Soha ennyi törődés, soha ennyi védelem, mondhatnánk mindennapi életünk minden órájában, amikor ezt halljuk, olvassuk a médiában. Ha ennyire védik az életünket, teljesen nyugodtnak kellene lennünk. Nem félnünk ettől a világot megtámadó járványtól, mert teljes az országos egészségügyi készültség, társadalmi fegyelem, zárlatok, korlátozások az életünkért, a megmaradásunkért, s „vigyázzunk egymásra, családtagjainkra, gyermekeinkre” jelszóval óvnak és védenek.
Ha ilyen biztonság és törődés van a védelmünkben, akkor mitől is kell félnünk? S miért van annyi rettegő, ideges, arrogáns, depressziós idős és ifjabb ember ebben a zaklatott, járvánnyal teli világban? – kérdezem.
Talán mert megkaptuk ugyan a sokféle védelmet fentről, de elveszítettük, s lassan elveszítjük azt a fajta védelmet, amit egy mosoly, ölelés, simogatás, nyugtató szó, ima, bátorító tekintet, egy közösség, közös fohász, közös éneklés, szereplés, játék, koccintás, örömérzés, családi élmény ad.
Mindezt, ami szívből és lélekből jön, s érzéseket, örömhormonokat termel, élteti egészséges sejtjeinket. S ennek már nyolcadik hónapja, hogy védelmünk érdekében tiltják…
Igaz, ha a tavaszunk is didergőre sikeredett a maradj otthon jelszóval, a nyarunkat igyekeztünk megtölteni a napsugarak ajándékozta éltető D-vitaminnal. Kinek mire volt még tartaléka: egy hazai vagy maximum balatoni kiruccanás, avagy a helyi strand, esetleg a kert örömeit élvezhette.
S most ősz van, gyönyörű, mert a természet újra és újra hozza áldásait terméseivel, szépségeivel. Bármily zordak is a reggelek, de még van lehetőségünk a vénasszonyok nyarát napi 1-2 órában élvezni. Ám e gyönyörű őszben is elmaradnak nemcsak a régi-régi őszi munkálatok közösségi élményei, életünk korábbi élmény- és örömforrásai: a szüreti felvonulások, ünnepek, a közös megemlékezések, a nagy vásárok, melyek a baráti találkozók legszebb élményeit adták családnak, gyermeknek egyaránt.
Apropó gyermek: nem forognak már a kis és nagy körhinták a falusi búcsúk, vagy a vásárok forgatagában. Nincsenek jubileumi ünnepségek, találkozók, a diákévek legszebb eseményei, a szalagavatók elmaradnak. A sportolók lelki, fizikai kínjáról, a koncerteken tomboló ifjakról nem is beszélve, akik vajon vezetik le lázongó lelkük és fizikai telítettségük erejét?
A hívő ember leginkább megkapta a védő óvintézkedést a templomban, a közös imában, énekben. Mindegy, hogy százan, vagy a kis templomokban huszonöten jönnek össze, már az év legnagyobb ünnepén bezárták a hálaadásra járók szentélyét, a templomot, s most újra ellenőrzés mellett, létszámot számolva mehet be, aki előbb érkezik.
S olyanok ellenőrzik a templomokat, akik soha nem látták belülről az Isten házát.
„Az Isten nem fertőz” jelentette ki az egyik pap, még tavasszal. A szentségek felvétele, a közös ima, és ének, a sós szenteltvíz, s a tömjén, a gyertyagyújtás szertartása, a csendes megemlékezés elhunyt kedveseink sírhalmán – örök érvényű védelem, annak, akinek egy vezére, védelmezője van.
Ezt talán csak az érti, aki hisz abban, amit oly sokan idéznek ma is. „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” – kérdezi Szent Pál. Isten velünk és értünk van, vele egyesüljünk (Róm 8,31b-34). Az ősz búcsúzik a nyártól, rövidülnek a napok, a nap is ritkábban süt ránk, s mi várjuk a megváltást. Mert a védelem is csak úgy jön el, ha a Megváltó is megjelenik életünkben.
„Aki a Fölséges védelmében lakik, aki a Mindenható árnyékában él, az így beszél az Úrhoz: Te vagy a váram, és a menedékem, Istenem, benned bízom!” (91-90 zsoltár)
