. Az egyház összesen 19 bűnt sorol fel egészen a legsúlyosabb vádig, a gyilkosság vádjáig eljutva.
Az egyház részéről a tánc szigorú üldözése egészen a XIX. század végéig tartott, sőt, még a XX. században is igyekeztek korlátozni. Az évnek bizonyos időszakaiban egyenesen tiltották a bálok, táncos mulatságok, lakodalmak rendezését. Például így volt ez a farsang végétől húsvétig tartó nagyböjt idején.
Az a tény, hogy ilyen erős bírálatnak volt a tánc kitéve, egyben azt is bizonyítja, hogy a művelése a pórnép és az úri nép körében nagy tiszteletnek örvendett. A kastélyokban, a palotákban, a városokban, de az egyszerű falusi nép körében is a tánc az élet, a családi és társadalmi összejövetelek szerves részét képezte. Felerősödött a társadalmi, a szórakozási, szórakoztatási feladatköre és a katonasági feladatkörben is megnőtt a szerepe. A tánc a virtuskodás, az erő, az ügyesség fitogtatásának az eszköze lett, a bemutató funkciója került előtérbe. A középkorban feljegyzések szólnak olyan esetekről, amikor az ellenség bosszantására virtuskodó katonáink a harc szünetében beugrottak az ostromolt vár árkába és ott hajdútáncot jártak. Így történt ez Esztergom ostrománál is /1595/, van egy rézmetszet is ebből a korból, amelyen a katonák hajdútáncot járnak a kaproncai vár előterében.
A tánc bemutató szerepéről is sokan megemlékeznek. Thurzó György nádor például több táncost is elküldött Wittembergbe, olyanokat, akik „járatosak a hadi szekercével és karddal járt ún. hajdútánc előadásában”. A táncosok a wittembergiek nagy tetszésére be is mutatták táncukat. Eszterházy Pál főrendi nemes visszaemlékezéseiben pedig azt írja: „két mezítelen karddal kellett hajdútáncot járnom, kinek igen mestere voltam”. A nevezett a táncot az 1647-es országgyűlés idején az udvar előtt mutatta be.
Később az állandó hadsereg felállítása után /1715/ a katonák toborzására alakult toborzó csoportok, csapatok látványos „rábeszélő” eszközként alkalmazták a hajdútánc helyére lépő verbunkos /toborzó/ táncot. Czuczor Gergely a Verbuválás című esszéjében így ír róla: „Egy kisvárosi vásártéren állunk, hova a környék leginkább pórlakosai tódulnak össze/…/ Jobbára falusi suhancokból álló néptömeg kíséretében előbukkannak a toborzók. Legelül deli, katonás feszességgel s legférfiabb komorsággal az őrmester lépdegél. Ő nem lejt, nem ugrik, nem veri össze a bokáját, nem ujjongat, de minden lépte kinyomja a zene rythmusát/…/ Nyomában három-négy lépésnyire a toborzó csapat jő, kik közül a káplár, ha mogyorófapálcájára s csákója paszományára nem néznénk is, tartásából legott előtűnik. Némi hetykeséggel színezett hivatalos arcszabás s kimért könnyű lejtegetés szembeöltő bélyegei/…/ő a tánckarigazgatómester, azért is egyszerüek, de felette jellemzetesek minden mozdulati, míg a mellette és utána lépdelő legények lenge nyalkasággal, bokaverve és tapsolva cikornyázák s hegyezgetik lépteiket.”
Az eddigiekből kiderül, hogy a középkorban kettősség uralkodott a tánc funkciójának megítélésében. Míg a világi életben minden tilalom ellenére minden vonalon éltek vele, addig a vallás – változó sikerrel – üldözte. Az idő, a századok előrehaladásával a tánc szerepe újra felerősödött, olyannyira, hogy ma már természetes velejárója az életünknek.
A tánc előretörése a XVIII. század második felében erősödött meg. A felvilágosult nyugati nemzetek elvetették a tánc vallási, egyházi elítélését. A királyi, főúri, nemesi udvarok, a polgárság minden rétegének, de a népnek is ebben az időben már élete, szórakozása szerves részének tekinti a táncot, a zenét, a színjátszást, stb. Népi hagyományaink, hagyományos népi táncaink mai formáinak kialakulása is e korra tehető, illetve e korban vette kezdetét kialakulásuk. Az idők folyamán fokozatosan elkülönültek egymástól a paloták, az úri lakok és a nép táncai. Míg az urak körében a táncmesterek által alkotott és betanított táncok: a francia négyesek, a Branle, a Contredanse /kontrdansz/, Gavotte /gavott/,stb. voltak a kötelezően divatos táncok, addig a nép az őseitől tanult táncokkal élt és szórakozott. Mi magyarok női kör- és sortáncokkal, férfi verbunkkal, eszközös táncokkal, pásztor táncokkal, a páros és csoportos táncokkal gazdagítottuk életünket.
Verbuválási jelenet a XIX. század első felében (Fotó: A Magyar népi táncok, táncos népszokások népszokások könyv)
A népi-nemzeti táncoknak a népek nemzetté válásában, a nemzeti jelleg kiformálásában, a sajátos nemzeti kultúra létrehozásában jutott jelentős szerep. A magyar nép táncai – ledöntve az uralkodó nemesség és a nép közötti merev falakat – a XIX. század közepére eljutottak a palotákba, ahol palotás, körmagyar, stb. hangzatos nevek alatt nemzeti színezetet adtak a táncos szórakozásoknak. A Szőllősy- Szabó Lajos által szerkesztett első körmagyartánc bemutatására (1840) Budapesten került sor. Utána e tánc mintájára készült sok-sok, más névvel ellátott, például lassú magyar, magyar kettős, palotás, magyar szóló, stb., országos méretben divatossá váltak, és felkerültek a nemesi, polgári báli táncrendekre is. A nép táncai, a jelenleg is ismert táncformákban, ebben az időben élték virágkorukat. Ekkor született páros táncaink egységes neve, a csárdás is.
A másik ágon a színházi tánc létrejöttének és megerősödésének is nagyon kedvezett a kései középkor és az újkor kezdete. Gyors lendülettel alakultak meg a híres királyi, uralkodói balettcsoportok, színházak és modernizálódott a balettképzés, a koreografálás, a táncosok beöltöztetése. Könnyeddé váltak az öltözetek, légiessé a táncosok mozgása és tartalmukban gazdaggá a balettszínházi bemutatók. Úgy is mondhatnánk, hogy a balettszínház minden tekintetben felnőtt a drámai és az operai színházak színvonalára.
A népi tánc a huszadik századunk második felében még egyszer megújhodott és bemutatói, színpadi funkciójában felerősödve nemzeti táncos kultúránk meghatározó részévé vált. Hivatásos nemzeti néptáncegyüttesek jöttek létre, a Magyar Állami Népi Együttes, a Szlovák Állami Népművészeti Együttes, a Mojszejev szovjet együttes, a Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes, és mások, melyek az elképzelhető legmagasabb művészi színvonalon művelik a néptánc színpadi formáját. Hasonló feladatkörrel működnek az amatőr táncegyüttesek is. Ezek a táncegyüttesek a színházi-színpadi tánckultúra új irányzatát jelentik, illetve a néptánc újbóli megismerését szolgálják.
Folytatjuk…
A szerző az MMA köztestületi tagja.
