Milyen gazdagnak tarthatjuk magunkat mi, magyarok olyan személyiségekben, akiknek erkölcsi példája túlmutat saját közösségükön! Ilyen nagyság volt Márton Áron erdélyi püspök, akiről Emberkatedrális címmel a napokban jelent meg Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla albuma.
A fotóművész–irodalmár házaspár Erdély-sorozatának ez a kötete szövegben és képekben végigkíséri a hitvalló püspök drámai életútját a bölcsőhelytől a sírig, hosszan időzve szülőfalujában: Csíkszentdomokoson, amelyről így vallott Márton Áron:
„Bölcsőm közönséges deszkából volt összezárva, amilyen lesz a koporsóm is. De fáját a csíki hegyekben vágták, ahol az őrt álló fenyőerdők koszorúja gyökerével sziklába kapaszkodik, s makacsul állja a viharok tépését, ahol az emberek századok óta küzdenek a mostoha életviszonyokkal, mert tudják, hogy a sötét borulat mögött is ott van az Isten, s beléje vetik a bizalmukat.”
Az album különös címére Lőwey Lilla ad magyarázatot: Illyés Gyula nevezte emberkatedrálisnak, mert „mindig ott volt, ahol a legnagyobb volt a vész, és a legsúlyosabb a teher”. Nem véletlenül tettük könyvünk hátsó borítójára azt a gyönyörű verset, amit Kozma László költőbarátunk írt Katedrális címmel, és a festményt róla a pásztorbottal.
Márton Áron emberi nagysága, kiemelkedő személyiségének lélekformáló ereje mindenkit megérintett a szavaival, a szívével, a lelkével. Bármerre járt, nyomot hagyott maga után. Nagyrabecsülés, tekintély, elismerés övezte alakját s lengi körül ma is.
Erre utalt az a döntés is, hogy a Nemzetpolitikai Államtitkárság a 2016-os évet Márton Áron-emlékévnek hirdette, mert személye nemcsak az erdélyi katolikusokhoz, hanem minden magyarhoz köthető, és bármely felekezethez tartozó ember példaképe lehet.
Ugyanakkor mindaz, amit róla az album mutat, nem a nagyvárosi katedrálisok fenséges komorságát, méltóságát idézi, hanem a falusi dombtetőkről hívogató egyszerű, barátságos templomokét. Lőwey Lilla ezt megerősíti.
Fogoly urak a Kárpát-medencében…
Egyszerű, csíkszentdomokosi székely parasztgyereknek született, aki soha nem akart nagyobb lenni társainál.
Mikor a főpásztort a kommunista rendszerben bebörtönözték, később püspöki palotájában őrizték, a falubeli legények „fogoly úr”-nak hívták, mert közülük való volt, és ő is mindig úgy érezte, hogy oda tartozik. Soha nem várta el, hogy felnézzenek rá, ezért nézett fel rá mindenki.
A maga egyszerűségével, közvetlenségével, szeretetével tudott vonzani mindenkit, mesélték róla, akik környezetében éltek és tanultak tőle.
Ami különösen megragadó és példamutató Márton Áronban, hogy Észak-Erdély visszacsatolása után nem hagyta magára egyházmegyéje Romániának ítélt déli részét, hasonlóan a Szlovákiában maradt magyarok sorsát vállaló Esterházy János felvidéki politikushoz. És tegyük melléjük Mindszenty József nevét, mert közös bennük a népükhöz való hűség mellett az üldözött zsidók mentése a nácizmus idején, majd saját üldözöttségük a kommunizmusban. Három országrész 20. századi magyar hősei!
Nagy időkhöz nagy nemzedék kell
„…harcok idején, történelmi fordulóban, eszmék és népek elkeseredett mérkőzésekor születtünk, de a nagy időkhöz nagy nemzedék kell, s megéri, hogy a szerepet vállaljuk, összefogjunk, mint még soha, s a nyomasztó jelenben is tántoríthatatlan bizalommal dolgozzunk és mindent megtegyünk a szent célért, azokért, akik utánunk következnek.”
