Azt mondják a lélekguruk és személyiségfejlesztők, hogy ami nyomaszt, azt engedd el, mert teherként cipeled magaddal és nem tudsz előrelépni. Sok igazság van benne, hiszen a pozitív energia kibontakozását gátolják a negatív visszaható erők.
A felvidéki magyar társadalom az elmúlt száz évben elszenvedte a maga traumáit, de az idő haladtával az új generációkban elevenebben élnek az elmúlt harminc év sokkoló eseményei. Próbáljuk most a felvidéki átlagmagyar lelkével átélni és felsorolni ezeket a történelmi és a közelmúltban megélt emlékeket.
Trianonról mindenki tudja, hogy mit jelentett, nekünk, vérmesebbeknek (ez politikai értelemben kb. 130 ezer szavazópolgárt jelent) ez egy állandóan vérző seb, amelyre folyamatosan sót szór a történelem a mai napig. Trianonból következett minden rossz, azaz Beneš dekrétumai, Esterházy mártírhalála, a kitelepítések. Az elmúlt 30 évben pedig jöttek azok a traumák, amelyeket már a fiatalabb nemzedék élt meg sokként, a Mečiar, Slota majd Fico által fémjelzett kollektív megfélemlítések a 93-as szurkolóveréstől kezdve a komáromi nagygyűlés előtt történt vegzálásokon, az alternatív oktatás rémén át egészen a régi DAC-stadionban történt rendőrattakig, majd mindezt betetőzve Malina Hedvig (máig tartó) kálváriájáig. Csupa olyan esemény, amely megrettenti a felvidéki magyart és azt sugallja neki, jobb ha kussban leszel, mert ha kell, mi ütünk-vágunk benneteket!
Nos, mit lehet kezdeni egy ilyen helyzettel, amikor a társadalomban az a lelkiállapot nyer teret, miszerint tényleg jobb, ha „kussban” vagyunk, nem kérünk mi semmit, inkább egyezkedünk, kollaborálunk, átállunk, így mentve létünket, de elveszítve a lelkünket.
A felvidéki magyar nemzetibb politika ezekről a negatív történésekről igyekszik mindig megemlékezni, azzal a céllal, hogy bár megfogyatkozva, de megtörve nem, itt vagyunk és ezek a traumák is erőt adnak a jövőbeni építkezéshez. A szlovákiai magyar balliberálisabb politika pedig igyekszik elfeledtetni a választóival a történelmi és jelenkori traumáinkat, azzal a szándékkal, hogy a múlt sérelmeiből nem lehet megélni, koncentráljunk a jövőnk építésére.
A nép pedig felteszi a kérdést mindkét politikai garnitúrának, hogy rendben, de hol a „tervrajz” az építkezéshez? Mit akartok építeni nekünk, velünk? Mik legyenek az alapok? Csupa kínzó és egyben izgalmas kérdés, amely a „Nagy Kaláka” előtt felmerül.
Lehet-e ötvözni a bizonyítottan heterogén felvidéki/szlovákiai magyar társadalom számára az „engedjük el a múltat” és a „ragaszkodjunk a múltunkhoz” koncepciókat?
Teljes mértékben igazat adok azoknak a véleményeknek, melyek szerint a száz éve tartó megfélemlítési folyamat alól fel kell szabadítani a társadalmunkat, viszont szerintem a vita ne arról szóljon, hogy ki a ragaszkodó és ki az elengedő, hanem arról, hogy mi az elkövetkező száz év programja, az elmúlt száz év pogromja után.
Hatalmas felelőssége van országos pártjainknak és szervezeteinknek, a polgármestereknek, a költőknek és színészeknek, az egyházi személyiségeinknek és az újságíróknak, a fesztiválokat és lelkigyakorlatokat szervezőknek, és mindenkinek, akinek egy kis ráhatása van a magyarra abban, hogy merre viszi ezt a több százezres embertömeget a jövőben.
A Kárpát-haza és az összmagyarság nemzetstratégiájának szemszögéből is vállalható jövőkép kell, az egyszeri felvidéki/szlovákiai magyar számára is értelmezhető országos és regionális cselekvési program- és tervcsomaggal, amely a rögvalóságból indul és ugyanakkor mer nagyot álmodni.
Nem lesz elég az „álljunk össze, mint két kicsi legó” stratégia, ettől több kell!
Dolgoznunk kell együtt, önzetlenül. Össze kell gyűjteni és ösztönözni kell a munkájukban azokat, akiknek nem a pártlistás befutó hely az egoista céljuk, hanem a szülőföldjük pozitív jövőképe és egy felemelkedő, sikeres magyar közösség fokozatos újjáépítése.
Az, hogy mi lesz a sorsunk a széles Felvidéken, most rajtunk múlik: magyar kaláka vagy kloáka, ez itt a kérdés, amelyben benne van a válasz!
Majd ha megerősödünk számban és lélekben, és elindulunk egy sikeres úton, akkor megvitathatjuk, hogy mi legyen a negatív hatást kiváltó történelmi és jelenkori traumáinkkal, de ahhoz meg kell élnünk a jelenünkben a munkánkból és sikereinkből adódó közösségi pozitív életérzést, mert úgy és akkor már sokkal könnyebb dolgunk lesz.
Akarjunk tehát sikeresek és erősek lenni, mert az a legjobb gyógyír minden bajunkra!
