Nyolcvan évvel ezelőtt, 1941. augusztus 7-én temették a három nappal korábban elhunyt Babits Mihályt, a 20. századi magyar irodalom kiemelkedő alakját.
Temetése napján a jeles népi író, publicista ezt írta:
„Nehéz időben halt meg Babits Mihály. Ha Budapest népe azzá tudna és akarna emelkedni, aminek lennie kellene, temetése olyan lenne, mint Vörösmartyé.”
[Szabó Zoltán: Temetés előtt. Magyar Nemzet, 1941. augusztus 7. 5. o.]
Vörösmarty temetésén, köztudott, hatalmas tömeg volt jelen. Egy kortárs – Bulyovszky Gyula hírlapíró – beszámolójából idézek:
„A város minden rendű és rangú közönsége megjelent a költő temetésére; de hát találkozhatott-e gazdag vagy szegény, agg vagy gyermek, anya vagy bimbólányka, ki költészetének virágos kertében, korához és kedélyállapotához illő élvezetet, lelkesülést, ábrándot vagy vigasztalást ne talált volna? S kik emlékeztek szép óráik, tisztultabb pillanataik és nemesb élveik szerzőjére, és megjelenhettek mind, mind ott voltak ravatalaik körül. Nem egyhamar emlékszem, hogy temetésen illy vegyes roppant tömeg gyűlt volna össze utczáinkon. Midőn a sírkertbe forduló úton, a vámháztól vissza befelé néztem a kerepesi úton, nagyszerű látvány kínálkozott szemeimnek.
A leereszkedett sűrű köd mintegy hamis fata morgana (=délibábszerű jelenség) házakat és embereket óriásivá nagyított alakban mutatott. Legelöl a kereszt, mint egy csendesen mozgó torony, melly után egy egész város megindul és vándorol; azután a gyászszekér és a koporsó mint egy sötét halom, mellybe egy nemzet öröme van beletemetve; mellette a számos fáklyák zuöld borostyán füzéreikkel visszavarázsolták a nézőt az ős áldozattüzek korába. Általában a köd nagyítófátyolán keresztül minden tárgy, minden egyes alak nagyszerű mérvet nyert; már most vegyük ehhez a különben is roppant kíséretet, s fölkiálthatunk, hogy a haza első költőjének temetése méltó volt a halotthoz, méltó az országhoz.”
[Családi Lapok, 1855. november 30. 481-482. p.]
Babits Mihály temetése más volt. Szabó Zoltán idézett óhaja ellenére Budapest népe távol maradt, a korabeli beszámolók szerint kevesen kísérték el utolsó földi útján a nemzet költőjét:
„Babits Mihályt temetni gyűlt össze egy milliós városból egy maroknyi tömeg. Nem feketéllik tőlük a temető, nem állják el az utakat, s autóik sem parkolnak a ravatalozó mögött. Gyalog jönnek egyszerű ruháikban, zárt kis szekta tagjai s makacs hitüknél csak hálájuk nagyobb a halott életműve iránt. /…/ Hol vannak azok, akikért a költő élt, alkotott és szenvedett? /…/ Hát e korban, mely úgy kiált a megvesztegethetetlen lelkiismeret, a szabad szellem után, csupán ez a kis tömeg értette volna meg, hogy kit hantolnak ma a föld alá?”
[a.: Eltemették Babits Mihályt. Magyar Nemzet, 1941. augusztus 8. 5. p.]
Babits Mihály temetésén jelen voltak az irodalmi és tudományos élet olyan ismert személyiségei, mint Kornis Gyula, Voinovich Géza, Szekfű Gyula. Ott voltak a költő közvetlen munkatársai, a Nyugat szerkesztésében közreműködő Illyés Gyula, Schöpflin Aladár. Ott volt a költőtanítvány, műfordítótárs Szabó Lőrinc és mások. A kormányt, a kultusztárcát azonban csupán egy miniszteri tanácsos, Ybl Ervin művészettörténész képviselte. S az olvasók? Kevesen. Nagyon kevesen.
Hónapokkal később, a készülő Babits emlékkönyv kapcsán írta Szabó Zoltán:
„Költőit nemigen tudja méltóan temetni a magyarság, leszámítva az oly kivételes esetet, mint Vörösmartyé, amikor a kortársak értették a kort is, amelyben meghalt, a Bach-korszakot s értették a halott nagyságát is. Babits Mihály temetése nem ilyen volt. ‘Egy pillanatig úgy éreztem – írja Szekfű Gyula a temetésről -, mintha kis száműzött társaságban állnánk, amely idegen világ közönyében, csöndesen, befelé zokogva viszi ideiglenes nyugvóhelyére vezérét, a költőfejedelmet. /…/’ Más nem volt ott, az ország, a tömegek nem voltak jelen e temetésen. Keserves látvány volt, az irodalom magánossága egy átfűlt halottasházban, egy koporsó körül.”
[Szabó Zoltán: Irodalmi gyászpompa. Magyar Nemzet, 1941. október 26. 9. o.]