– olvashatjuk Márton Áron szavait a róla 1990-ben elnevezett iskola fényképe alatt.
Csíkszentdomokos természetesen múzeumot is szentelt legendás fia emlékének, igen gazdag anyaggal, amiből sokat mutat meg az album. A szerzőpáros Erdély-sorozatának eddigi darabjaihoz képest (most készül az ötvenedik) a gyönyörű tájfotók mellett most jóval több az épületbelsők, a relikviák, dokumentumok és Márton Áronnak a hívekkel való kapcsolatát idéző fénykép, köztük számos, ma már muzeálisnak számító felvétel. Például az 1969-es bérmaútjáról, amikor börtön, fegyház, kényszermunka és házi őrizet után, vatikáni és nemzetközi nyomásra újra kiléphetett a gyulafehérvári püspöki palota kerítésén kívüli világba. Egyébként
77 ezer oldalnyi anyag gyűlt össze róla a Securitaténál és 1980-ban bekövetkezett haláláról csak egyházi hírekből, valamint a SZER adásaiból értesülhettek a magyarok, mert a román állam hírzárlatot rendelt el.
Az 1990-es évektől kezdve már nem lehetett nagyon akadályozni Márton Áron emlékének ápolását, s bárhol járt a szerzőpáros az elmúlt évtizedekben honismereti albumaikat készítve, mindenütt találkoztak a püspök „lábnyomával”: tanítványaival, róla szóló történetekkel, őt ábrázoló festményekkel, szobrokkal.
Váradi Péter Pálnak volt mit fotóznia, és aztán volt miből kiválasztani a kötet képanyagát (ezekből válogatás megtekinthető ITT). Az egyik különlegesség a csíkszentdomokosi templom falán Máté Jenő csíkkozmási kovácsmester alkotása. Ez egy rendkívül egyszerű, mégis sokat mondó relief – mondja a fotóművész – mindenkinek nagyon tetszik ott a faluban is. Én azonban Bocskai Vince Kolozsváron kiállított szobrát szeretem a legjobban, amelynek mellszobor változata megtalálható Szovátán, a katolikus templom mellett. Amikor ott jártunk Bocskai Vincénél, láttam, hogy milyen sok kutatást végzett Márton Áronnal kapcsolatban, és ami fellelhető könyvet írtak róla, az mind ott volt körülötte, és láttuk a rengeteg rajzot, az előtanulmányokat, mert az embert akarta megjeleníteni, nem az egyházi méltóságot.
A Magyar Örökség-díjas fotós a szerkesztés nehézségét is megemlíti: töprengtünk, vitatkoztunk Lillával, mert Márton Áront is és bölcsőhelyét, Csíkszentdomokost is be akartuk mutatni, törekedtünk az egyensúlyra, de arra is, hogy megszerettessük az olvasóval a székely falu világát, megismertessük múltját, jelenét, természeti adottságait, szomorú és vidám napjait: az olyan szokásokat, mint a téltemetés, határkerülés, búzaszentelés, képek a falu mai életéből.
Sikerült, mert ami a mai falut illeti, az egyik fotón Kövér László házelnököt is láthatjuk a Buzánszky Jenő Sportközpont avatásán, és nemcsak képekben, de szövegben is sok oldaláról mutatja be Márton Áront, még irodalmunk nagyjaihoz: Dsida Jenőhöz, Tamási Áronhoz, Kányádi Sándorhoz fűződő barátságát idéző történetek is belefértek, néhány róla szóló vers, de főként idézetek tőle, mint az alábbi:
„…Az idők mérlegén annyit nyomunk, amennyi értéket önmagunkban, magatartásunkban, feladataink teljesítésében felmutatunk. A saját sorsunkat magunk kovácsoljuk, az élettől annyi kegyre számíthatunk, amennyit tőle makacs kitartással, megbonthatatlan összefogással, céltudatos és szívós munkával kikényszerítünk. A kényelmes napokról nekünk le kell mondanunk: Nekünk helyt kell állnunk. Ezt a földet elhagyni nem szabad, mert ez a miénk.”
