Vannak kitüntetések, amelyekkel nem jár „boríték”, mégis rangjuk van, és megtiszteltetésnek érzik, akik kapják. Ilyenek a Bethlen Gábor Alapítvány díjai: a nagy erdélyi fejedelem nevét viselő díj, a Márton Áron püspökről elnevezett emlékérem és a Tamási Áron-díj. Átadási ünnepségüket minden évben – magától értetődően – Bethlen Gábor születésének évfordulóján tartják, míg a Teleki Pál-érdeméremét Trianon gyásznapján.
Így történt ezúttal is, az ünnepség helyszíne sem változik évek óta: a klasszicista építészet egyik remekének, a pesti megyeházának díszterme – dr. Tarnai Richárd kormánymegbízott szívességéből. A szociális jog szakértője, „civilben” ötgyermekes családapa szívélyes házigazdaként szinte egyenként üdvözölte az érkező vendégeket, néhány szót váltva személyes ismerőseivel, többek között Duray Miklóssal, Herczeg Melindával vagy Lezsák Sándorral, a Bethlen Gábor Alapítvány elnökével és a kuratórium tagjaival, és megkülönböztetett tisztelettel fogadta Barsi Balázs ferences szerzetest, akiben fivére egykori tanárát tisztelte.
Közben benépesült a terem, de sajnos ezúttal le lehetett volna ejteni azt a bizonyos gombostűt. Nem az érdeklődés csappant meg, hanem a külhoni magyarság mellett elkötelezettek – remélhetőleg népes – táborát osztották meg az egyidejű események.
Amióta 2015-ban a Magyar Országgyűlés Bethlen Gábor születésnapját nyilvánította a magyar szórvány napjává, azóta számtalan rendezvény között kell választaniuk az érdeklődőknek, s az is belátható, ha előnyt élveznek azok a programok, amelyek a gyermekes családok számára is vonzók, vagy nagyobb látványosságot ígérnek.
Igaz, nem mindenki találja lebilincselőnek, ha számára többnyire ismeretlen emberekről hallgathat néhány perces méltatást, pedig éppen ez a felbecsülhetetlen értéke a Bethlen Gábor Alapítvány díjátadójának, (ugyanez érvényes a Magyar Örökség-díjra is).
Megismerhetünk egymástól különböző életutakat, amelyekben egy tényező azonos: a közösség, a nemzet javáért való átlagon felüli elkötelezettséggel végzett folyamatos tevékenység.
Ez jellemzi a most kitüntetetteket is: a Bethlen Gábor-díjat átvevő Komlóssy József erdőmérnököt, aki 1956 leverése után Kanadában, majd Svájcban dolgozott, és szakmai munkája mellett különböző nemzetközi fórumokon küzdött a nemzeti kisebbségek jogaiért, például a moldvai csángókért, a Kis- és Nagyszelmenc közötti kishatárforgalomért. Lezsák Sándor a laudációban nem győzte felsorolni, mi mindent tett Komlóssy József az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) alelnökeként.
Vagy a Márton Áron-emlékéremmel kitüntetett Barsi Balázs, a sümegi ferences rendház vezetője, aki tanárként húsz éven át volt az ifjúság nevelője az esztergomi gimnáziumban, és hitszónokként mind a kommunista diktatúrával szemben, mind a mai liberális áramlatokkal szemben védi a keresztény értékeket. Hasonlóképpen a jövendő nemzedékekért végzett munkájáért vehette át a Márton Áron-emlékérmet Dr. Heltai György vegyész és a Heltai „nagycsalád”, valamint Pék László, a Szlovákiai Magyar Pedagógusszövetség korábbi elnöke, aki a galántai Kodály Zoltán Gimnázium tanáraként, majd igazgatójaként harcolt a kétnyelvű oktatás ellen, s akinek kezdeményezésére alakult meg a Felvidéki Tehetségsegítő Tanács.
Tamási Áron-díjat kapott a Hitel című folyóirat szerkesztője: Papp Endre irodalomtörténész, aki két évtizede szívós munkával őrzi a hagyományt és az értéket, ugyanakkor kutatja a nemzeti kultúra továbbélésének módozatait.
Június 4-én nem lehetett jelen betegsége miatt az ünnepi megemlékezésen Zabolai Csekme Éva evangélikus lelkész, volt ENSZ-tisztviselő, most azonban átvehette a Teleki Pál-érdemérmet, amelyet többek között a Ceausescu-féle falurombolás elleni nemzetközi fellépés megszervezéséért kapott.
Az elmúlt években a Bethlen Gábor-díjátadó ünnepség új elemekkel egészült ki, amelynek célja a külhoni fiatalok segítése.
A „Székelyföld jövőjéért” ösztöndíjat, amelyet Keresztes György primor alapított, a sepsiszentgyörgyi Bóér Máté és a baróti Medgyesi Attila kapta. És idén döntöttek először a 2017-ben alapított Bethlen Gábor kutatói ösztöndíjakról, amelyeket öt fiatalnak ítélt oda az alapítvány három fiatal kurátora.
Az elhangzott méltatásokban megismert életutak és elhangzó gondolatok a helytállásról, a megmaradásról és a nemzet jövőjébe vetett bizalomról szóltak, s mindezt érzelmileg még megemelte Maczkó Mária énekművészete és Szabó András előadóművész, kurátor elegáns műsorvezetése.
Egy-két nap múltán, mikor az ünnep hangulata már halványul, néhány kérdés felmerül az emberben. Például az, hogy nem lehetne-e egy kis körültekintéssel és szervezéssel megoldani, hogy hasonló célú, tartalmú ünnepségek ne azonos napon tartassanak?
Évfordulók esetében ezt természetesen nem lehet kizárni, de kicsit széthúzni a megelőző vagy a rákövetkező napra biztosan nem szentségtörés. Másik kérdés, hogy annak a magánalapítványnak a nevét, amelyet Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésének 400. évfordulóján, 1980-ban kezdeményezett Illyés Gyula, Kodály Zoltánné, Németh Lászlóné és Csoóri Sándor, miért nem lehetett egyedülinek meghagyni? Miért kellett a 2010-ben létrehozott állami pénzalapot, majd 2011-ben az azt kezelő zrt-ét is Bethlen Gáborról elnevezni?
A nagyközönség számára ezáltal összemosódik az alapítvány és az alapkezelő, s minthogy az utóbbi összehasonlíthatatlanul nagyobb anyagi forrásokból mérhetetlenül jelentősebb nemzetpolitikai célokat tud megvalósítani, az idősebb „rokon”, a rendszerváltás előtti idők politikai ellenállásával is megküzdő alapítvány munkáját és eredményeit szinte csak azok tartják számon, akik adományaikból fenntartják, és persze akikre az elismerés pillanataiban a figyelem irányul. Reflektorfényről nem beszélnék, hiszen napjaink médiája – tisztelet a kivételnek – egy gombócevő fesztiválban vagy egy alternatív művészeti kezdeményezésben is sokkal vonzóbb témát lát, mint egy áldozatos életmű elismerésében.