Nézem a honi sajtót, Babits Mihály halálának nyolcvanadik évfordulójáról nem nagyon emlékeztek meg. Mintha semmi sem változott volna. A kommunista diktatúra első éveiben Babits műveit nem adták ki. Később változott a helyzet, bár néhány verse tilalom alá esett (így például az Áldás a magyarra című költemény, amely az első bécsi döntés után, 1938. november 6-án jelent meg a Pesti Napló címoldalán), vagy csak megcsonkítva jelenhetett meg (például a Csonka Magyarország című vers, amelyet úgy szabdaltak szét, hogy még a címét is törölték).
Évekkel ezelőtt a kitűnő irodalomtörténész-szerkesztő, Domokos Mátyás, „Illyés-felejtésről” cikkezett – ugyanígy beszélhetünk ma Babits-felejtésről; arra a költőre, esszéistára, műfordítóra borul a feledés fátyla, aki – Illyés Gyula szavait idézve – példát adott arra, „milyen emberré kell válnia a magyarnak s méltó embervoltunkban milyen magyarrá kell továbbfejlődnünk”.
Akinek azt köszönhetjük – folytatva az Illyés-idézést -, „hogy volt pillanat, amidőn Európa hazátlanná vált eszméje Magyarországon talált menedéket, az ő szívében”. [Babits emlékkönyv. Bp., 1941. 279-280. o.]
Babits Mihály katolikus volt, tehát vallotta, hogy az igazság is csak katolikus lehet, vagyis egyetemes érvényű, „minden fajokon és századokon fölül álló”. [Babits: Keresztülkasul életemen. Bp., 1939. 71. o.] A relativizmus diktatúrája idején, az erkölcsi értékek szétbomlásának mai világában ezért is érdemes újra fölfedezni Babits írásait. Mennyire aktuális például ez a passzus:
„A tömeg nem ugyanaz, mint a nemzet. A nemzet néha csak egy-két emberben él, míg az utcán ezren is ordítoznak. /…./ A modern politika nagy dilemmája éppen ebben van. Ki fogja visszaállítani a szellemnek régi tekintélyét a tömeg előtt? Ki bírja rá a sokakat, hogy hallgassanak a józan kevesekre? Ijesztő paradoxona a demokráciának!”
[Babits: i. m. 64. o.]
A magyar függetlenség veszélyét érezve, a nagy világégés küszöbén európaiság és magyarság viszonyáról elmélkedve példának állította s idézte Kölcseyt, akinek Himnusza „a szabadság himnusza”, amelyet „káromlás szolgaszívvel énekelni”:
„Nagy tanulság nekünk abban is, amiben haladó és európai, abban is, amiben makacs és magyar. Magyarországot modernné kívánja, boldog nyugati országok társává, egyenlő színvonalon. De eszeágában sincs, hogy az ősi magyar alkotmányt odaadja a korszerű haladás tállencséjéért. ’Nem egyszer hallottam a gondolattalan állítást’, mondja, ’hogy törvényeink és egész polgári alkotmányunk a régen múlt századok körülményei között támadván, az újabb kor megváltozott helyzetéhez többé nem illenek s azokat másokkal kellene felcserélnünk. De vajjon lehet-e idő, mikor az emberiségnek kevesebb szüksége legyen a szabadságra s abból folyó jótéteményekre, mint egykor volt? Miért a mi szabadságunkat őrző szent alkotmányt semmivé tenni? Hogy emberi jussainkat elveszessük? Annyira elalacsonyult talán senki se leszen, hogy a természet ellen való óhajtás benne támadhasson.’ Fontolnivaló, prófétai óvás. Mintha nem is több mint száz évvel ezelőtt írták volna.”
[Babits: i.m. 80-81. o.]
A jelenben is érvényes szavak. Ma, amikor a haladás önjelölt prófétái nem a nemzetek Európáját hirdetik, hanem valami közös masszában óhajtják föloldani a nemzeti hagyományok sokféleségét, Babits éppen abban korszerű, amiben korszerűtlen.
Amit Kölcseyről írt, őrá is érvényes: ez a korszerűtlenség a korszerűség legszebb és legtermékenyebb formája; világnézete ellentétben áll a divatossal, s megerősít mindazzal szemben, ami korunkban veszélyes, kóros.
Zárásul még egy rövid idézet, Babits egyik leghíresebb, A tömeg és a nemzet című, először a Pesti Naplóban (1938. május 15. 3-4. o.) megjelent esszéjének utolsó mondatai:
„Az én szolgálatom: megőrizni népem legtisztább erkölcsi hagyományait, nem engedni, hogy az igazság szelleme elavuljon. A kezdődő barbárság lármája közt ébren tartani a lelkiismeret sajgó nyugtalanságát. Megóvni egy jobb idő számára az emberiesség megvetett eszméit, a szellem és szabadság tiszteletét. Ezek a nemzet igazi szentségei. Ha őket az áradat prédájául engedjük, micsoda anyagi előny vigasztalhat? Akkor többé talán nem is nemzet a nemzet. (Csak tömeg, vagy állam.) S minden bizonnyal nem magyar a magyar!”
(Szalay László/Felvidék.ma)
