A Bibliában sokszor találkozunk a negyvenes számmal. Negyven napig esik az eső Noé idejében (Ter 7,17), Mózes 40 nap és 40 éjjel könyörög a népért (MTörv 9,25), Góliát 40 napig ingerli az Izraelitákat (1 Sam 17,16), Illés 40 napig megy és végül elérkezik Isten hegyéhez (1 Kir 19,8), negyven évig vándorol Izrael a pusztában (Kiv 16,35). Az igemagyarázók szerint a negyvenes szám mögött, ami nagyon sokat, legtöbbet, maximumot is jelentett, fontos teológiai üzenet található, de leginkább Jézus Krisztus böjtjének 40 napjában értjük meg annak igazi üzenetét és lényegét. Igaz, hogy Mózes két ízben is 40 napig tartózkodott Isten közelében (Kiv 24,18, MTörv 10,10) és Ninive is 40 napot kapott a megtérésre (Jón 3,4), de leginkább az Úr Jézus böjtjének 40 napja utal arra, hogy a hívő embernek érdemes 40 napon át imádságban és böjtben Isten jelenlétében maradni, mert így győzedelmeskedni fog a kísértések felett.
A lelki irodalom sokféle kísértésről beszél, de napjainkban talán azon kellene elgondolkodni, hogy nem esünk-e az istenkísértés bűnébe.
Mózes II. könyve – a Kivonulás könyve szerint az ószövetségi választott nép az Istent kísértette a pusztában a vízhiány miatt és akkor is, amikor visszavágyódott az egyiptomi húsosfazekak mellé, méltatlankodva a bajok és szenvedések miatt. A Számok könyvében le van írva, hogy Istent kísértette Mózes és Áron is, amikor nem hittek abban, hogy Isten megbocsájt a nyakas és Isten törvényeivel ellenszegülő izraelitáknak, vagyis nem bíztak Isten megbocsájtó hatalmában, szeretetében és jóságában, bár azt állandóan megtapasztalták életükben.
Mi hogyan állunk ezzel? Hányszor megtapasztaltuk már, hogy Isten nagy tetteket vitt végbe az életünkben, hogy ő mindig hű és jóságos, mindent meg tud tenni és meg is tesz az érdekünkben és mi mindezek ellenére megkérdőjelezzük az ő gondviselő hatalmát.
E nehéz időkben sokan összezavarodunk és pánikba esünk az egész világon terjedő koronavírus fenyegetése miatt. Nem kellene inkább imádkoznunk és Isten jelenlétébe helyezni magunkat? Nem kellene inkább önmagunkat és másokat is a keresztények Istene felé fordítani és például naponta hangosan elimádkozni az apostoli hitvallást.
A Hiszekegyben mindig megvalljuk, hogy a Mennyei Atya, a mi Istenünk jó Isten, a könyörület és a szeretet Istene, aki azért teremtett minket jóságából, hogy megossza velünk életét és dicsőségét. Amikor pedig Ádám bűne miatt elbuktunk és bűnbe estünk, akkor sem szűnt meg gondoskodni rólunk, nemcsak anyagi javakkal, hogy fenntartsa fajunkat, hanem prófétákat küldött, hogy elkészítse útját jöveteléhez és megoldja tragédiánkat és örök megváltást hozzon felfoghatatlan szeretetének keresztje és feltámadása által.
A Hiszekegy alatt bizony újra és újra tudatosítjuk, hogy Isten eljött a mi világunkba, Jézus Krisztusban magára vette bűneink átkát, és mivel szeretett minket, akik a világban éltünk és élünk, megdöbbentő módon a kereszten hozta el a mi megváltásunkat, majd feltámadva a sírból, minket is meghívott arra, hogy Isten útjain járva felmenjünk vele a mi személyes golgotánkra és vele feltámadjunk az örök élet számára.
Ha a nagyböjtben naponta találnánk időt arra, hogy elimádkozzuk a Miatyánkot is, akkor megbizonyosodhatnánk abban a hitben, hogy Isten a koronavírus idején is törődik testünkkel és lelkünkkel, és minden egyes más emberrel törődik ezen a világon.
Szent Ágoston mondogatta, hogy „A vallás teljesen lehetetlen, ha legalább azt az egyet nem hiszi valaki, hogy az isteni Gondviselés aggódva virraszt lelkünk fölött.”
Ha így tudnánk átélni a nagyböjtöt, akkor nemcsak az Isten megkísértésének a bűnétől és nemcsak a félelem és reménytelenség érzésétől szabadulnánk meg, hanem naponta erőt és inspirációt kapnánk a Szentlélektől, hogy életünk minden pillanatában fenntartás nélkül Isten akarata és kegyelmi vezetése alatt maradjunk, hogy Isten akaratával való tökéletes megegyezésben és harmóniában alkossunk, szeressünk, szenvedjünk; és ha elérkezik evilági életünk utolsó órája, a szeretet Istenének mennyei világába vágyakozzunk és oda meg is érkezzünk.
Kívánjunk egymásnak igazán sikeres „Istenre való ráhagyatkozást”!
A szerző dunaszerdahelyi katolikus esperes.
(Szakál László/Felvidék.ma)
