A következő parlamenti választások előtti közös kisebbségi magyar egységet kereső/óhajtó/elutasító gondokat latolgatva elmélázhatunk azon, tulajdonképpen miféle magyarok vagyunk mi.
Keresnénk az egységet, úgy teszünk legalább, mert az, valljuk be, jól mutat – na de mennyire őszinte ez? Nem csak a látszat kedvéért tesszük? És miért osztódással gondolják ezt néhányan?
Amikor még a szocializmust építtették velünk, némileg más volt mindez: amolyan fekete-fehér világ. Legalábbis nagyjából meg tudtuk különböztetni a dolgokat. Voltak karrier-komcsik, akik talán el is hitték (elhitették önmagukkal?), hogy az a vörös világ jó dolog.
Voltak köztük néhányan, akik talán úgy vélték, hogy ha a farkasokkal ugatnak, elérhető azzal néhány morzsa. De a többség utálta azt a világot, csak éppen tartotta a száját, mert megszólalni életveszélyes volt. Csak néhányan mertek tényleg tenni valamit, névtelenül persze – s mindössze egynek volt kurázsija, aki a nevét is adta ehhez.
Ami akkor volt, abból valahogy mindig csak egy volt (és most nem ingre vagy gatyára gondolok) – de persze nem is lehetett több, erről a pártállam gondoskodott. Sajátosan az garantálta az egységet. A hatalom szempontjából az egy vezető erőt, nemzetiségünk szempontjából az egyetlen intézményt, amely a mienk volt: a Csemadokot, meg amit azon belül csinálni lehetett.
Most? Amint ránk tört a szabadság, máris nem fértünk a bőrünkbe. A pluralitás lehetősége elvette közösségi érzékünket.
Szomorú félreértésből ered ez: úgy gondolják sokan, a szabadság igazából nem is szabadság, hanem szabadosság. Tehát ha anarchia van. Pedig ha ledobtuk a láncot, az nem azt jelenti, hogy immár nincs közösség, nincs kötelesség, de még felelősség sem. A diktatúrában csak szót fogadni szabad – a szabadságban, amikor a hatalom sugalmazása és iránymutatása nélkül magunk intézhetjük dolgainkat, gondolkodni kell, felelősségteljesen cselekedni, osztódás helyett összefogni, mások szemléletére tekintettel lenni, önös érdekeinket háttérbe szorítani, s mindenképpen és mindenkor a közösség szükségleteit kell szolgálni.
Nem könnyű, ugye? A szociban kényelmesebb volt, ugye? A szabadságnak viszont – mint mindennek – ára van. Meg kell dolgozni érte. Ki kell érdemelni. Naponta.
Szóval akkor most mi is van? Van egy csomó önjelölt (apokrif) próféta, néhány önmagát gloriólával ellátott megváltó, és mindegyik azt hiszi, az ő méretesnek képzelt kicsi homokbuckája a világ közepe, amiből engedni nem lehet.
Aztán van még a választópolgár, akit meg kéne győzni, mivel az urnánál való viselkedésével az egységet végső soron csak ő tudja létrehozni. Evégett mindkét fülébe tuti igazságot harsognak, a legabszurdabb s a legkevésbé fontos dolgokról akár. Az eredmény pedig az, hogy a választópolgár mindkét fülét befogja, és nem megy el szavazni.
Amíg nincs egyértelmű közös cél, amit el kéne (előbb vagy utóbb) érni, addig hiába van eszköz. Mintha csak egy kapánk volna, de kertünk nem, amelyet megművelhetnénk, hogy teremjen nekünk. Az sem jó, ha több kapánk van, s nem tudjuk eldönteni, melyiket használjuk, s csak rágódással töltjük az időt. A legrosszabb pedig, ha törött nyelű kapánk van, amellyel a gaz helyett mindig a saját lábunkat találjuk el, s valamilyen érthetetlen ok miatt mégis ragaszkodunk hozzá.
Egy ismerősöm elmondta egyszer: jó barátjával nagyszerűen megértik egymást, csak amikor a nemzetiségi téma kerül szóba, leesik közéjük a vasfüggöny. Miért? Nyilván azért, mert szlovák barátjának szlovák feje van, és azzal szlovákul gondolkodik, neki pedig magyar feje van, s azzal magyarul gondolkodik. Ez így rendjén van, s nem lehet a barátság gátja, amennyiben pontosan kijelölik a határokat. Gondolkodjunk saját fejünkkel, ám egyúttal legyünk toleránsak: a te szabadságod ott végződik, ahol az enyém kezdődik. A haszon kölcsönös lesz, még ha első ránézésre nem is úgy néz ki. Ez olyan civil ökumenizmus: a katolikusok és protestánsok ugyanahhoz az istenhez imádkoznak, de ha bárki erőszakkal akarná rávenni őket, hogy azt egyféleképpen tegyék, abból csak baj származna.
Viszont egy kisebbségen belül csak egy imára van szükségünk. Erőteljes közös szóra, amit nem kérdőjelezünk meg az első összeszólalkozásnál. Aki ezt nem tudja elfogadni, mindnyájunk számára legfeljebb báránybőrbe bújt farkas lesz.
Mert kisebbségben a széthúzás olyan, mint a polgárháború: bűn és a nemlétbe vezet.